Ismét itt a hétvége, tehát ideje új részt hoznom nektek. Azt hiszem, ez eléggé kiengesztelő rész, hisz a múltheti viszonylag unalmas volt. Hamarosan pedig érkezik a különkiadás is!
A csoportba még mindig várok embereket, örülnék, ha egy olyan közösség alakulna ki, akik kisegítik egymást, vaaagy valami hasonló. Talán ez túl világmegváltó ötlet. :D
Kellemes olvasást, bérgyilkosaim!
A frissítő fürdő után a szobámba megyek, és megszárítom a hajam. Az idő rettenetesen szorít, így gondolkodás nélkül magamra kapok egy farmert és egy vékony blúzt. Táskámba dobom a pénztárcám, és lemegyek a nappaliba Robinhoz.
A csoportba még mindig várok embereket, örülnék, ha egy olyan közösség alakulna ki, akik kisegítik egymást, vaaagy valami hasonló. Talán ez túl világmegváltó ötlet. :D
Kellemes olvasást, bérgyilkosaim!
A frissítő fürdő után a szobámba megyek, és megszárítom a hajam. Az idő rettenetesen szorít, így gondolkodás nélkül magamra kapok egy farmert és egy vékony blúzt. Táskámba dobom a pénztárcám, és lemegyek a nappaliba Robinhoz.
Még mindig az asztal mellett ül, és a telefonjával babrál. Arca nyugodt, ám a szemében lévő idegesség miatt arra következtetek, hogy ismét történt valami. Mint ahogyan azt megszokhattam, erről a valamiről én egy ideig nem fogok tudni. Van egy olyan érzésem, hogy ez az ideig több, mint valószínű, hogy örökre szól.
- Segítsek felmenni a szobába? - érdeklődök kedvesen, s megpróbálom azt mutatni, hogy a reggelinél lezajlott veszekedésünknek nincs hatása a mai napi kedvemre. Pedig van.
- Nem, majd felbicegek magamtól. Tudod, arra még képes vagyok - mondja kissé gúnyosan, mire egy pillanatra megtorpanok.
Ajkamba harapva tartom magamban azokat a szitokszavakat, amelyek más esetben biztos, hogy az orrára kötnék. Mély levegőt véve pillantok feléje, arcomra pedig kiül a nyugodtság, ezzel is letörölve ajkáról azt a pimasz vigyort.
- Rendben van. Később jövök - intek.
Megindulok az ajtó felé, ám hozzám szóló a gúnyos megjegyzése visszatántorít.
- Semmi búcsúcsók? Pedig azt hittem, hogy ennyit csak megérdemlek.
Ha egy ideig azt mertem hinni, hogy mikor Robin beteg, sokkal normálisabb, nagyot tévedtem. Ugyanolyan beképzelt és bunkó, mint amilyen szokott lenni, ez pedig csak még jobban felhergel. Pedig azt hittem, sikeresen megjavult az elmúlt három évben.
- Hát tévedtél - vigyorgok rá, majd még mielőtt ki nem lépnék a lakásból, beintek neki.
Tudom, hogy ezzel a tettel csak még több vasat teszek a tűzre, de nem érdekel. Túl sok mindent kapott meg az elmúlt egy napban, és ez nem mehet így tovább. Amiért a teste szinte csak fásliból áll még nem jelenti azt, hogy mindent megkaphat - főleg olyat, amit más esetben sosem adnék neki.
Még mielőtt kopogok, elrendezem a hajam, és megpróbálom megemberelni magam, ugyanis az arcomra fagyott egy diadalittas vigyor. Végül is, büszke lehetek magamra, hiszen olyat tettem, amit nemigen szoktam. Robin pedig megérdemelte, sőt még többet is megérdemelne - azt hiszem, ennek érdekében pedig tehetek.
Végül kopogok. Hangos tipegés szűrődik ki az ajtón, pillanatokkal később pedig egy kislány szökik a karjaim közé.
- Noah! Végre! Azt hittem, el sem jössz! - nevet a fülembe.
Egy puszit nyomok a homlokára, majd bemegyünk a lakásba. Ivory áll elénk, kezében pedig egy táska pihen. Elmosolyodik, ahogy megpillantja lánya mosolygós arcát, és elégedetten bólint felénk.
- Autóval menjünk, vagy inkább gyalog? - kérdezi, ám a választ már sejti, ugyanis elveszi a polcról a slusszkulcsát.
Megvillant egy úgyis-tudom-hogy-lusták-vagytok vigyort, lábát beledugja szandáljába, amiről lesüt, hogy nem néhány dollár árán szerezte meg, majd int, hogy mehetünk. Miután másodjára is ellenőrzi, hogy rendesen bezárta az ajtót, megindul az autója felé, mi pedig követjük őt. Cammiet leteszem az ölemből, ő pedig aranyosan a hátsóajtóhoz tipeg, bemászik a járműbe, és beleül a babahordozóba.
Hatalmas lendületet véve dobom le magam az anyósülésre, és bekötöm magam. Másodpercek elteltével Ivory is csatlakozik hozzánk, begyújtja a motort, rövidesen pedig a főúton száguldunk, hangos zenével, és őrült énekléssel. Ismét előtör belőlem az irigység, legszívesebben a hajamat tépném, mert tudom, ilyenben nekem sosem volt részem. Újfent önző vagyok - magamnak akarom azt, amit a húgom, Cammie kap. Tényleg egy önző dög vagyok, pedig a kislány nem is tett ellenem semmit.
Észre sem veszem, hogy begördülünk a bevásárlóközpont parkolójába. Csak akkor tudatosul bennem, hogy már rég a ruhákat kéne néznem, amikor Ivory megkérdezi, hogy melyik ruha áll rajta jobban: a bordó vagy a barna? Akárhogy is nézem, a két szín között parányi a különbség, a szabás és a méret pedig teljesen megegyezik. Hihetetlennek tartom, hogy egy embernek - nőnek - ennyire számít az, hogy milyen árnyalatú ruha legyen rajta, az pedig még hihetetlenebb, hogy mindezt a saját anyám kérdezi, aki engem sosem vitt el ruhát venni. Még egy ok, ami miatt irigykedhetek a húgomra.
- A bordó sokkal jobban áll - varázsolok egy mosolyt az ajkamra, ezzel is leplezve zavarom.
- Szerintem is - méregeti magát a tükörben. - Szerinted tetszene Nick-nek?
Ajkamba harapok, összeszorítom a szemem, és megpróbálom nem elbőgni magam. Tetszeni akar az apámnak? Most komolyan? Ameddig én voltam a lányuk, addig rendesen leszarta, hogy mit gondol az apám róla - kivéve az utóbbi néhány évet. Bár már nem csodálkozom. Nincs min. Az első döbbenet Cammie volt, utána pedig sorban jött a többi. Úgy zúdultak rám az újabb és újabb, meghökkentő és értelmetlen tények, hogy már kezdem elveszteni a fonalat. Már csak azon fogok csodálkozni, hogy a saját apám nem is az apám.
- Biztosan elállna tőle a lélegzete. Amúgy is, úgy néz rád, mint valami istennőre - dicsérem őt.
Fogalmam sincs, hogy honnan jönnek ezek a szavak, hisz régen sosem dicsértem meg őt. Most viszont megtettem. Mondjuk, nem hazudtam, hisz az apám mindig is úgy néz az anyámra, mintha ő lenne az utolsó nő az egész világon.
- Ugyan, ne bolondozz. Azon csodálkozom, hogy még nem csalt meg - nevet fel kínosan.
Nem reagálok semmit, csupán Cammie-ra pillantok, aki egy széken foglal helyet, és a pólójával matat. Úgy tűnik, ő sem kedveli túlzottan, hogy ha elrángatják őt valahova. Legalább van egy közös pontunk. Érdeklődve várom a többi közös dolgokat.
- Nem megyünk el fagyizni? - kérdezem a kislánytól, aki csillogó szemekkel pillant fel rám.
- Dinnyéset szeretnék - vigyorog rám, és leugrik a székről.
- Ivory - lépek mellé félve. - Elmegyünk fagyizni. Neked hozzunk? Vagy megvársz itt? - vakarom meg tarkómat.
- Nem kérek, köszi. Itt találkozunk, úgy nagyjából fél óra múlva, rendben?
Minderre csak bólintok. Hátat fordítok neki, megragadom Cammie kezét, és megindulunk a kijárat felé. Csupán néhány butik mellett sétálunk el, és rátalálunk a fagyizóra. Beállunk a sorba, és az ölembe veszem a parányi kislányt, aki már izgatottan várja, hogy fagyizhasson. Mikor sorra kerülünk, egy-egy gombócnyi dinnyés fagyit kérek, amit azonnal ki is fizetek.
- Te miért nem kértél rá tejszínt? - kérdezi Cammie a bögrét szorongatva.
- Nem szeretem a tejszínt - adom meg a legegyszerűbb választ.
A vállára teszem a kezem, s úgy vezetem őt az egyik szabad asztal felé.
Visítást hallok a hátam mögül, majd a nevemet - a valódit. Egész testemben megfeszülök, kezem pedig önkéntelenül is ökölbe szorul. Ajkamat összepasszírozom, és megpróbálok normálisan viselkedni. Mintha nem hallottam volna semmit.
Pedig hallottam. Nagyon is sokat, és nagyon is egy olyan személytől, akire a legkevésbé sem vagyok kíváncsi. Végül is, egy mérhetetlenül nagy köszönettel tartozok neki amiatt, mert egy olyan tanácsot adott nekem, amellyel az egész életem megváltozott. Inkább meg kéne ölelnem, mintsem menekülnöm előle.
- Leilah Cashman! - visítja ismét, ami miatt egy halk morgást hallatok.
Az ereimben a vér szinte megfagy; ordítani szeretnék. Őrjöngeni, sipítozni olyan hangosan, hogy az egész világ hallhassa: Leilah Cashman teljes mértékben megőrült. Szívem őrült módon kezd el kalapálni a mellkasomban, és attól tartok, hamarosan ki fog ugrani a helyéről. Izgatottá válok, igaz, tudatában vagyok annak a ténynek is, hogy ez az izgatottság semmit sem ér, sőt meg sem kéne látszódjon rajtam, ugyanis nem én vagyok Leilah. Itt és most nem. Noah Bellow vagyok, egy fiatal, szerelmes nő, aki néhány hónapja ment férjhez egy olyan pasihoz, akit mindig is szeretett, olyan munkája van, amit mindig is imádott, és ennyi. Ő egy egyszerű lány, furcsa múlt és őrült, régi barátnők nélkül.
Milyen kár, hogy ez nem igaz - főleg a Robinról szóló rész. Azt sem tudom, hogy az miért jutott eszembe pont most. Erre a kérdésre viszont egy ideig választ sem fogok kapni, ugyanis valaki - kizárásos alapon Marisol - a vállamnál fogva fordít maga elé.
Néhány másodperc erejéig feltérképezem őt. Az arca szinte semmit sem változott az eltelt három év alatt, csupán egy újabb piercing került a szemöldökébe és az ajkára is. Haja ugyanolyan kusza és kócos, ám most vörösben pompázik. A stílusa sem változott: még mindig rocker.
- Leilah? - kérdezi most már tétovábban.
Ajkamba harapok. Vajon elmondhatom neki az igazat? Azt, hogy a tanácsának köszönhetően milyen életem lett? Hogy milyen őrült, kissé pszichopata gyilkossá tett a javaslata? Akkor sem gondolt teljesen százasnak, ezekkel az információkkal pedig még rátennék egy lapáttal a rólam kialakított véleményére.
- Összetévesztesz valakivel - makogok kissé határozatlanul.
Ha igazán ismert évekkel ezelőtt, akkor tudja, hogy az ilyesfajta bizonytalan mondataim mindig hazugságot. Akkor még egy pillanat alatt rájött, hogy hantázok neki, és azonnal faggatásba is kezdett. Úgy tűnik, ezt a tehetséget sikerült elvesztenie.
- Oh - hajtja le csalódottan a fejét. Egyik lábáról a másikra áll, arca vörösbe burkolódzik; zavarban van. - Sajnálom - mentegetőzik.
Még egyszer a szemembe néz; tudom, hogy tudja. És azt is tudom, hogy ő is tisztában van azzal, hogy tudom. Mégsem merek lépni. Nem merem elmondani neki az igazat. Három év hosszú idő, annyi mindent kéne meséljek neki. Mégsem teszem. Hagyom, hogy kedvetlenül visszamenjen ahhoz, akivel jött. Még mielőtt végleg el nem tűnnék a szeme elől, visszapillant, tekintetünk pedig találkozik. Biztatóan rám mosolyog, majd átkarolja a mellette álló férfit, és végleg elvesznek a tömegben.
Úgy érzem, menekülni akarok. Mindenhová mennék, csak itt nem maradnék. Mintha az emberek összenyomni akarnának; az óriási központ egyre csak kisebbé és kisebbé válik a számomra, a beszívott levegő pedig égeti a torkomat.
- Minden rendben? - kérdezi halkan Cammie, ezzel eszembe juttatva azt, hogy miért is vagyunk itt.
Nem szabad meghátrálnom és összetörnöm. Itt és most nem. Gyötrődni a múlton ráér, ha hazamegyek, most viszont erősnek kell mutatnom magam úgy Cammie előtt, mint ahogyan az anyám előtt is.
- Persze. Na, együk meg azt a fagyit - erőltetek mosolyt az arcomra, és helyet foglalok mellette.
Figyelem, ahogyan édesen magába tömi a hideg édességet, közben pedig az arcára is kerül egy kevés. Nevetve nyúlok a táskámba, előveszek egy nedves zsebkendőt, és megtörlöm az arcát. Grimaszokat vág, amiken nevetnem kell. Miután sikerül teljesen megszabadítanom arcát a ragadós fagyitól, hozzálátok a saját fagylaltom elfogyasztásához.
Látom, hogy Cammie szája mozog, hallom is, hogy beszél, de nem értem. Egyszerűen képtelen vagyok rá figyelni. Marisol jár a fejemben, lelki szemeim előtt pedig különféle emlékek jelennek meg. Rengeteg időt töltöttünk együtt, főleg az utolsó egy évemben. Nem mondhatom azt, hogy rettenetesen összemelegedtünk, és örök barátságot fogadtunk, mert nem hazudhatok. Marisol egy nagyszájú, mindenre képes lány volt, akinek ezek miatt a tulajdonságai miatt nem voltak barátai. Én pedig - kedves és odaadó szomszédlány révén - minden szabadidőmet vele töltöttem, meghallgattam a bajait, eljártam vele vásárolni, és ehhez hasonló lányos dolgokat és programokat szerveztünk magunknak.
Attól függetlenül, hogy mindenhová elrángatott, és együtt töltöttük az időnket, nem igazán éreztem azt, hogy barátok vagyunk. Egy ideig csak ő terhelt a bajaival, szinte mindent elmondott nekem, mert másnak nem tudta volna. Ezekbe a gondokba pedig minden beletartozott: pasi, pénz, szülők - szóval minden. Egy ideig tűrtem; elviseltem a folytonos nyavalygásait arról, hogy miért nem jött össze a kiszemelt pasival, akibe amúgy halálosan szerelmes, hogy a szülei miért nem adnak neki egy kicsivel több zsebpénzt.
Annyira irigy voltam rá. Mindent megkaphatott. A szülei rendesek voltak, a zsebpénze is akkora volt egy hónapra, hogy biztos vagyok benne: annyi pénzt akkor sem kaphattam volna a szüleimtől, ha térden állva könyörgök érte. Mégis eltűrtem a folyamatos panaszait.
Egy idő után viszont túl sok volt; egyrészt felgyűlt bennem az, ami itthon engem ért, másrészt elegem volt abból, hogy én voltam a lelki szemetese. Elmondtam neki mindent; mindent, ami otthon ért. Egy-két hétig nem csinált semmit; csak hallgatott, egyetértően bólintott akkor, amikor a szüleimet becsméreltem, vagy épp megajándékozott egy-két tábla csokival, amikor igazán szükségem volt rá. Végre valaki törődött velem, és ez fantasztikusan esett.
Aztán egyik nap jött az ötlettel: szökj meg. Ezek a szavak úgy hatottak rám, mintha egy vérengző dög lennék, ezek a szavak pedig a friss hús, amit elém dobtak. Pár napig csak ízlelgettem a két szót, nem mertem belegondolni abba, hogy milyen lenne, ha tényleg megszöknék. Ha otthagynám anyáékat, és a táskámmal együtt elindulnék, hogy felfedezzem a világot. Túl vakmerőnek és merésznek tartottam az ötletet, hisz mégiscsak tizenöt voltam. Mégis, abban a két szóban ott csilingelt valami: a remény. Ez a két szó reményt adott egy új életre, egy ideig pedig mégis úgy gondoltam, nem ez a remény kell nekem. Aztán amikor anyámék részegen értek haza egy átmulatott éjszaka után, döntöttem. Ott, akkor, abban a pillanatban elkezdtem pakolni. Tudtam, hogy anyámékat kiütötte a pia, így nem kellett aggódnom afelől, hogy lebukok. A pakolást követően pedig megszöktem.
- Megyünk?
Visszaemlékezésemet Cammie szakítja félbe. Elmotyogok neki egy igent, majd megeszem az utolsó kanál fagyit, ami már rendesen meg is olvadt. A kislányra pillantok, aki már egy ideje befejezte az evést. A kezébe nyomtam egy zsebkendőt, amivel megtörölte maszatos arcát, majd felállt. Követve példáját én is úgy tettem, megragadtam apró kezét, s megindultunk a nemrég elhagyott butik felé.
Megvillant egy úgyis-tudom-hogy-lusták-vagytok vigyort, lábát beledugja szandáljába, amiről lesüt, hogy nem néhány dollár árán szerezte meg, majd int, hogy mehetünk. Miután másodjára is ellenőrzi, hogy rendesen bezárta az ajtót, megindul az autója felé, mi pedig követjük őt. Cammiet leteszem az ölemből, ő pedig aranyosan a hátsóajtóhoz tipeg, bemászik a járműbe, és beleül a babahordozóba.
Hatalmas lendületet véve dobom le magam az anyósülésre, és bekötöm magam. Másodpercek elteltével Ivory is csatlakozik hozzánk, begyújtja a motort, rövidesen pedig a főúton száguldunk, hangos zenével, és őrült énekléssel. Ismét előtör belőlem az irigység, legszívesebben a hajamat tépném, mert tudom, ilyenben nekem sosem volt részem. Újfent önző vagyok - magamnak akarom azt, amit a húgom, Cammie kap. Tényleg egy önző dög vagyok, pedig a kislány nem is tett ellenem semmit.
Észre sem veszem, hogy begördülünk a bevásárlóközpont parkolójába. Csak akkor tudatosul bennem, hogy már rég a ruhákat kéne néznem, amikor Ivory megkérdezi, hogy melyik ruha áll rajta jobban: a bordó vagy a barna? Akárhogy is nézem, a két szín között parányi a különbség, a szabás és a méret pedig teljesen megegyezik. Hihetetlennek tartom, hogy egy embernek - nőnek - ennyire számít az, hogy milyen árnyalatú ruha legyen rajta, az pedig még hihetetlenebb, hogy mindezt a saját anyám kérdezi, aki engem sosem vitt el ruhát venni. Még egy ok, ami miatt irigykedhetek a húgomra.
- A bordó sokkal jobban áll - varázsolok egy mosolyt az ajkamra, ezzel is leplezve zavarom.
- Szerintem is - méregeti magát a tükörben. - Szerinted tetszene Nick-nek?
Ajkamba harapok, összeszorítom a szemem, és megpróbálom nem elbőgni magam. Tetszeni akar az apámnak? Most komolyan? Ameddig én voltam a lányuk, addig rendesen leszarta, hogy mit gondol az apám róla - kivéve az utóbbi néhány évet. Bár már nem csodálkozom. Nincs min. Az első döbbenet Cammie volt, utána pedig sorban jött a többi. Úgy zúdultak rám az újabb és újabb, meghökkentő és értelmetlen tények, hogy már kezdem elveszteni a fonalat. Már csak azon fogok csodálkozni, hogy a saját apám nem is az apám.
- Biztosan elállna tőle a lélegzete. Amúgy is, úgy néz rád, mint valami istennőre - dicsérem őt.
Fogalmam sincs, hogy honnan jönnek ezek a szavak, hisz régen sosem dicsértem meg őt. Most viszont megtettem. Mondjuk, nem hazudtam, hisz az apám mindig is úgy néz az anyámra, mintha ő lenne az utolsó nő az egész világon.
- Ugyan, ne bolondozz. Azon csodálkozom, hogy még nem csalt meg - nevet fel kínosan.
Nem reagálok semmit, csupán Cammie-ra pillantok, aki egy széken foglal helyet, és a pólójával matat. Úgy tűnik, ő sem kedveli túlzottan, hogy ha elrángatják őt valahova. Legalább van egy közös pontunk. Érdeklődve várom a többi közös dolgokat.
- Nem megyünk el fagyizni? - kérdezem a kislánytól, aki csillogó szemekkel pillant fel rám.
- Dinnyéset szeretnék - vigyorog rám, és leugrik a székről.
- Ivory - lépek mellé félve. - Elmegyünk fagyizni. Neked hozzunk? Vagy megvársz itt? - vakarom meg tarkómat.
- Nem kérek, köszi. Itt találkozunk, úgy nagyjából fél óra múlva, rendben?
Minderre csak bólintok. Hátat fordítok neki, megragadom Cammie kezét, és megindulunk a kijárat felé. Csupán néhány butik mellett sétálunk el, és rátalálunk a fagyizóra. Beállunk a sorba, és az ölembe veszem a parányi kislányt, aki már izgatottan várja, hogy fagyizhasson. Mikor sorra kerülünk, egy-egy gombócnyi dinnyés fagyit kérek, amit azonnal ki is fizetek.
- Te miért nem kértél rá tejszínt? - kérdezi Cammie a bögrét szorongatva.
- Nem szeretem a tejszínt - adom meg a legegyszerűbb választ.
A vállára teszem a kezem, s úgy vezetem őt az egyik szabad asztal felé.
Visítást hallok a hátam mögül, majd a nevemet - a valódit. Egész testemben megfeszülök, kezem pedig önkéntelenül is ökölbe szorul. Ajkamat összepasszírozom, és megpróbálok normálisan viselkedni. Mintha nem hallottam volna semmit.
Pedig hallottam. Nagyon is sokat, és nagyon is egy olyan személytől, akire a legkevésbé sem vagyok kíváncsi. Végül is, egy mérhetetlenül nagy köszönettel tartozok neki amiatt, mert egy olyan tanácsot adott nekem, amellyel az egész életem megváltozott. Inkább meg kéne ölelnem, mintsem menekülnöm előle.
- Leilah Cashman! - visítja ismét, ami miatt egy halk morgást hallatok.
Az ereimben a vér szinte megfagy; ordítani szeretnék. Őrjöngeni, sipítozni olyan hangosan, hogy az egész világ hallhassa: Leilah Cashman teljes mértékben megőrült. Szívem őrült módon kezd el kalapálni a mellkasomban, és attól tartok, hamarosan ki fog ugrani a helyéről. Izgatottá válok, igaz, tudatában vagyok annak a ténynek is, hogy ez az izgatottság semmit sem ér, sőt meg sem kéne látszódjon rajtam, ugyanis nem én vagyok Leilah. Itt és most nem. Noah Bellow vagyok, egy fiatal, szerelmes nő, aki néhány hónapja ment férjhez egy olyan pasihoz, akit mindig is szeretett, olyan munkája van, amit mindig is imádott, és ennyi. Ő egy egyszerű lány, furcsa múlt és őrült, régi barátnők nélkül.
Milyen kár, hogy ez nem igaz - főleg a Robinról szóló rész. Azt sem tudom, hogy az miért jutott eszembe pont most. Erre a kérdésre viszont egy ideig választ sem fogok kapni, ugyanis valaki - kizárásos alapon Marisol - a vállamnál fogva fordít maga elé.
Néhány másodperc erejéig feltérképezem őt. Az arca szinte semmit sem változott az eltelt három év alatt, csupán egy újabb piercing került a szemöldökébe és az ajkára is. Haja ugyanolyan kusza és kócos, ám most vörösben pompázik. A stílusa sem változott: még mindig rocker.
- Leilah? - kérdezi most már tétovábban.
Ajkamba harapok. Vajon elmondhatom neki az igazat? Azt, hogy a tanácsának köszönhetően milyen életem lett? Hogy milyen őrült, kissé pszichopata gyilkossá tett a javaslata? Akkor sem gondolt teljesen százasnak, ezekkel az információkkal pedig még rátennék egy lapáttal a rólam kialakított véleményére.
- Összetévesztesz valakivel - makogok kissé határozatlanul.
Ha igazán ismert évekkel ezelőtt, akkor tudja, hogy az ilyesfajta bizonytalan mondataim mindig hazugságot. Akkor még egy pillanat alatt rájött, hogy hantázok neki, és azonnal faggatásba is kezdett. Úgy tűnik, ezt a tehetséget sikerült elvesztenie.
- Oh - hajtja le csalódottan a fejét. Egyik lábáról a másikra áll, arca vörösbe burkolódzik; zavarban van. - Sajnálom - mentegetőzik.
Még egyszer a szemembe néz; tudom, hogy tudja. És azt is tudom, hogy ő is tisztában van azzal, hogy tudom. Mégsem merek lépni. Nem merem elmondani neki az igazat. Három év hosszú idő, annyi mindent kéne meséljek neki. Mégsem teszem. Hagyom, hogy kedvetlenül visszamenjen ahhoz, akivel jött. Még mielőtt végleg el nem tűnnék a szeme elől, visszapillant, tekintetünk pedig találkozik. Biztatóan rám mosolyog, majd átkarolja a mellette álló férfit, és végleg elvesznek a tömegben.
Úgy érzem, menekülni akarok. Mindenhová mennék, csak itt nem maradnék. Mintha az emberek összenyomni akarnának; az óriási központ egyre csak kisebbé és kisebbé válik a számomra, a beszívott levegő pedig égeti a torkomat.
- Minden rendben? - kérdezi halkan Cammie, ezzel eszembe juttatva azt, hogy miért is vagyunk itt.
Nem szabad meghátrálnom és összetörnöm. Itt és most nem. Gyötrődni a múlton ráér, ha hazamegyek, most viszont erősnek kell mutatnom magam úgy Cammie előtt, mint ahogyan az anyám előtt is.
- Persze. Na, együk meg azt a fagyit - erőltetek mosolyt az arcomra, és helyet foglalok mellette.
Figyelem, ahogyan édesen magába tömi a hideg édességet, közben pedig az arcára is kerül egy kevés. Nevetve nyúlok a táskámba, előveszek egy nedves zsebkendőt, és megtörlöm az arcát. Grimaszokat vág, amiken nevetnem kell. Miután sikerül teljesen megszabadítanom arcát a ragadós fagyitól, hozzálátok a saját fagylaltom elfogyasztásához.
Látom, hogy Cammie szája mozog, hallom is, hogy beszél, de nem értem. Egyszerűen képtelen vagyok rá figyelni. Marisol jár a fejemben, lelki szemeim előtt pedig különféle emlékek jelennek meg. Rengeteg időt töltöttünk együtt, főleg az utolsó egy évemben. Nem mondhatom azt, hogy rettenetesen összemelegedtünk, és örök barátságot fogadtunk, mert nem hazudhatok. Marisol egy nagyszájú, mindenre képes lány volt, akinek ezek miatt a tulajdonságai miatt nem voltak barátai. Én pedig - kedves és odaadó szomszédlány révén - minden szabadidőmet vele töltöttem, meghallgattam a bajait, eljártam vele vásárolni, és ehhez hasonló lányos dolgokat és programokat szerveztünk magunknak.
Attól függetlenül, hogy mindenhová elrángatott, és együtt töltöttük az időnket, nem igazán éreztem azt, hogy barátok vagyunk. Egy ideig csak ő terhelt a bajaival, szinte mindent elmondott nekem, mert másnak nem tudta volna. Ezekbe a gondokba pedig minden beletartozott: pasi, pénz, szülők - szóval minden. Egy ideig tűrtem; elviseltem a folytonos nyavalygásait arról, hogy miért nem jött össze a kiszemelt pasival, akibe amúgy halálosan szerelmes, hogy a szülei miért nem adnak neki egy kicsivel több zsebpénzt.
Annyira irigy voltam rá. Mindent megkaphatott. A szülei rendesek voltak, a zsebpénze is akkora volt egy hónapra, hogy biztos vagyok benne: annyi pénzt akkor sem kaphattam volna a szüleimtől, ha térden állva könyörgök érte. Mégis eltűrtem a folyamatos panaszait.
Egy idő után viszont túl sok volt; egyrészt felgyűlt bennem az, ami itthon engem ért, másrészt elegem volt abból, hogy én voltam a lelki szemetese. Elmondtam neki mindent; mindent, ami otthon ért. Egy-két hétig nem csinált semmit; csak hallgatott, egyetértően bólintott akkor, amikor a szüleimet becsméreltem, vagy épp megajándékozott egy-két tábla csokival, amikor igazán szükségem volt rá. Végre valaki törődött velem, és ez fantasztikusan esett.
Aztán egyik nap jött az ötlettel: szökj meg. Ezek a szavak úgy hatottak rám, mintha egy vérengző dög lennék, ezek a szavak pedig a friss hús, amit elém dobtak. Pár napig csak ízlelgettem a két szót, nem mertem belegondolni abba, hogy milyen lenne, ha tényleg megszöknék. Ha otthagynám anyáékat, és a táskámmal együtt elindulnék, hogy felfedezzem a világot. Túl vakmerőnek és merésznek tartottam az ötletet, hisz mégiscsak tizenöt voltam. Mégis, abban a két szóban ott csilingelt valami: a remény. Ez a két szó reményt adott egy új életre, egy ideig pedig mégis úgy gondoltam, nem ez a remény kell nekem. Aztán amikor anyámék részegen értek haza egy átmulatott éjszaka után, döntöttem. Ott, akkor, abban a pillanatban elkezdtem pakolni. Tudtam, hogy anyámékat kiütötte a pia, így nem kellett aggódnom afelől, hogy lebukok. A pakolást követően pedig megszöktem.
- Megyünk?
Visszaemlékezésemet Cammie szakítja félbe. Elmotyogok neki egy igent, majd megeszem az utolsó kanál fagyit, ami már rendesen meg is olvadt. A kislányra pillantok, aki már egy ideje befejezte az evést. A kezébe nyomtam egy zsebkendőt, amivel megtörölte maszatos arcát, majd felállt. Követve példáját én is úgy tettem, megragadtam apró kezét, s megindultunk a nemrég elhagyott butik felé.
Kedves Ciara!
VálaszTörlésMinden sorát imádtam!
A kis lány imádni való!
A vissza emlékezős rész csodás volt.
További szép hétvégét!
szia
BezTina
Drága BezTinám!
TörlésÖrülök, hogy ez a rész is elnyerte a tetszésedet! <3
Allthelove<3
Szia:) Fantasztikus a blogod, nagyon szeretem olvasni. Végre nem valami sablon téma. Csak így tovább; várom a következő részeket:) L.
VálaszTörlésSzia!
TörlésÖrülök, hogy elnyerte a tetszésedet, remélem, a továbbiakban is ezt fogod gondolni! <3
C.
Azta! Nagyon jó! Szuperül írsz, ami nekem a legjobban tetszik hogy negy egyszerre zúdítod ránk a főszereplő multját, hanem szépen lassan, mindig történik valami kis jelenet ami újabb emlékeket hoz elő. Siess a kövivel :)
VálaszTörlésDrága Holly!
TörlésKöszönöm szépen a kedves szavakat, örülök, hogy igy gondolod. (:
Nem is akarom egyszerre elmondani az egészet, mert akkor nem lenne érdekes maga a történet sem, na meg, az izgalom akkor fokozódik, ha tudod, hogy van ott valami, mégsem tudod, hogy mi az. Értelmes megfogalmazás, Ciara, köszönjük.
Igyekszem vele. ^^