KÜLÖNKIADÁS

Babócáim!
Itt a megígért különkiadás! Remélem, mindenki tetszését elnyerte! <3
Köszönöm, hogy vagytok nekem! <3 
Néhány évvel ezelőtt...

Marisol a szomszédom volt. Eleinte nem tartottam olyan szimpatikusnak, a suliban is kerültem őt, pedig nem volt rá különösebb okom. Attól függetlenül, hogy úgy viselkedett az iskolában, mintha tíz évvel idősebb lenne, nem kezeltem úgy, mint egy utcalányt. Nem itéltem el őt azért sem, mert sminkelte magát, és azért sem, mert túlságosan is kihivóan viselkedett a korához képest. Nem szóltam hozzá, és ő sem szólt hozzám; tökéletesen megvoltunk egymás nélkül.

Aztán az egyik nap anyuék leléptek itthonról - a szokásos egy hétre, ami általában egy másik földrészre való utazást jelentett. Természetesen akkor mentek el, amikor betegeskedtem. Sosem voltam az a beteges tipus, őszintén megvallva egyáltalán nincs olyan emlékem, amelyben egy kórházi, vagy épp egy orvosi rendelőben ülnék. Olyanokra persze emlékszem, hogy anya adott nekem egy-egy olyan gyógyszert, ami jó megfázásra, de ennyi.

Mivel anyuékban volt egy kevés szülői ösztön, miután elindultak, felhívták a szomszédot, hogy majd egyszer-kétszer nézzenek majd rám, nehogy valami bajom essen. Marisol édesanyja jött át, viszonylag túl későn: eszméletlenül magas volt a lázam, és kevesen múlt, hogy el nem vesztem az eszméletem. Rosa egész délután mellettem ült, sőt az éjszakát is velem töltötte. Ott virrasztott mellettem. Akkor olyan érzésem volt, mintha ő lenne az anyám: törődött és gondoskodott rólam. Irigyeltem Marisolt, mert neki megadatott olyan, ami nekem nem.

Másnap Rosa átvitt a lakásukba, és azt a hetet náluk is töltöttem. Azt hiszem, akkor kerültem egy kicsit közelebb Marisolhoz. Ez a közelebb viszont nem azt takarja, hogy ténylegesen kebelbarátnők lettünk, hanem azt, hogy ha valamelyikünknek valami baja volt, esetleg csak panaszkodni akart, akkor a másik ott volt, hogy meghallgassa őt.

Egy ideig csak ő jött hozzám, csak ő panaszkodott, és csak neki lett könnyebb az élete azáltal, hogy meghallgattam őt. Egy idő után viszont kitörtem. Egyetlen, épkézláb okot sem találtam arra, hogy miért bőgök, mivel akkor, abban a pillanatban nem is történt semmi. Anyuék otthon voltak, tévéztek, hangosan nevettek, én pedig a szobámban ültem az egyik sötét sarokban, és sirtam, mint egy gyámoltalan, árva gyermek, akinek elvették az utolsó darab ételét is. Megpróbáltam nem hangot kiadni, tekintve, hogy papírvékony falak választottak el minket egymástól. Folyamatosan csak azt motyogtam magamban, hogy minden rendben lesz, hogy nem fog történni semmi rossz, hogy anyuék egyszer belátják, hogy én még mindig gyermek vagyok, akinek szüksége van a törődésre és az odafigyelésre, na meg, néhány szép szóra is, amit, valljuk be, tőlük mostanság egyáltalán nem kaptam meg.

Abban a pillanatban nem is tudtam, hogy mit teszek, egyszerűen csak engedtem, hogy a testem irányítson. Megmostam az arcom, és két csomag zsebkendővel átmentem a szomszédba. Szerencsém volt, hogy Marisol szülei nem voltak otthon, mert máskülönben rendesen lebuktam volna, mivel az arcom rettenetesen vörös volt, a szemem alatt pedig fel is volt dagadva.

Tudtam, hogy Marisol otthon van, hiszen még délután négy volt. Általában nyolc után szokott lelépni otthonról, mivel olyankor jön át hozzám, hogy rávegyen arra, hogy én is vele tartsak. Megszokhatta volna már, hogy a válaszom akkor is nem lenne, hogy ha én lennék az elnök lánya, mégis, minden egyes szombat este, úgy nyolc óra körül ott várt a házunk előtt, és könyörgött azért, hogy elmenjek vele legalább egyszer abba a fránya diszkóba. Törekvése hiábavaló volt, mert sosem szerettem az ottani légkört, na meg, az emberek sem kedveltek engem, ami már alapjáraton hangulat- és kedvromboló volt. 

Nem lepődtem meg, amikor beléptem a szobájába: kicsit kupi volt, néhány ruha a földön pihent, a gardróbja egyik fele pedig az ágyon, a másik felét pedig még nem szedte elő.

- Az Isten verjen meg, Leilah, egyszer infarktust kapok miattad! - dorgált le, kezét pedig a mellkasára helyezte, ezzel is megerősítve állítását, miszerint tényleg megijesztettem.

- Bocs - motyogtam nemtörődöm módon.

Lendületet véve dobtam le magam a ruhákkal telt ágyra. Néhány másodpercig csak a mennyezetet vizslattam, nem tudtam kinyögni egy épkézláb szót sem, a mondandóm megfogalmazása pedig maga volt a kihívás. Egy pillanatig azt hittem, megnémultam. Eredetileg azért jöttem át, hogy elsírjam a bánatom, és most egy árva szót sem tudtam kinyögni. Kinomban felnevettem. Csak én lehettem ekkora szerencsétlen. Bár ez nem volt meglepő.

- Hé! Mi a baj? - Miri hangja döbbenetet sugározott.

Éreztem, hogy besüppedt mellettem az ágy, és azt is, hogy valaki hozzám bújt. Miri volt az idősebb kettőnk közül - talán egy-két hónappal -, ettől függetlenül viszont mindig úgy viselkedett, mint egy óvodás. Imádott hozzám bújni, és szerette, ha átöleltem - persze mindezt azután, miután kisírta a bánatát. Bátyja és közte több, mint tíz év volt, és mire Miri abba a korba ért, hogy szüksége lett volna egy bátyjra - jobb esetben csak egy ölelésre -, a srác szőrén-szálán eltűnt, senki sem tudta, hogy hová ment, és hogy kivel.

- Elegem van - suttogtam elhaltan.

Tényleg elegem volt. Elegem az életből, elegem a helyzetből, elegem a szüleimből, és legfőképp elegem magamból. Túlságosan is sok mindent tűrtem el az elmúlt másfél évben, és igy, hogy nem mondhattam el senkinek, rettenetesen felgyűlt bennem minden. Olyan érzésem volt, mintha egy robbanni készülő vulkán volnék, akinek már csak percei voltak hátra.

- Mondd, szívem. Tudod, hogy meghallgatlak.

Ott, abban a pillanatban kitörtem. Mindent elmeséltem; mindent, ami bántott, ami idegesített, ami fájt, és ami fájdalmat okozott. Rosszabb voltam, mint egy depressziós tinédzser – bár, ha jobban belegondoltam, az is voltam. Egy depressziós tinédzser, aki legszívesebben kiszaladna a világból, mert már annyira elege volt mindenből és mindenkiből. 

Fantasztikus érzés volt elmondani egy embernek a bajaimat, az pedig még fantasztikusabb volt, hogy tudtam: biztos segíteni fog. Azt még nem tudtam, hogy hogyan, és azt sem, hogy annak mi lesz a következménye. Csak egyben voltam rettenetesen biztos: megkönnyebbültem. Az, hogy kiadhattam magamból az érzéseimet, könnyített az életemen. Lehet, hogy nem olyan sokat, mint ahogyan azt szerettem volna, de ez is elég volt. 

Egy ideig biztosan. 

Külső szemszög 

Marisol mit sem sejtve sétált a szórakozóhely felé, amit a mai estére kiszemelt magának. Három hete próbált már bejutni ide, így most, hogy elegendő pénzt gyűjtött össze a belépőre és az italokra, egy órával hamarább indult el, hogy még véletlenül se késse le a bemenetelt. Legnagyobb meglepetésére már vagy tíz ember ott állt az ajtó előtt, arra várva, hogy azt kinyissák. 

Zsebébe nyúlt, elővette telefonját, és kiválasztott egy számára szívmelengető dalt, amit aztán a fülesén keresztül hallgatni kezdett. Kissé elbóbiskolt, nem is figyelt a környezetére. Mindez talán annak a beszélgetésnek köszönhető, amit alig két órája folytatott le Leilahval, a szomszédlánnyal, aki jelen esetben megtestesítette a baráti körét – illetve, az egyetlen barátját. Leilah-n kívül senkije sem volt, így amikor a lány ma megnyílt előtte, elsőnek elöntötte őt az öröm: végre nem csak ő panaszkodott neki, hanem Leilah is ugyanúgy kiöntötte a szívét, ahogyan azt ő is tette neki. 

Muszáj volt gondolkodnia egy keveset; szívesen segítene barátnőjének, de egyszerűen nem tudta, hogy mit kéne tegyen. Költöztesse át magához? Azzal mit érne el? Talán száz méterrel messzebb lenne a szüleitől – ez viszont nem megoldás. Még ha az lenne, akkor talán meg is tenné... De nem az. A szülei viszont biztos beleegyeznének, hiszen nagyon megkedvelték a lányt – és nem, nem amiatt, mert amióta Leilah mellett ül, a jegyei is megnőttek, hanem azért is, mert Marisol jelenlegi lelkiállapota nem olyan romlott, mint amilyen hónapokkal ezelőtt volt, sőt a viselkedése is kezdett visszahúzódóvá válni. 

Elmélkedését néhány férfi szakítja félbe. Elsőnek csak felfigyelt rájuk, gondolni sem mert volna arra, hogy épp őt keresik. A fülébe dübörgő zene miatt nem hallotta, hogy miről beszéltek, azt viszont tisztán látta, hogy amikor az egyik pasi a három közül észrevette őt, elmosolyodott. Ez még csak a pánikba esés pillanata volt. Akkor kezdett el remegni, mint valami zselé, amikor a pasi szólt a társainak, és az ujjával felé mutatott. Itt már fontolóra vette a menekülést, ám lábát akárhogy próbálta, nem bírta megmozdítani. 

A három férfi közeledni kezdett felé, és amikor már alig volt közöttük három méter, nem volt kérdés: tényleg őt keresik, sőt valahova el is akarják vinni őt. 

Órákkal később Marisol egy raktárban tért magához. Nem tudta, hogy hol van, azt sem tudta, hogy miért, és azt sem, hogy ki vitte őt oda. Egyet tudott: minden része sajgott, és a feje is felrobbanni szeretett volna. 

- Főnök, felébredt – hallott meg egy érdes, kemény hangot a háta mögül. 

Kissé megugrott, amint észrevette az alakot: ugyanaz, akit a szórakozóhelynél látott. Ő volt az, aki elrabolta őt. 

Ellenben nem ő közeledett felé, hanem egy számára ismeretlen, középkorú férfi. Arcát nemigazán látta, a helyiségben lévő gyér fénynek hála alig látott valamit. Egyet viszont észrevett: mintha ismerős lett volna számára. Nem tudta, hogy mi miatt, de hasonlított valakire. Ismerősnek találta a férfi arcvonásait, mozdulatai pedig rettenetesen megegyeztek egy számára túlságosan is fontos személyével

 - Marisol, ha nem tévedek – állt meg előtte, majd lehajolt, ujjával megemelte a lány állát, hogy a szemébe nézhessen. 

 - Ki... ki maga? - kérdezte a lány remegő hangon. 

Nem jutott rendesen szóhoz, ajkai közül nehezen jöttek ki a szavak. Félt, rettegett. Mit akarnak csinálni vele? Miért van itt? 

 - Tőled? Édes keveset. Csupán az együttműködésedre van szükségünk. Arra viszont nagyon. Tehát, most jól figyelj: ha nem teszed azt, amit mondok, halott vagy. 

A férfi hangja könyörtelen volt, félelmet nem ismerő. Határozottan figyelte a megszeppent lányt, fejben már le is vezette a beszélgetést. 

 - Ismered Leilaht, ugye? - tette fel a következő kérdést. 

Leilah? Mit akarhat Leilahval? Marisol félve bólintott. 

 - Ismered a helyzetét is, ugye? Tudod, hogy a szülei nem törődnek vele úgy, ahogyan kellene, igaz? 

És ő vajon honnan tudja? Ki ez a fazon? 

Ismét bólintott, tekintetét pedig a távolba vezette, s még véletlenül sem vette fel a férfival a szemkontaktust. 

 - Mondd neki, hogy szökjön meg. Biztasd arra, hogy minden rendben lesz vele. 

Szökjön meg? Normális ez a férfi? Mégis miért biztatná arra a legjobb barátnőjét, hogy szökjön meg? Ha Leilah megszökne, elvesztené azt az embert, akire tényleg, igazán, bárhol és bármikor számíthatott. Tényleg ezt akarja? Nem. Ez képtelenség. Nem teheti meg. Nem lenne rá képes. Túlságosan is önző, és szüksége van valakire, aki meghallgatja őt – ez a valaki pedig Leilah. Másra amúgy sem számíthat. 

 - Miért csinálja ezt? - hangja túlságosan is bátor volt, annak ellenére, hogy ő maga cseppet sem érezte magát bátornak. Inkább gyengének és elhagyatottnak. 

- Semmi közöd hozzá, kislány. Csak tedd meg. Vagy ez, vagy halott vagy. Így is, úgy is én járok jól. Most még tudsz választani: vagy ő, vagy te. 

Ezzel a férfi elment. Otthagyta őt kismillió megválaszolatlan kérdéssel. Ezekre a kérdésekre viszont választ akart kapni – bárhogyan, bármi áron. Viszont tudta: a válaszokat nem most fogja megkapni, sőt az sem biztos, hogy egyszer megkapja. Talán, ha megteszi, akkor megtudja a miérteket is. Talán, ha ráveszi Ley-t, hogy megszökjön, akkor megtudja, hogy miért is kellett megtegye. 

De most nem. Még nem.