2016. január 15., péntek

Hetedik fejezet

 Nagyjából tizenegy körül ébredek fel, a mellettem lévő hely pedig még mindig üresen áll. Tekintve, hogy Robin előző este sem aludt velem, arra gondolok, hogy ma is inkább a kanapén tölti az éjszakát, így miután megdörzsölöm a szemem, lemegyek a nappaliba. A kanapé vetetlen, a takaró ott van, ahova még én helyeztem tegnap reggel. Ajkamat beharapva lépkedek a konyha felé, ám amint megpillantom, hogy nem ég a villany, azonnal visszafordulok. Robin nincs itthon, és fogalmam sincs, hogy hol lehet.
 Idegesen kezdek el járkálni fel s alá a szobában, kezem karba fonom, és minden egyes másodpercben az órát figyelem. Tik-tak, tik-tak, tik-tak.
Telefonom csengése szakítja félbe összpontosításomat az óra nagyobbik mutatójára. Azonnal a szekrényhez lépek, kapkodva felveszem a telefont, melynek kijelzőjén Robin neve villog. Szívem kihagy egy ütemet, amikor ismét elolvasom a nevet, csak hogy megbizonyosodjak róla: tényleg ő keres.
 - Hol a pokolban vagy? - dörrenek rá minden köszönés nélkül.
 - Én is örülök, hogy hallak, Leilah, de most baromira nincs időm elmagyarázni - morog rám türelmetlenül.
 - Hol vagy? Mit csináltál? Miért nem szóltál, hogy elmész? A francba is, Robin, teljesen rám hoztad a frászt! - szidom le őt, ám ekkor hangos csapódást hallok. Mintha két autó egymásba ment volna. - Ez mi volt?
 - Leilah, szerinted? Valaki belém jött - fújtatja. Mélyen beszívja a levegőt, aminek az a következménye, hogy a vonal zörögni kezd. - Készítsd elő az elsősegélyes dobozt, meg egy sterilizált tűt és cérnát! Kurvára siess, mert nem tudom, hogy meddig bírom még - ezzel pedig bontja a vonalat.
Meg sem várta, hogy újabb, értelmetlennek tűnő kérdésekkel bombázzam őt és, hogy kérdőre is vonjam azért, mert nem hívott fel korábban.
 Alapjában véve egy nyugodt ember vagyok. Bármilyen helyzetben képes vagyok megállni a lábamon, legyen az a helyzet nyugodt, vagy éppen feszült. Ebben a pillanatban viszont úgy érzem, fel fogok robbanni. A kezem már egy ideje remeg, a szívem zakatol, fejemben pedig percről-percre különböző összeesküvés elméletek szövődnek. Aggódom érte, ehhez kétség sem fér. Megállok a szekrény előtt, ahol vannak a gyógyszerek, ám még mielőtt kihúznám a fiókot, lehunyom a szemem, és mélyen beszívom a légfrissítő okozta kellemes illatot. Magamban elszámolok tízig, megpróbálom szabályozni a szívverésem és a légzésem is. Érzem belülről a változást, és azt is, hogy kezdek lenyugodni. Kinyitom a szemem, a kezemre pillantok, ami már egyáltalán nem remeg.
 Kapkodni kezdek, előszedek minden olyan dolgot, amit az előbb Robin felsorolt. Fejemben lejátszódnak azok a délutánok, amikor a tízesek kissé elvesztették a fejüket, és olyan sérülésekkel jöttek haza, amelyeket River egyszerűen képtelen volt egyedül rendbe tenni. Rengetegszer figyeltem meg őt munka közben, így nem új dolog számomra, hogy egy sebet be kell varrnom, arra viszont még csak gondolni sem merek, hogy ezt a műveletet most Robinon kell végrehajtsam.
 Minden egyes szükséges eszközt a nappaliban lévő asztalra helyezek, különböző fertőtlenítőszerrel és gézzel együtt. Idegesen járkálni kezdek fel s alá, a kezem karba fonom, és ajkaimba harapva várom, hogy Robin végre megérkezzen. Tíz perc elteltével még mindig nem ér haza, és kezdek félni. A beszélgetésben tisztán hallatszott, hogy óriási bajba került, s van egy olyan érzésem, hogy ez a baj nem egy bolti lopást jelent. Nem mintha Robin kirabolna egy boltot, hisz egyelőre mindenünk megvan, na meg, amúgy sem erre vagyunk szakosodva, hanem a gyilkolásra.
 Hangos csapódás hallik a garázsból, mire szaladni kezdek az ajtó felé, amely oda vezet. Egy mozdulattal kinyitom az ajtót, berohanok a helyiségbe. Az autó, amit eddig még sosem láttam - talán egy Audi volt, bár nem igazán vagyok otthon az autómárkákban -, most teljes mértékben romokban áll. A hátsóablaka teljesen be van törve, az oldalsó ablakok pedig be vannak repedve. Az autó fekete oldalain golyónyomok éktelenkednek, az egyik lyuk pedig rettenetesen közel van a tartályhoz. A szívem kihagyott egy ütemet. Ha csak öt centivel közelebb lett volna, akkor...
 - Ley, itt vagy? - hallom meg Robin kissé furcsa, rekedtes hangját.
 Meghökkenve rohanok az autó azon oldalához, ahol ő ül. Tekintetem végigvezetem rajta, fejemben felmérem sérüléseinek súlyosságát. Arca tele van hegekkel, amelyekből vér szivárog, egyik tenyerével pedig a vállát szorítja. 
 - Meglőttek? - kérdezem tőle nyugtalanul. 
 Erre inkább csak egy szemforgatással válaszol. Felszisszenve teszi kívülre a lábát, arcáról lerí, hogy fájdalmai vannak. Azon oldalához fordulok, amelyen nincs olyan sok sérülés, átkarolom őt, és bevezetem a lakásba. Lábai remegnek, alig bír utánam jönni, torkából halk morgást hallat. Kezével, ami a vállamon pihen, kissé megszorít, ujjait belemélyeszti csupasz bőrömbe. A nappaliba érve lefektetem őt. Egy ollóért nyúlok, felvágom a pólóját. A hasa tele van vágásokkal, a kezéből pedig ömlik a vér. 
 - Fel tudsz ülni? - faggatom, miközben előkészítem a tűt és a néhány milliliternyi morfiumot.
 - Ha nagyon muszáj - nyögi fájdalmasan. 
 Miután nagy nehezen feltápászkodik, mellé térdelek, és a karjába szúrom a tűt, ezzel belé fecskendezem a fájdalomcsillapítót. Szabad kezével a kanapé karfájába markol, ezzel csillapítva fájdalmát. 
 - Mindjárt jobb lesz - nyugtatom őt, ám még magam is kételkedek abban, hogy ténylegesen így lesz.
 - Felületi a sérülés, vagy még benned van a golyó? - tudakolom őt. 
 - Felületi, szerencsére. Elsőnek még észre sem vettem - mondja összeszorított állkapoccsal. 
 Fertőtlenítőszeres gézdarabbal lemosom a rászáradt, megalvadt vért a karjáról, majd megvizsgálom a sebet. Tényleg felület, épphogy csak súrolta a felkarját. Mutatóujjamat óvatosan végighúzom a felületen, mire felszisszen.
 - Az isten verje meg, Leilah, azt kértem, gyógyíts meg, és nem azt, hogy fájdalmat okozz! - mordul rám. 
 Akaratlanul is elnevetem magam. Az asztalon lévő krémért nyúlok, óvatosan bekenem vele a seb szélét. A morfium kezd hatni, ugyanis már nem szisszen fel annyiszor, na meg, a kanapét szorító keze is lazább. Mélyen beszívja a levegőt, néhány pillanatig bent is tarja, majd lassan, egyenletesen kiengedi azt. A fásliért nyúlok, amit egyelőre magam mellé helyezek. Egy tiszta gézdarabbal bekötöm a kezét, amelyre aztán a fásli kerül. Nem akarok neki fájdalmat okozni, így nem szorítom meg, hanem egy kapoccsal odakapcsolom a szabad végét a fásli többi részéhez. 
 Egy nedves törlőkendőben megtörlöm véres kezemet, közben pedig intek Robinnak, hogy lefeküdhet. Letérdelek a kanapé mellé, egy szemöldökcsipesszel elkezdem kiszedni belőle az üvegdarabokat. Néha-néha felszisszen, kezét még mindig ökölben tartja, és amikor jobban fáj neki, mint ahogyan azt ő előre elgondolta, a kezével belebokszol a kanapéba. 
 - Mi történt? - kérdezem kissé halkan. 
 - Elmentem elvégezni azt a munkát, amit apa mondott. Minden sínen ment. Egy olyan helyre bújtam el, ahonnan lehetetlenségnek tűnt, hogy észrevegyenek. Vagy tudták, hogy jövök, vagy egyszerűen ráhibáztak, mert az egyik meglátott. Vagy tízen támadtak rám, esélyem sem volt a nyerésre. Még ha lett volna mellettem kettő vagy három ember, akkor talán sikerült volna levernem őket, de így? Semmi esélyem sem volt. Inkább menekültem. Egy ideig nem is követtek, ám az autópályán egy golyó ment el a fejem mellett, majd még egy. A hátsó ablakom teljesen betört, így simán el tudtak találni. Végül meguntak követni, és leszálltak rólam. 
 - Miért nem hívtál magaddal? Tudod, hogy segítettem volna - dorgálom le őt. 
 - Hogy neked is bajod essen? Ezt most te sem gondoltad komolyan! - dörren rám, ajkamra pedig akaratlanul is egy mosoly kúszik. 
 - Segíthettem volna neked, és akkor talán nem lett volna ennyi sérülésed - motyogom még mindig mosolyogva. 
 - Nem kockáztathattam - feleli, majd ismét felszisszen. 
 - Bocs - morgom. - A hasad megvan. Ülj fel, az arcod még hátravan.
Robin teljesíti kérésemet, és felül. A homlokán lévő ráncok kezdenek kiegyenesedni, ami annak tudható be, hogy már nincsenek akkora fájdalmai. Lassan kifújja az eddig benntartott levegőt, majd ajkát egy halvány mosolyra húzza. Tekintetével kezem útját követi, s figyeli, ahogy elveszem az asztalról a fertőtlenítőszert és egy anyagdarabot. Ez utóbbit az üveg szájára helyezem, megfordítom, így egy kevés szer az anyagra kerül. Az üveget becsavarom, s visszateszem az asztalra. Robin felé fordulok, aprót biccentek, jelezve, hogy hajoljon közelebb, majd, miután teljesítette kérésemet, elkezdtem letörölni az arcára száradt vért. Óvatos vagyok, igyekszem nem fájdalmat okozni számára, s vigyázok arra is, nehogy még súlyosabbá tegyem az amúgy sem kis sebeit. Ajkaimba harapok, ahogy feltérképezem a kisebb-nagyobb sebeit. Néhány érintésemtől megrebeg a szempillája, egyszer-egyszer fel is szisszen, amikor a fájdalmasabb helyekhez érek. Bocsánatkérések sorozata után elérek ahhoz a sérüléshez, amely a legnagyobb mind közül. Ennél még óvatosabb vagyok, alig érek a bőréhez.
 - Ott van egy üvegdarab - állapítom meg fanyarul.
A kezemben lévő, most már véres kendőt az asztalra helyezem, majd elveszem onnan a csipeszt.
 - Ez egy picit fájni fog - apró bólintással jelzi, hogy felfogta.
 Mélyet sóhajtva hajolok hozzá közelebb, két ujjammal széthúzom a sebet, s a csipesz segítségével kiszedem az apró, ide nem illő üvegszilánkot. Robin összeszorított szemmel viseli el minden egyes lépésemet, keze ismét ökölbe van szorítva.
 - Kész vagy már? - türelmetlen hanglejtéséből arra következtetek, hogy teljes mértékben elege van már ebből a napból, és a sok sérüléséből.
 - Kicsit bírd még ki! - Megengedek egy apró mosolyt, majd kitisztítom a sebet.
 Ajka meg-megremeg, forró lehelete kissé égetően hat jéghideg, hófehér kezemre, ami miatt egész testemben megborzongok. Szemét még mindig nem nyitja ki, sőt sokkal jobban összeszorítja, emiatt pedig megjelenik néhány ránc a szeme sarkában. Bekötözöm a sebét, a többi hegre is egy kicsi, kerek, átlátszó tapaszt teszek.
 - Kész vagyok - jelentem ki, hangomban egy kevés büszkeség lelhető fel.
 - Végre - sóhajt fel, majd kinyitja a szemét.
 Néhányszor pislog, megpróbálja megszokni a villanyból áradó éles fényt, és felém pillant. Pár másodpercig szótlanul figyel, alsó ajkát harapdálja, végül pedig így szól:
 - Köszönöm.
 Ez az egy szó teljesen megmelengeti vadul kalapáló szívemet. Egész testem örömmel van tele, tenyerem nedvessé válik. A tudat, hogy segítettem rajta, teljes mértékben idillivé változtatja a pillanatot.
 - Nem tesz semmit. Azt tettem, amire köteles vagyok - felelem nyugodtan, tekintetem még mindig nem veszem le róla.
 Arca kissé eltorzul, a földre pillant, majd aprót bólint. Halkan motyog valamit, de nem értem, hogy mit. Rá szeretnék kérdezni, hogy mit is mondott, így szólásra is nyitom számat, ám szavamba vág.
 - Hoznál le nekem egy takarót? Ez az egy most nem lenne elég - mutat az említett anyagra.
 Néhány pillanatig gondolkodom, tekintetem közte és a takaró között cikázik. Végül döntök. Felszegezett állal felállok, és felé nyújtom kezemet.
 - Gyere! - Kérdő tekintetére inkább csak megforgatom a szememet. - Csak gyere!
 Kétkedve ugyan, de elfogadja a kezemet. Lassan felállítom, és átkarolom őt. Nehezen teszi meg a lépéseket, néha felszisszen, a levegőt pedig néhány másodpercig bent is tartja.
 A lépcsőhöz érve megremegek. Figyelembe véve, hogy az idegességtől és az izgatottságtól még mindig remeg a lábam, alig tudtam idáig elvonszolni Robint, így fogalmam sincs, hogy hogyan is fogunk felmenni a hálószobába. Mélyet sóhajtva veszek erőt magamon, és megteszem az első lépést a lépcsőn. Robin még jobban megszorítja a vállam - ez az érzés pedig egyáltalán nem kellemes, szinte már fájdalmas, sőt abban is biztos vagyok, hogy ennek nyoma fog maradni. Tudom, hogy nem saját akaratából teszi, és azt is, hogy fájdalmai vannak, arra viszont nem gondoltam, hogy ezt az érzetet meg akarja osztani velem. Oké, persze, elismerem, hogy a templomi szertartásokon a vőlegény és a menyasszony elismeri, hogy elviselik egymás fájdalmait, de mivel mi nem vagyunk ténylegesen összeházasodva, ez az eskü semmit sem ér.
 - Kurvára utálom a lépcsőket - nevet fel kínjában.
 Felszisszen, összepréselt ajkakkal próbálja elviselni azt a mérhetetlen és talán kibírhatatlan fájdalmat, ami a testét ostromolja. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer meg fogom sajnálni őt, de úgy tűnik, az élet útjai kifürkészhetetlenek, én pedig napról-napra olyan helyzetekbe kerülök, amelyekről még eddig álmodni sem mertem.
 - Még csak néhány lépcső, és felérünk - azt hiszem, a biztatás inkább nekem szól, mint neki.
 Robin ismét felmordul, ezt viszont csak egy grimasszal nyugtázom. Mikor az utolsó lépcsőfokot is átlépjük, egy halk sóhaj hagyja el a száját. A szorításán is enged, már nem annyira ég a bőröm, mint eddig. Lassan kifújom az eddig benntartott levegőt, majd a szabad kezemmel lenyomom a hálószoba ajtaját, s beengedem őt. Megpróbál önmagától elbicegni az ágyig, ám fél úton kissé összegörnyedve fordul felém. Tekintete segélykérő, fájdalmakkal teli. Ismét átkarolom őt, nagy erőfeszítések árán pedig eljutunk az ágyig. Erőtlenül rádobja magát a puha matracra, arcára pedig kiül a megkönnyebbülés.
 - Segítsek? - kérdezem elfojtott vigyorral.
 Ha külső szemlélőként nézném ezt a jelenetet, akkor biztos, hogy a hasamat fogva, a hátamon fetrengve röhögnék, nem törődve azzal, hogy mindez megalázásnak számítana Robinra nézve. Ám így, hogy nagyjából tudom, mit is érezhet, és hogy mekkorák a fájdalmai, azt hiszem, egy kissé megesik rajta a szívem.
 - Nem vagyok ágyhoz kötött, Ley! Csak meglőttek - puffog magában.
 Elterül az ágyon, a takaróért nyúl, amit nem ér el. Egy ideig erőlködik, megpróbálja magától elvenni a puha, selymes pokrócot, ám minden erőfeszítése kudarcba fullad, ő pedig dörmögve szitkozódik. Mindkét kezével a szemét dörzsöli, ám ezzel csak azt éri el, hogy meghúzódik a bőre, ami miatt ismét felszisszen.
 Szememet forgatva lépek oda mellé, és gondosan betakargatom őt. Ügyelek arra, hogy az érzékeny helyhez ne érjek hozzá, és arra is, hogy ott a takaró vastagabban fedje, mint a többi helyen. Mozdulataim abban a pillanatban lelassulnak, amint tekintetem találkozik a Robinéval. Kissé kábán figyel, talán épp azt emészti magában, hogy törődök vele. Tulajdonképpen még magam sem tudom, hogy miért bánok vele ennyire kedvesen és szeretetteljesen - talán ennek az az oka, hogy túlságosan is megsérült ahhoz, hogy most leálljak vele veszekedni.
 Egy mosolyt küldök felé, amit üveges, meghökkent tekintettel viszonoz, majd indulok is ki, hisz ebben a helyzetben szüksége van a pihenésre, ám nem teszek két lépést, egy kéz ragadja meg az enyémet, ezzel visszarántva az ágy mellé.
 - Aludj velem - kérleli.
 Egy pillanatra fontolóra is veszem a dolgot, tekintve, hogy épp egy órája lőhették meg őt. Figyelem az arcát, látom, hogy tényleg azt szeretné, hogy vele aludjak. Talán a sok fájdalomérzet elvette az eszét, s ezt csak azért mondta, mert teljesen magán kívül van.
 Mélyet sóhajtva adom be a derekam, ami miatt ajka felfelé konyul. Néhány gyengéd, lassú mozdulattal arrébb ül, ezzel helyet adva nekem. Úgy fekszem melléje, hogy távolság van közöttünk, s magunkra húzom a takarót. Néhány pillanatig még fészkelődöm, megpróbálom megtalálni a legjobb pozíciót a számomra, Robin is fészkelődik, ami miatt ajkamba harapok, hisz lehet, hogy kevés hely maradt számára, vagy épp hozzáértem a kezéhez, ami, ugye, nem a legjobb az ő esetében.
Kissé megugrok, amikor megérzem a kezét a derekamra tapadni, ezután pedig a fejét a vállamba fúrja. Jóleső morgás hagyja el száját, másodpercekkel később pedig már békésen alszik.

12 megjegyzés:

  1. Drága Ciara!
    Már régen nem volt rész (legalábbis nekem úgy tűnt ;) ), így nagyon megörültem, mikor megláttam :3 Szegény Robin, alaposan ellátták a baját! Még jó, hogy az "Asszony" ott van neki :D
    Ha már itt vagyok, kijavítanék két hibát (nem kötekedni akarok, csak gondoltam, szólok :) ):
    "tizenegy körül ébredek meg" ← ébredek fel
    "ugyanis már nem még szisszen fel annyiszor" ← itt a 'még' szerintem nem kell.
    Ennyit vettem észre, a rész ennek ellenére (nyilván!) nagyszerű volt, alig várom a következőt, hogy hogyan oldják meg a problémát a kiiktatandókkal...
    Addig is sok puszi: Babu ♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Mirielem!
      Köszönöm, hogy irtál, és köszönöm, hogy a hibákról is ejtettél szót, máris javitom!
      Örülök, hogy elnyerte a tetszésedet! ^^ <3

      Törlés
  2. helló, nagyon jó lett ez a rész talán eddig az egyik kedvencem. *-* Hamar kövit bár tudom, hogy így félév előtt kicsit nehézkesebb. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy elnyerte a tetszésedet!
      Igen, egy kicsit most nehézkes, ezért is jó, hogy a tizediknél tartok piszkozatban. ^^
      Köszönöm, hogy elolvastad. <3

      Törlés
  3. Kedves Ciara!
    Egyszeruen imadtam. Fenomenalisan frenetikus volt!
    Nem semmi ahogy Robin megserult de szerencsere L. Profin ellatta.
    Es ahogy R. Megkoszonte neki es L. azt mondta ez a kotelessege...imadtam R. mogyogasat mert ez azr jelenti szerintem hogy 'hogy hat persze csak kotelessegbol csinalod mi masbol'
    Es ahogy feljutottak a lepcson...es L.betakargattam majd lefekudtek aludni es R. L. Hez bujt...fu frenetikus volt!
    Imadom ahogyan fogalmazol es ahogyan szemlelteted a dolgokat cselekmenyeket
    Koszonom hogy olvashattam
    Tovabbi szep estet
    Szia
    BezTina

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Beztinám!
      Örülök, hogy ennyire elnyerte a tetszésedet! <3
      Próbálom minél romantikusabbra fonni a szálakat! ^^
      Kellemes napot neked is! ^^

      Törlés
  4. Kedves Ciara!
    Sokat jar a fejemben a torteneted es ha nem haragszol lenne egy kerdesem...
    Ha már kicsivel elorebb halad majd a tortenet
    Tervezel R. Szemszogbeli betekintést?
    (Tudom, hogy ha igy van is akkod is csak kesobb lesz...de mar nem hagyott nyugodni a kerdes..)
    Neharagudj a zaklatasert...
    Tovabbi szep estet
    Szia
    BezTina

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Beztina!
      Tervben van.
      Úgy gondoltam, hogy a különkiadásnak irnék egy olyan részt, amely a Robin szemszögéből.
      Nem haragszom, sőt örülök, hogy érdeklődsz iránta! ^^
      Ciara ×

      Törlés
  5. Szia Ciara!
    Koszonom, hogy valaszoltál, de jò
    Örülök, hogy majd az o szemszogebe is betekintest nyerhetunk.

    Tovabbi szep estet
    Szia
    BezTina

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Beztinám!
      Mivel kigyűlt az 50 feliratkozó, szerintem neki is állok annak a fejezetnek. ^^
      Ciara ^^

      Törlés
  6. Kedves Ciara!

    Ez a fejezet is remekül sikerült, végre kezdenek összemelegedni a főszereplők. :) Szegény Robin, én is megsajnáltam őt. Jó gondolat volt, hogy a lánnyal aludjon, dicséret érte! Hajrá! Örülnék én is Robin szemszöges részeknek, már várom, hogy megtudjak néhány dolgot a fiú gondolatairól. Folytasd hamar!
    Ui.: Azt hittem, az előző fejezet volt a legújabb, mert a Fejezetek menüben több nem volt, de megtaláltam ezt is, így ide is írtam kritikát.

    Puszi, Arika

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Arika!
      Elsőnek is köszönöm, hogy jelezted, hogy megint feledékeny voltam. Máris berakom a fejezetekhez ezt a részt is. c: :33
      Örülök, hogy elolvastad, és, hogy tetszett! <3

      Törlés