2016. január 23., szombat

Nyolcadik Fejezet

El sem hiszem, srácok, ötvenegyen vagytok már! Ez pedig egyet jelent: különkiadás írása folyamatban.
Elég sokat gondolkodtam rajta, sőt, még mindig hezitálok azon, hogy mit kéne írnom. Tekintve, hogy azok a részek, amelyek Robin szemszögéből írnék meg, még nem történt meg - számotokra -, és akkor az meg egy irdatlan nagy spoiler lenne.
Aztán meg gondolkodtam valami máson is.
A következő részben történni fog egy, s más, és ezért arra is gondoltam, hogy mi lenne, ha egy olyan fejezet/különkiadás jönne két hét múlva, ami Leilah szemszögéből lenne, de a múltból? Pontosabban a prológus előtti időszakból. Az lenne a mínusz egyedik fejezet. Ha értitek.
Remélem az is jó lesz.
Na meg, ha minden igaz, akkor úgy haladok a történettel, hogy március végére már jól benne lesznek a slamasztikában és az érzelmeik sem lesznek teljesen kiszámíthatóak. Mármint Robinéknak. Nekem pedig márciusban lesz a szülinapom, ezért írhatok egy ilyen szülinapi különkiadást is. Szerintem ez így elfogadható, nem?
Döntsetek!
A csoportban is lesz erről szó, csatlakozzatok!




Arra kelek fel, hogy a testem óriási szorításnak van kitéve. Robin védelmező karja szinte teljesen rá van tapadva a hasamra, ezzel teljesen magához láncolva engem. Fészkelődni kezdek, s megpróbálom nem orrba verni, vagy épp máshol megütni őt a nagy mozgásomban. Miután sikeresen levettem magamról a kezét, kicsúsztam mellőle, s betakartam a szabadon maradt felsőtestét a takaróval. Még mindig elég csúnyák a sebek az arcán, sőt a kötések is rendesen átütöttek, ami nem igazán jelent jót. Ajkamba harapva próbálom felmérni, hogy nagyjából mekkora is lehet a baj, hisz ha súlyos, akkor orvosra lesz szükségünk, ami nem kis utórengéssel fog járni. 
Megpróbálom zajmentesen bezárni az ajtót. Miután sikerült csak egy kattanással jeleznem, hogy elhagyom a szobát, lemegyek a konyhába, hogy hozzálássak a reggeli elkészítéséhez. Tekintve, hogy semmi kedvem nincs bonyolult ételhez, csak egy egyszerű rántottát készítek el, némi plusszal megfűszerezve. Ameddig Providence-ben éltem, nem igazán foglalkoztam sem a főzéssel, sem a sütéssel, hisz River minden efféle dologról gondoskodott. Igaz, egyszer-egyszer, amikor tényleg nagy volt rajta a nyomás a csapat miatt, besegítettem neki a konyhában, de ez havi egyszer, maximum kétszer fordult elő, így nem mondhatom azt, hogy túl sok konyhai tapasztalatot szereztem az elmúlt három év alatt. Viszont figyelembe véve, hogy az utolsó otthon töltött éveimben magamra voltam utalva, viszonylag jól mozgok a konyhában. Illetve... ehetőek a főztjeim. Már ha igazán sikerül az, amit elterveztem. 
Már majdnem készen vagyok a rántottával, amikor nyikorgást hallok a lépcső felől. Egy gyors mozdulattal leveszem a tűzhelyről a forró serpenyőt, egy alátétre helyezem, megtörlöm a kezem, és megnézem, hogy ki is járkál - vagy épp szeretne járkálni - a lépcsőn. Igaz, szinte biztos vagyok benne, hogy Robin ismét hősködik, mert meg akarja mutatni, hogy őt bizony kemény fából faragták, s nem fogja visszatántorítani egy fránya golyó, ami miatt majdnem otthagyta a fogát, és néhány karcolás, amit ha nem kezeltem volna le, akkor talán el is fertőzhetett volna. Bár, ha jobban belegondolok, akkor Robin ilyen: makacs, kitartó és akaratos. Akkor is megszerzi azt, amit meg szeretne szerezni, ha le lenne vágva az egyik lába. És, azt hiszem, ezt el is várom tőle. Hisz ezek miatt a tulajdonságok miatt az, aki. Ő Robin McCall. Tőle ez a megszokott hozzáállás. 
 - Remélem tudod, hogy ezt nem lenne szabad - dorgálom le, s kemény önmegtartóztatásnak köszönhetem, hogy nem nevetem el magam. 
 - Mondj valami újat, drágám - nyögi fájdalmasan, s lábát a következő lépcsőfokra helyezi. 
 - Orvost kéne hívnom - veszem komolyra a helyzetet, és mellé lépek, hogy segítsek, ám ő minden gondolkodás nélkül elutasít. 
 - Kéne... kellene. De nem fogsz. Egyedül is megbirkózom ezekkel a sebekkel. Csak karcolások. Estére semmi bajom sem lesz - válaszol komolyan, felszegett állal még lejjebb lép. 
Látszik rajta, hogy szenved. Az arca minden egyes lépés után eltorzul, és meg mernék rá fogadni, hogy a szemeiben is könnyek csillognak. Sosem láttam még Robint sírni, sőt, egyetlen egy épeszű, makacs férfit sem láttam még sírni. Azt hozzá sem teszem, hogy Robin egy bérgyilkos - egy gyilkos, akinek nincsenek érzései. Hisz ilyenek a gyilkosok: kegyetlenek, kissé pszichopaták, és nem ismernek lehetetlen. Érzelmek? Azok miféle dolgok? Mi nem ismerjük azokat. Ismeretlen, felfoghatatlan dolgok. Ha ismernénk őket, az egyet jelentene: bukást. 
 - Segítek - rázom meg a fejem, ezzel kiűzve fejemből az őrült gondolataimat. 
Robin rám néz, látom rajta, hogy nehezére esik felfogni szavamat. Igaz, tényleg hihetetlennek tűnik, hogy ezt mondom, sőt épp neki mondom. Ha hetekkel ezelőtt valaki azt mondta volna, hogy én fogom leápolni Robin sebeit - és még véletlenül sem teszek közben fájdalmat neki -, akkor biztos, hogy abban a szent pillanatban hidegvérrel lelőttem volna. 
Mellélépek, és átkarolom őt. Kicsit furcsállom, hogy egyáltalán nem ellenkezik, ám inkább nem is törődök ezzel az apró, jelentéktelennek tűnő gondolattal, hanem lesegítem őt. Mély, kissé rekedtes sóhaj hagyja el ajkát, ujját pedig a vállamba mélyeszti, ezzel segítve magát abban, hogy visszaszerezze az egyensúlyát. 
Lassan közelítjük meg a konyhát, s mikor a legközelebbi székhez érünk, Robin elengedi magát, és erőtlenül, kissé görnyedten foglal helyet rajta. Homlokán felcsillan néhány nem oda illő verejtékcsepp, amit gondosan, kissé illemtudatlanul beletöröl pólója ujjába. 
Ismét bekapcsol háziasszonyi énem, gyorsan az asztalra helyezek két tányért, valamint a szükséges evőeszközöket is. Ezután kettőbe osztom a serpenyőben lévő kissé kihűlt reggelinket, és Robin részét a tányérjába teszem, a maradékot pedig a sajátomba. Érzem, hogy tekintetét mindvégig rajtam tartja, hogy minden lépésemet kíváncsian követi, s úgy néz rám, mintha valami csodát tennék, pedig csak neki teszek jót. Talán épp ehhez nincs hozzászokva - ahhoz, hogy kiszolgálják őt, és hogy a kedvében járjanak. 
 - Mi az? - kérdezem kuncogva.
Somolyogva fog hozzá az étel elfogyasztásához, figyelembe sem véve az előbbi kérdésemet. Egy ideig még figyelem őt, próbálom megfejteni az arcán lévő furcsa kifejezéseket, ám amikor rájövök, hogy semmire sem fogok menni azzal, ha csak figyelem őt, hozzálátok az ételem elfogyasztásához. 
Már épp a számhoz emelem a villát, rajta a finom illattal rendelkező étellel, amikor csengetnek. Morgolódva csapom le az asztalra a villát, kitolom a székem, és kimegyek ajtót nyitni. Arra viszont egyáltalán nem számítok, hogy Ivory áll az ajtómban. Arcomat mogorváról kedvesre váltom, mosolyogva üdvözlöm őt. 
 - Ivory! Micsoda meglepetés! - kezdem tettetett kedvességgel. 
 - Jó reggelt, Noah. Afelől érdeklődnék, hogy a napod további része szabad-e. Cammie-val lányos napot tartunk, s gondoltam... gondolta, és gondoltuk, hogy Te is csatlakozhatnál hozzánk - harap ajkába, tekintetem pedig jó messziről elkerüli.
Egy pillanatig fellángol bennem az a gondolat, hogy talán ő is felismert engem és, hogy szívesen megmagyarázza ezt az egész helyzetet, ám amint jobban meggondolom ezt a felvetést, azonnal el is vetem, ugyanis képtelenségnek tartom, hogy benne, épp benne és pont most mutatkoznának meg az anyai ösztönök. 
 - Nem rossz ötlet. Benne vagyok. Épp most eszünk, de úgy tizenegy után szívesen veletek tartok - bólogatok, ezzel megerősítve kimondott tervemet. 
 - Remek. Akkor tizenegykor! Jó étvágyat nektek, és üdvözlöm Jasont is - int egyet, majd sarkon fordul, és elindul a saját lakása felé. 
Miután lelép a járdáról, becsukom az ajtót, ám nem megyek vissza az ebédlőbe, hanem az ablakon keresztül figyelem őt, közben pedig azon gondolkodom, hogy vajon hogy is tudnánk kimenekülni ebből a helyzetből. Egyszerűen képtelennek tartom magam a feladat elvégzésére. 
Mélyet sóhajtva térek vissza Robinhoz, aki időközben meg is ette a reggeliét, sőt, szemet vetett az enyémre is, mivel tekintetét le nem veszi a tányéromról. 
 - Ki volt az? - kérdezi, fel sem pillantva a tányéromról. 
 - Csak Ivory - mondom, mintha ez olyan mindennapos dolog lenne.
Robin lélegzete elakad, néhány pillanatig levegőt sem vesz, amikor pedig tudatosult benne, hogy bizony az egyik célszemély nevét ejtettem ki a számon úgy, mintha ez normális lenne, mélyen, élesen beszívja a levegőt, és megpróbál kulturáltan hozzám szólni. Megpróbál...
 - Csak Ivory? Ezt úgy mondod, mintha tényleg nem lenne fontos ez a feladat a számodra. Ezt úgy kell érteni, hogy feladod? Mert ugye tudod, hogy most nem csak a saját életeddel, hanem az enyémmel is játszol - figyelmeztet, tekintetét pedig mélyen az enyémre szegezi.
 - Nem adom fel - jelentem ki nyugodtan, lehunyt szemmel és összeszorított ajkakkal, ám a bennem dúló feszültség arra késztet, hogy ökölbe szorítsam a kezem. 
 - Reméltem is - szól nekem ismét, hangjából pedig egy cseppnyi fenyegetés is érezhető. 
 - Fogalmad sincs, hogy mit élek át - dörrenek rá hirtelen. - Neked viszonylag normális a családod, szerető szüleid vannak, tökéletesnek gondolt gyermekkorod. Magasabb szinten vagy, rengeteg mindent tudhatsz a hátad mögött, sokan tisztelnek. Veled ellentétben nekem ez soha a büdös életben nem fog megadatni... De tudod mit? - állok fel a helyemről. Tekintetem mélyen az övébe vésem, és nem engedem, hogy máshová pillantson. - Nem veszekedek veled, mert nem éri meg. Nem érsz annyit, hogy rád pazaroljam az időmet.
Egy édesnek mondható győztes vigyorral elhagyom a nappalit. Gyerekes a viselkedésem? Meglehet. Érdekel-e az, hogy ebben pillanatban Robin mit gondol rólam? Egyáltalán nem. Csak azt tudom, hogy jelen esetben nem fair az, amit velem tett, és azt, hogy képtelen vagyok megbocsátani neki. Túlságosan is sokat vár el tőlem, pedig tudja - vagy gondolhatja -, hogy min megyek keresztül, főleg úgy, hogy annak is a tudatában van, hogy nem csak két olyan embert kell megölnünk, akiknek egy három éves gyermekük van, hanem olyanokat, akik szoros kapcsolatban állnak velem, azaz a jövendőbeli gyilkosukkal.
 Belépve a hálóba, magamra zárom az ajtót, az ágyhoz lépkedem, és ledobom magam rá. Annyira elegem van ebből az egészből, hogy arra már nincs rendes kifejezés. A fejem sajog. és ismét csak azt érzem, hogy legszívesebben felrobbannék, és eltűnnék erről a nyomorúságos, istenverte földről. Őrült gondolatok sokasága árasztja el fejem, olyanok is az eszembe jutnak, amik más esetben két kilométeres körzetben elkerülnek. Sosem éreztem magam ennyire pocsékul, az emlékek, amelyek felszínre törnek, csak rontanak amúgy is siralmas helyzetemen.
Miután kellőképp kivesézem magamban nyomorúságos életemet, felállok, és bemegyek a fürdőbe. Tekintetemmel merőben elkerülöm a tükört, ami mindig olyan képet alkot rólam, ami miatt a hajam is égnek áll. Ám mégsem tudom megállni; felemelem a fejem, és egy olyan lánnyal találom szembe magam, aki nem is én vagyok. Arca nyúzott, szeme alatt karikák húzódnak, ezek miatt pedig úgy néz ki, mint aki tíz évet öregedett volna.
Idegesen a hajamba túrok, próbálok kezdeni magammal valamit, mert azt már tudom, hogy ez így, ilyen formában nem mehet tovább. Minden egyes eltelt perc után úgy érzem, elegem van, és legszívesebben abbahagynám ezt az egész feladatot, és elmenekülnék egy olyan helyre, ahol senki sem talál rám.
Csak most jövök rá arra az elszomorító és furcsa tényre, miszerint mennyire hiányzik a régi, unalmas életem. Mennyire másabb és jobb volt akkor, amikor a szüleimmel éltem. Nem azt mondom, hogy a mostani életem nem jó, mert, azt hiszem, ezt sokkal jobban szeretem, mint a régi, kissé unalmasnak mondott életem, ettől függetlenül viszont rettenetesen hiányzik a nyugalom. Hiányzanak a csendes napok, amelyeken pihentem, filmet néztem, és nem azon gondolkodtam, hogy vajon melyik pisztolyomat használjam a gyilkoláshoz. Három éve az életem olyan, mint valami elcseszett krimi, amiből nincs kiút. Én viszont a kiutat akarom, mert már meguntam a folyamatos körbe-körbe szaladást.
Mély levegőt veszek, megpróbálom türtőztetni magam, és nem sírni, ami iszonyú nehéz feladatnak bizonyul. Lehunyt szemmel sétálok el a zuhanykabinig, ledobom magamról a ruháimat, kinyitom az ajtót, és belépek a kabinba. A zuhanyrózsa alá állok, megengedem a forró vizet és hagyom, hogy a mocsok, ami az itt töltött napok után ragadt rám, lemenjen rólam. Kellemes, megnyugtató érzés szabadul fel a testemben, és olyan érzésem van, mintha egy új emberré változnék át. Most nincs itt Robin, hogy az arcomba köpje a hibáimat, nincs itt Josh, hogy megmondja, mit kéne tegyek, és nincsenek itt a szüleim sem, akiknek napok múlva halottaknak kell lenniük. Csak én vagyok, és a forró víz, amely teljes mértékben felszabadít a gondok alól. Ez az érzés pedig rettenetesen tetszik. 

10 megjegyzés:

  1. Nagyon jó,nagyon tetszik. Robin meg köcsög (de imádom) :DDD

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Helén!
      Ebben egyet kell, hogy értenem. :D Egy irdatlan nagy köcsög, de igy szeretjük. :D

      Törlés
  2. Kedves Ciara!

    Tökéletes lessz úgy, hogy Leilah szemszögéből - a múltból lenne a különkiadás - köszönöm, hogy kikérted a véleményünket...vagy, hogy egyszerűen megkérdezted, hogy mit szólunk hozzá.

    Húha, most, hogy megemlítetted, hogy a következő részben nagyobb fordulat fog következni.."falkaparás szindróma indul"

    Na és a márciusi -"kibontakozás" - márciusi születésnapi különkiadás- huha...:)
    Lesz mit olvasnom Augusztusban .. ugyan is sajnos muszáj leszek február végefelé eltünni...egy kicsit hosszabb időre..., de Augusztuskörül jövök és minden addig megírt részt elolvasoook :)

    A rész mint mindig most is hátborzongatóan frenetikusan csodálatos volt!

    R. meglepődött arcán - miszerint meglepő, hogy L. segíteni akar neki jót mosolyogtam..

    Na és a vendég.., hát igen.. újabb csodás órákat szerzett L.-nek ...:( Az biztos, hogy ez a helyzet nagyon nehéz neki... és ezt mos még a fafejű R. se könnyíti meg , de nem baj a csajszi erős és lesz kiút/megoldás.

    Imádtam minden sorát!
    Köszönöm szépen, hogy ezt a részt is olvashattam!

    További szép hétvégét!
    Szia

    BezTina

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Beztinám!
      Leghűségesebb és legdrágább olvasóm akkor egy ideig nem lesz velem? :C
      Pedig annyira örültem, hogy minden egyes részhez leirtad a véleményed, és mindig boldoggá tettek a kommentjeid.
      A következő rész igazán a kedvedre válhat, ahhoz fog kapcsolódni a különkiadás is, tehát az is jövőhét környékén, vagy épp azután lesz olvasható.
      Örülök, hogy ez a rész is elnyerte a tetszésedet, és tényleg örülök, hogy az olvasóm vagy!
      <3
      Szép hétvégét!
      Ciara ××

      Törlés
  3. Drága Ciara!

    Istenem, de jól estek a szavaid..., rengeteg köszönettel tartozok neked ám, mert megosztod velünk a frenetikus történetedet és ezáltal még színesebbé még boldogabbá teszed a napjaimat/napjainkat.

    Nem nem leszek..., de biztos lehetsz benne, hogy utólag minden részhez írni fogok/tudod mazohista vagyok... és akármennyi rész is lesz fent mielőtt tovább mennék (akármennyire is hajt majd a kíváncsiság) írni fogok minden részhez :)

    Na jó minéltöbbet emlegeted azt a bizonyos részt annál több vakolat bomlik le a falról :D

    Húha, már nagyon várom! :)

    Óh, én örülök, hogy olvashatom a csodálatos alkotásodat (és nem nem túlzás komolyan gondolom! :) )

    További szép estét!

    BezTina

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Beztinám!
      Örülök, hogy ennyire tetszett, tényleg, nem hittem volna, hogy valaki ennyire átéli és kedveli ezt a történetet!
      Hiányozni fogsz, de nagyon! <3

      Törlés
  4. Huuu.. Hol is kezdjem?
    Fantasztikusan írsz, egyszerűen imádom. Végig fenntartottad az érdeklődésem, sehol sem vált unalmassá.
    De ki vagyok akadva. Egyszer kedves, a következő pillanatban pedig egy igazi seggfej Robin. Nem tudok kiigazodni rajta. ((de még így is imádom))
    Leyt pedig baromira sajnálom az ügy miatt, mert akármi is volt a múltban, mégis csak a szülei.
    Kiutat akar? Ezek szerint fel akar hagyni a gyilkolással?
    Már izgatottan várom a következő részt!
    Puszi: Egy újabb olvasód!❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Stella!
      Örülök, hogy rátaláltál a történetre, s arra is, hogy ennyire elnyerte a tetszésedet - és nem csak Robin miatt. Illetve meglehet, hogy hetvenöt százalékban mégis, deeee hát... ezt most megértem. :D
      Igyekszem a következővel, sőt várható egy különkiadás is, ami Leilah szemszögéből lesz olvasható. Kicsit betekinthetünk majd a múltba, néhány titokra is fény derül. ^_^
      Ölel: Ciara ××

      Törlés
  5. Kedves Ciara!

    Nagyon tetszett ez a fejezet is, bár kevésbé volt eseménydús, de kellenek ilyen részek is a történetbe. Kíváncsi leszek, mi fog történni a "csajos" program alatt. Robint nagyon bírom annak ellenére, hogy néha tényleg bunkó tud lenni, de így kell szeretni. Mosolyogtam rajta, mikor hagyta magát a lányra támaszkodni, meg amikor együtt aludtak. Aranyosak voltak. :) Drukkolok nekik! Hozd a folytatást hamar!

    Puszi, Arika

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Arika!
      Nem is terveztem eseménydús részre, inkább olyan kapocsra az előző, és az azt követő rész között.
      Ezt úgy kell elképzelni, mint egy eseménytelen percet egy filmben. Amikor nem érdekes, mégis tovább nézed, mert biztos vagy benne, hogy történni fog valami.
      Köszönöm, hogy véleményt irtál, igazán jól estek a szavaid! <3

      Törlés