Tizenegyedik Fejezet

62 ember boldogít már engem, ami elképesztő, hisz az elején még gondolni sem gondoltam volna, hogy egyszer idáig fogok eljutni. Büszke vagyok rátok, s arra, hogy olvassátok ezt a valamit, arra meg végképp, hogy tetszik is.

Hétvégén lesz egy bejelentenivalóm, amit elsősorban a csoportban fogok megosztani, s csak jóval később itt, a blogon, szóval még nem késő, hogy csatlakozzatok. - a chatben lévő emberkék erről már tudnak. 

Kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok erről a részről, remélem eléggé élvezetesre sikeredett. 

Ezzel a résszel pedig szeretnék nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon boldog születésnapot kívánni Andinak, akivel az utóbbi időben összebarátkoztam. :) Légy boldog, te nő, és le ne bukj, mert megverlek. <3

Andinak és Noncsinak a példáját követve, aki gondolja, nyugodtan zaklathat, mert mindenkivel szívesen beszélek. Ha valami gondotok, bajotok van, vagy csak egyszerűen egy szennyesládára van szükségetek, itt vagyok. <3 

Kellemes olvasást, édeseim! <3 

A fejem csak úgy zsong a tegnap este történtektől, és ezen még a zuhany sem segített. Öt perce már, hogy a konyhában ülök, és az egyre csak kihűlő kávémat iszom – ami a mai reggelen rettenetesen keserűre sikeredett, annak ellenére is, hogy a kitöltés után felturbóztam két kanál cukorral és egy kis tejszínnel – és gondolkodom. Hogy a francba lehettem én ekkora idióta? Hogy veszíthettem el ilyen hamar a józan gondolkodásomat? Nem értem saját magamat sem, sőt Robint sem, hisz Riverék állítása szerint sosem tenne olyat, amit később megbánna, vagy épp olyat, amit nem gondolt át. Ezen a dolgon viszont biztosan nem mérlegelt sokat. Sőt, egyáltalán nem. Viszont én sem.

Ismét belekortyolok a kávémba, ám amikor a hideg, kesernyés íz a nyelvemhez ér, azonnal visszaköpöm az egészet. Undorodva lépkedek a konyhapulthoz, és a lefolyóba öntöm a kihűlt italom. Odébb lépek, töltök egy tiszta pohárba egy kevés vizet, remélve, hogy ez eltünteti a keserű utóízt a számból, azonban hiába reménykedek. Végső megoldásként előveszem a táskámból a rágót, aminek köszönhetően másodpercekkel később már nyoma sincs a keserű kávéíznek.

– Mikor keltél fel? – hallok meg egy rekedtes hangot a hátam mögül, ami miatt megugrok.

Légzésem is felgyorsul, és a szívverésem sem a legnormálisabb. Mellkasomra helyezem a kezem, ezzel is nyugtatva magam, közben a férfi felé fordulok. Afelé a férfi felé, akivel az éjszakát töltöttem. Annyira szürreális a helyzet, hogy legszívesebben felnevetnék kínomban.

– Fél órája, nagyjából. Voltam zuhanyozni.

Egy pillanatig ránézek, ám amikor meglátom, hogy egy alsón kívül semmi más nem fedi a testét, elfordítom a fejem. A pokolba vele, meg a munkával, sőt az egész helyzettel is.

– Az estével kapcsolatban... – kezd el szabadkozni, miközben zavarában elkezdi vakargatni a tarkóját.

Még mielőtt tovább folytatná mondandóját, szavába vágok, ezzel ki nem mondottá téve azokat a szavakat, amelyeket hallani sem akarok.

– Elég. – Lehunyt szemmel szívom be a levegőt, megpróbálok tisztán gondolkodni. – Megtörtént. Rendben van. Csak felejtsük el.

Nem válaszol azonnal, amin meg is lepődök. Vonakodva fordítom felé arcom. A földet mustrálja, ujjait tördeli és az ajkát harapdálja. Egyszer-kétszer szóra nyitja a száját, ám minden egyes próbálkozás után visszacsukja. Arcáról lerí, hogy mondani akar valamit, mégsem teszi. Mintha valami visszatartaná. Csak azt nem tudom, mi. 

– Elfelejtjük – motyogja maga elé meredve. – Rendben van.

– Rendben van – ismétlem meg, ezzel is megerősítve ennek a két szónak, és az előtte általa kiejtett szónak a súlyát.

– Megyek a boltba. Vegyek neked valamit?

A nappali felé pillantok, ami az az ajtó mögött van, amely előtt áll. Mély lélegzetet veszek, majd a szemébe nézek. Zöld írisze felcsillan, mihelyst találkozik a tekintetünk. Furcsa érzés keletkezik bennem – ilyet talán még sosem éreztem.
– Nem kell semmi – felel szűkszavúan.

Megpróbálok úgy elmenni mellette, hogy ne érjek hozzá. Tényleg mindent megteszek ennek érdekében, mert semmi szükségem arra, hogy még jobban összezavarjam magam azzal, hogy hozzáérek. Így is annyi gondot és gondolkodást okozott nekem azzal, ami az este történt.

Bármennyire is bízom abban, hogy el tudok menni mellette anélkül, hogy hozzá nem érnék, minden reményem a földre hull akkor, amikor felkarja súrolja az enyémet. Forró bőre szinte már felperzseli – késztetést érzek arra, hogy végighúzzam ujjam azon a felületen, amelyen megérintett. Tudom, hogy ez nem véletlen volt, sőt az ajkán szétterülő mosolyból ítélve tényleg nem azért ért hozzám, mert egy meggondolatlan mozdulatot tett.

Megtorpanok. Fejem felé fordítom, így szembetalálom magam egy öntelten vigyorgó férfival. Ennek a mosolynak hála kissé gyermekes az arca – mintha nagyjából hét éves lenne, és most kapta volna meg az anyja által gondosan eldugott születésnapi ajándékot. Annyira magabiztosan és büszkén áll előttem, akárcsak egy virgonc kisgyermek: tudja, hogy valami rosszat tett, és azt is, hogy ezért óriási bajba kerülhetne, mégsem menekül el, és nem is akasztja másra a felelősséget, hanem rettenetesen büszke arra, amit tett.

Nem méltatom szóra, nem akarom, hogy megromoljon a reggelem. Inkább visszafordítom a fejem, és bemegyek a nappaliba. Tudom, hogy ő is felém fordul, és azt is, hogy minden egyes lépésemet figyeli, mégsem hátrálok meg, sőt nem is törődök ezzel a fontos és irritáló ténnyel. Meg kell keresnem a nadrágját, ebben pedig nem állíthat meg.

Tegnap, még mielőtt át nem mentünk volna a szüleimhez, Robin volt futni. Tudom, hogy társaságban nem dohányzik, így a cigis doboza, amiben feltehetőleg még van egy-két szál, még mindig a futónadrágjában van. Sejtésem akkor igazolódik be, amikor a kanapé karfáján rálelek a nadrágjára. A lehető legészrevétlenebb módon rejtem zsebembe a megtalált dolgot, nadrágomat – ami szerencsére bő szárú és pamutból készült – pedig próbálom úgy rendezni, hogy ne tűnjön fel, hogy a zsebemben van egy oda nem illő doboz.

Nem szoktam dohányozni, csak rosszabb napokon szívok el egy-két szálat. Ez a nap, sőt ez az év maga volt, és lesz is a pokol, így normális, ha szükségem van egy kis megnyugvásra, amit furcsamód csak a cigi tud megadni.

– Mikor jössz vissza? – kérdezi hirtelen.

– Nem tudom. Néhány óra múlva. Neked van valami programod?

– Valószínűleg Nickkel leszek – rántja meg a vállát.

Az utóbbi időben rendesen kiismerte apámat, aminek a következménye reményeim szerint az lesz, hogy könnyebben meg tudja majd ölni. Végül is, ha kellőképp megismeri, akkor tudni fogja, hogy mi a gyenge pontja.

– Az remek – biccentek felé, majd elmegyek mellette, ezúttal érintés nélkül.

Mélyen beszívom a levegőt, amikor már az asztal mellett vagyok, öt-hat méterre tőle. Őrült módon kattog az agyam, menekülési útvonalakat tervezek – minden egyes lépéssel egyre csak közelebb kerülök ahhoz, hogy elhagyjam a lakást. Már csak a táskámat kell a vállamra dobnom, a cipőmet felvennem, és már mehetek is. El ebből a házból, el a közeléből.

– Akkor én most megyek – szólok neki, majd nyúlok is a kilincs felé.

– Leilah.

Lehunyt szemmel szívom be a levegőt. Mi a fenét akarhat? Ajkamba harapok, megpróbálom visszatartani a feltörni készülő káromkodást, és reflexszerűen bólogatni kezdek. Ilyen az én szerencsém. Ha tehetném, kínomban nevetnék – ám most nem ilyen a helyzet. Inkább felé fordulok, és kérdőn pillantok rá. Mit akar?

– Igen? – szemöldököm picit felhúzom, ezzel is kimutatva kíváncsiságom.

Nem válaszol, helyette felém közeledik. Tekintete elsötétül, szinte felfal a szemével. Egy pillanatig a félelem érzését kelti bennem, ám amint eszembe jut az az apró tény, miszerint képes vagyok

elmenekülni előle, vagy épp szembeszállni vele, megnyugszom.

Minden egyes milliszekundum után egyre csak közelebb és közelebb kerül – két lépés alatt szeli át a köztünk lévő távolságot. Egyik kezével meglöki vállam, amivel eléri, hogy az ajtónak passzírozzam a testem. Kikerekedett szemmel és meghökkenve pillantok rá. Egyik pillanatban még farkasszemet néz velem, a másikban viszont már hevesen az ajkamra tapad. Tüzes csókjának köszönhetően teljes mértékben elvesztem a józan gondolkodásomat, és azonnal válaszolok cselekedetére.

Átkarolom a nyakát, és dús tincsei közé túrok, amit azonnal meg is markolok. Keze a fenekemre téved, erősen bele is markol, majd megemel, és a dereka köré fonom a lábam. Még inkább az ajtóhoz nyom, testünk teljesen eggyé válik.

Aztán eltávolodik. Hirtelenjében hiányérzetem támad – mintha valamit elvettek volna tőlem. Talán ez volt a legjobb reggeli csókom. Igen, biztosan.

Letesz a földre, majd egy lépést hátrál, és vigyorogva indul meg a nappali felé. Elképedve nézek utána, közben pedig próbálom felfogni, hogy mit is tett... tettünk. Mert hát, visszacsókoltam. Ó, de még mennyire, hogy visszacsókoltam.

– Aztán siess – kiált utánam.

Szemeimet forgatva fordulok ismét az ajtó felé, közben pedig a zsebembe nyúlok. Ekkor veszem észre, hogy nincs meg a cigis dobozom. Ó, hogy az a szemét állat!

– ROBIN MCCALL! – kiáltom el magam.

Hangos nevetés szűrődik ki a nappaliból. Tudtam, úgy tudtam, hogy ő vette el! Magamból kikelve trappolok végig az előszobán, s meg sem állok a nappaliig. Robin ott van, igaz, már a lépcsőket szeli felfelé. Menekül, pedig tudja, hogy semmi esélye sincs. Elsősorban átvert, és kihasználta kába állapotomat, ami igazán nem illik egy nős férfihoz, még akkor sem, ha mindezt a feleségével tette. Bár, ha úgy vesszük, akkor önmagamat is kérdőre vonhatnám, hisz ismét elgyengültem, mikor megérintett. Ezzel az erővel inkább önmagam kéne szidnom és ostoroznom, hisz én is ugyanolyan hibás vagyok.

– Asszony, neked sietned kéne, nem? – hangja gúnyos, incselkedő.

Ó, de utálom őt! Tudom, hogy igaza van, és ő is tudja, hogy tudom: tényleg mennem kell. Cigi nélkül viszont egy tapodtat sem mozdulok. Lehet, hogy ez túlságosan is betegesen és függően hangzik, pedig egyáltalán nem vagyok rászokva a cigarettára– sőt, ha lehet, akkor messzire elkerülöm. Eddig is bizonytalan voltam abban, hogy elszívok egy szálat, most viszont teljes mértékben biztos vagyok döntésemben, miszerint magamba fogom szippantani azt a nikotint, csak és kizárólag azért, mert ő elvette tőlem.

– Nem szabadulsz meg tőlem egykönnyen, McCall – nevetek fel, s megállok az ajtóban.

– Egy szóval sem említettem, hogy szabadulni akarok tőled, Cashman – vág vissza.

Az emeletre vezető lépcsőn ül, kezében pedig a cigis dobozomat tartja. Egyszer-kétszer megforgatja a keze közt, majd kivesz belőle egy szálat. Nincs sok időm megfigyelni azt, hogy mennyi is marad a dobozban, ám abban biztos vagyok, hogy ha az utolsó szálat vette ki, nagyon meg fogja bánni, hogy felkelt.

– Miért vetted el? – kérdezem nyugodtan.

Nem akarok vele veszekedni. Bármennyire is okom lenne rá, tényleg nem csapok nagy hűhót belőle. Legfőképp azért nem szállok vitába, mert még túlságosan is korán van hozzá, na meg, annyira össze vagyok zavarodva úgy vele kapcsolatban, mint magával a helyzettel is, hogy nem tudnék ép észérvekkel alátámasztani a vita rám eső részét. Ó, és a legfontosabb: ha mi egymásnak ugrunk, akkor biztos, hogy óriási méretű pusztítást hagyunk magunk után, ezzel viszont le is buktatnánk magunkat, amit jelen esetben nemigazán szeretnék. Azt hiszem, jobb, ha nem kezdek el vele ordibálni. Önmagam is megkímélem a kiabálástól, Robint is a vinnyogós hangomtól, és a szomszédokat is a felesleges információktól.

– Tulajdonképpen nem én vettem el, hanem te – ejti ki kimérten a szavakat. – Én csak visszavettem azt, ami az enyém. – Ajkára egy gúnyos mosoly telepszik. Lassan feláll, merev mozdulatokkal lépked felém. – Már csak az a kérdés maradt hátra, hogy Te miért vetted el? Tudtommal nem cigizel. –Utolsó szavára leér.

– Én nem is... – ingatom meg a fejem. Hirtelen olyan gyengének érzem magam. Mintha a lelkembe látna, amit egyáltalán nem akarok. Túlságosan is sok mocskos titok piszkosítja a lelkem, ami ha kiderül, minden összeomolhat.

– Akkor meg? – dönti oldalra a fejét.

Most veszem csak észre, hogy milyen közel is van hozzám – ami nem jelent jót. Néhány perce is ugyanilyen közel volt, akkor meg olyan következmény született, ami miatt egyáltalán nem vagyok büszke magamra, sőt. Legszívesebben felpofoznám magam, amiért ilyen gyenge voltam előtte.

– Nem mindegy az neked? – förmedek rá hirtelen.

Semmi köze ahhoz, amit teszek, vagy épp tenni akarok, mert nem szólhat bele a dolgaimba, függetlenül attól, hogy elvileg ő a férjem, uram, támaszom és parancsolóm, nem szabhatja meg, hogy mit tehetek, és mikor.

– Őszintén? Nem. Az én cigim, hadd döntsem már el, hogy odaadom-e vagy sem – morogja az orra alatt.

Hangsúlyából érezhető, hogy kevés tartja vissza attól, hogy ki ne törjön, mint valami vulkán. Attól függetlenül, mert néha egy beképzelt, önimádó fafej, River rendesen megnevelte őt, és tudja, hogy nem szabad erőszakosan viselkedjen egy nővel. Bár, most rólam van szó, meglehet, hogy nem sokáig fogja visszatartani magát, és egy olyan méretű veszekedésben lesz részem, hogy abba beleremeg még a föld is.

– Tudod mit? Nem kell a hülye cigid – kiáltok a képébe. – Szívd csak el! Úgyis szükséged van rá. Hátha kitisztítja a fejed, és akkor majd ép ésszel fogsz gondolkodni, és nem teszel olyat, amit később megbánsz – kiáltásom inkább már visítás – a drasztikusabb fajtából. Már-már sírós, pedig minden mást kéne tennem, csak sírni nem.

– Nem bántam meg – feleli halál nyugodtan.

Meglepődök. Nem, nem azért, mert olyan nyugodt, mint egy idős ember, akinek se gondja, se panasza, hanem azért, mert valami olyat mondott, ami miatt az eszem is megállt kattogni egy pillanatra. Nem bánta meg? Mi van?

– Ezt... ezt most nem értem – rázom meg a fejem.

Tényleg nem értem. Miért zavar össze? Miért nem hagyja, hogy elrendezzem magamban ezt az egész helyzetet, és elfelejtsem az éjszakát? Mert ezt akarom. Elfelejteni ezt a ballépést.

Az eredeti kapcsolatunk tökéletes volt: ő sem szólt hozzám, és én sem hozzá. Persze ezt megszegtük akkor, amikor muszáj volt, de ilyen helyzetek kevésszer fordultak elő. Kiválóan megvoltunk úgy, nem volt ennyi gondunk, és ennyi felesleges gondolataink sem. Viszont amióta egy házaspárt szerepét játsszuk, személy szerint sokkal többet gondolkodom, mint eddig. Túlságosan is sok olyan helyzet keletkezett köztünk, amelyek nem hagynak nyugodni. És akkor még szó sem esett a szüleimről. Ezek a dolgok így is rendesen összezavarnak, hát akkor még ez a kijelentése.

– Mit nem lehet ezen érteni, Leilah? – Hangjában hitetlenkedést vélek felfedezni.

Válaszolni akarok, de egy hang sem jön ki a torkomon. Mintha valami belülről meggátolná, hogy kiejtsek egy normális szót is a számon. Így inkább a szemébe nézek, ami csak még több kételyt ébreszt bennem. Robin számomra megfejthetetlen – nem mintha ezt nem tudtam volna eddig is. Most viszont, hogy mélyen a szemébe néztem, olyan dolgokat láttam meg benne, amit meg sem lehet fogalmazni. Zöld szeme most sokkal sötétebben csillog – mintha mondani akarna valamit, ám képtelen vagyok megtudni és megérteni azt, hogy mit.

– Emlékszel arra a filmre, amit a múltkor megnézettél velem, mondván "ha már össze vagyunk házasodva, és szeretjük-imádjuk egymást, akkor neked, drága férjem, jogodban áll megnézni velem egy filmet. És, mivel, én vagyok a nő, azt kérem, vagy ha úgy jobban esik, parancsolom, hogy nézd meg velem ezt a filmet"? - elképedek, amikor rájövök, hogy szóról-szóra idézte szavaim. – Csillagok háborúja? Csillagok alatt? Tudja a halál – ráncolja homlokát, tekintete pedig zavart, kissé tudatlan.

– Csillagainkban a hiba? – kérdezem félve, bár tudom, hogy ez az igazi címe.

Figyelem, ahogy két ujja közé csippenti a nemrég kivett cigiszálat, majd az ajkai közé helyezi, de nem engedi el.

– Az. Őszintén? Egyáltalán nem figyeltem rá. Az, hogy mire gondoltam, maradjon egyelőre az én dolgom – apró vigyor fut át arcán. – Viszont egy részre felfigyeltem. Tudod – néz rám komolyan, picit fel is húzza a szemöldökét, közben pedig megtámasztja kezét a fejem mellett az ajtófélfában. – ez egy metafora: a fogad közé szorítod a gyilkost, de nem adsz neki hatalmat a gyilkolásra. Egy ideje már ez kering a fejemben. Ez a cucc itt – mutat az ajkai közt pihenő cigarettára – egy kibaszott gyilkos. Nem, nem olyan, mint mi. Ez sokkal kegyetlenebb. Mi lesből támadunk, lecsapunk az áldozatunkra, és szétszaggatjuk őt. Hamar meghal szerencsétlen, nem szenved sokat. Ez a darab, és persze a több ezer társa viszont sokkal kíméletlenebb, mint mi. Ők lassan dolgoznak. Hagyják, hogy a célszemély szenvedjen, hogy kínlódjon az életben maradásért. Szerinted hagynám, hogy ez a cucc, ez az őrült, kegyetlen gyilkos a szádban és a szervezetedben turkáljon annak érdekében, hogy lassan megöljön téged? Ne légy nevetséges, Leilah. Hamarább ölnélek meg én, mert tudom, hogy akkor nem szenvednél.

Szavai ismét megdöbbentenek és elgondolkodtatnak. Újfent nem jutok szóhoz, bár ez várható volt. Ez a rövidke monológ csak még inkább összezavar. Nem. Nem bírom már. Túlságosan is sok érzelem, túl sok őrült, nem ide illő gondolat. Fáj a fejem, a szívem is zakatol. Elég volt.

– Még hogy én ne legyek nevetséges? Végtére is, te mondtál egy érzelmektől telt monológot, aminek amúgy semmi értelme sem volt, és nem én. Hamarább ölnél meg te? Tudod, mit, McCall? Hajrá. Ölj meg.

Egy mozdulattal ellököm magamtól, és kimegyek a nappaliból – otthagyva ezzel ledöbbent férjemet Döbbent? Legyen csak. Az utóbbi időben én is kerültem már olyan állapotba, ami nem volt megszokott tőlem. Neki sem árt egy kevés változás. Jelen pillanatban nem tudok egy légtérben lenni vele, egy lakásban pedig főleg. Legszívesebben lepuffantanám a fejét, ami rettenetesen jól jönne. Nem kéne elviselnem azt a ronda képét, ami már egy ideje csak megkeseríti az életem.