2016. január 8., péntek

Hatodik fejezet

 Másnap reggel egyedül ébredek. Figyelembe véve, hogy ez az egyetlen hálószoba, és, hogy Robin nem itt töltötte az éjszakát, kicsit megrémülök. Feltápászkodok az ágyról, majd lehunyt szemmel kinyújtom az elgémberedett végtagjaimat. Mély levegőt veszek, és elindulok a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet.
 Mielőtt belépnék a konyhába, kinézek a nappaliba, ahol is a kanapén megpillantok valakit - kizárásos alapon Robint -, aki békésen szunyókál. Térdét felhúzva, oldalra fordulva, arcát belefúrva a párnába egyenletesen lélegzik.
 Mosolyogva lépek felé - és Isten tudja, miért, de -, a takarót, aminek egy része már a földön van, felemelem, és a válláig húzom, hogy jól betakarja a szabadon maradt testrészeit. Kicsit megugrik, szemöldökei összefutnak, a homloka is ráncba szalad, ám nem ébred fel. Halk morgást hallat, élesen beszívja a levegőt, majd egyszeriben kipattannak a szemei. Elsőnek fátyolos a tekintete, figyel, kutat, megpróbálja felfogni, hogy hol is lehet és, hogy én mit is keresek mellette, majd, mikor mindez tudatosul benne elmosolyodik. Szemei összeszűkülnek, kezét pedig a homlokához emeli, ezzel árnyékot létesítve magának, ugyanis a villanyból áradó fény kissé rontja a szemét.
 - Hány óra? - kérdezi reggeli rekedtes hangján, közben pedig kinyújtja a karját.
 - Fél kilenc - pillantok fel a falon elhelyezkedő órára. 
 - Csinálsz kaját? - mormogja kissé fojtottan.
 - Magamnak igen - vigyorgok rá, majd egy vállrándítással a konyhába megyek.
 - Hé, Asszony! - kiált utánam.
 Hallom, ahogy a kanapé kissé recsegve jelzi, hogy a rajta ülő, kissé súlyos ember feláll róla, ami számomra csak egyet jelenthet: menekülnöm kell. Fejem hátra fordítva nézem meg, hogy megtudjam, mégis mennyire van messze tőlem, ám amikor észreveszem, hogy alig tíz méter van köztünk, észt vesztve rohanni kezdek. Hallom, hogy mögöttem van, sőt mi több, érzem is, hisz a belőle áradó melegség szinte felperzseli bőrömet. 
 Lelassítok, ezzel megkönnyítem a dolgát, hisz akkor is utolérne, ha tovább menekülök előle. Felé fordulok, kihúzott háttal várom, hogy elém lépjen. Kissé meghökken, amikor észreveszi, hogy nem menekülök tőle, ám nem hátrál meg, hanem határozott, meggondolt lépésekkel elém lép. Mélyen beszívja a levegőt, kíváncsian kutatja tekintetem, ám azt az örömöt nem adom meg neki, hogy a szemébe nézek. Másodpercekkel később megunja a küszködést, és egy markáns mozdulattal állam alá nyúl, és megemeli a fejem, ezzel kényszerítve arra, hogy elvesszek csillogó zöld íriszeiben. Ajkát szóra nyitja, majd azonnal be is csukja, kissé tétlenkedik, nem tudja, hogy mit is kéne mondjon nekem. Sóhajt, majd hozzákezd a mondanivalójának.
 - Nem kellett volna olyan tapintatlannak lennem az este... - szól, ám látszik rajta, hogy keresi a megfelelő szavakat, amelyek nem igazán jöttek a szájára. - Meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg van közted és a célszemélyek között egy olyan kapcsolat, amely nem épp a legegyszerűbb. Fogalmam sincs, hogy mit kéne most csinálnunk, és legszívesebben azonnal visszamondanám ezt az egészet, mivel a fentiek eléggé meg voltak zakkanva akkor, amikor ezt a döntést hozták, és tudom, hogy bármennyire is erős, eltökélt és magabiztos lány vagy, nem biztos, hogy meg tudsz birkózni ezzel a feladattal - hangjából süt a bűntudat, arca fájdalommal teli, pupillája kissé kitágult. 
 - Nem... nem érdekel. Hagyjuk ezt - oldalra kapom a fejem, és a földet kezdem el pásztázni. - Nem igazán zavar... Megcsináljuk. Át kell lépnünk a fázist, ehhez pedig az kell, hogy elvégezzük a dolgunkat, nem igaz? - pillantok fel rá ismét.
 Szememben könny csillog, ám minden akaraterőmmel arra törekedek, hogy ezek az őrült, nem ide való cseppek le ne csorogjanak kissé kivörösödött arcomon. Eltökélten figyelem őt, megpróbálok minden egyes negatív dolgot kizárni magamból annak érdekében, hogy egyáltalán ne süssön le rólam az, hogy mennyire félek ettől az egésztől. Félek? Ugyan, ez a kifejezés még csak meg sem közelíti azt, amit jelenleg is érzek. Valósággal rettegek, ez az érzés pedig percről-percre csak nő és nő, s már csak azt nem tudom, hogy ez az érzés meddig fog még kínozni. Rettegek a mai naptól, hisz tudom, hogy ismét találkoznom kell a szüleimmel. Rettegek a következményektől, amelyeket egyelőre még homály fed, de biztos vagyok benne, hogy ez a fehér, átláthatatlannak tűnő köd hamarosan fel fog szállni erről az ügyről, és minden egyes piszkos kis titok fényre fog derülni. 
 Hirtelen azt veszem észre, hogy Robin karja védelmezően tapad a derekamra, fejemet pedig automatikusan a vállába fúrom. Furcsamód nincs energiám eltolni magam tőle, az ép eszem viszont folyamatosan csak azt suttogja, hogy ez is csak egy csel. Lehet, hogy ismét tönkre akar tenni, épp úgy, ahogyan évekkel ezelőtt. Nem tudhatom, hisz honnan is tudhatnám? 
 Ebben a pillanatban viszont semmi sem érdekel. Érzem, hogy karjai között lenyugodok, és csak ez számít. Furcsa érzés ez. Máskor biztos, hogy beleszúrnék egy-két kést, jobb esetben egyszerűen csak lelőném. Ez a helyzet viszont annyira más. Annyira megnyugtató, kellemes, ettől pedig csak még jobban megrémülök. Robin mellett ilyet még sosem éreztem, és ez csak még bonyolultabbá és kényelmetlenebbé teszi az egész helyzetet. 
 Néhány másodperccel később kiszabadítom magam karja szorításából, kikerülöm őt, majd visszamegyek a konyhába, hogy hozzálássak a mai reggelinkhez. Már el is felejtettem, hogy percekkel ezelőtt még azt mondtam Robinnak, hogy nem készítek neki reggelit, ám, ha jobban belegondolok, akkor biztos vagyok benne, hogy akkor is készítettem volna neki ételt, hogy ha nem is ölel át engem, csendben, és bizonygat afelől, hogy nem muszáj elvállalnunk ezt a munkát. 
A hűtőben kutakodok, és amint megtalálom a tojástartót, előveszek belőle négy darabot, és a konyhapultra helyezem azokat. A tűzhelyhez lépek, előveszek egy palacsintasütőt, amelybe másfél ujjnyi olajat öntök. Beindítom a gázt, a serpenyőt pedig a közepes méretű korongra helyezem. Ezután előveszek egy vágódeszkát, valamint a hűtőből egy kevés szalámit, amit felkockázok, és sajtot, amit lereszelek egy tányérba. Mielőtt még az olaj sercegni kezdene, egy mély tányérban összetöröm a tojást, és egy villával felkavarom. Ebbe a tányérba beleöntöm a szalámit, s addig kavarom, ameddig a darabkák külseje sárgává nem válik. Az egészet a serpenyőbe öntöm, majd kisütöm. Még mielőtt le venném a tűzhelyről a serpenyőt, a majdnem kész rántottára ráteszem a reszelt sajtot, majd néhány másodpercig várok azért, hogy a sajt ráolvadjon a tojásos szalámira. 
 A kész reggelit kiteszem, hogy hűljön, majd a nappali felé veszem az irányt, hogy behívjam Robint az ebédlőbe. 
 Még mielőtt kilépek a nappaliba, megtorpanok, ugyanis hangokat hallok. Robin épp telefonál. Hangja ideges, szavaiból kihallatszik, hogy legszívesebben széttépne valakit vagy valamit. 
 - Bassza meg! A fenébe is, apa, ezt ugye ők sem gondolták komolyan! Normálisak ezek? - megáll, gondolom megvárja, hogy apja elmondja a saját részét, majd idegesen tovább folytatja - Akkor is! Remélem, hogy nagyon jó okuk volt arra, hogy ezt tegyék! Ha ez az egész nem jön össze, akkor nem csak a célszemélyek maradnak életben, hanem elveszítjük az egyik legjobb emberünket. Szerintem ezt ti sem szeretnétek... Mi? Direkt? Mégis miért? - hangja néhány fokkal magasabbá vált, döbbenten kezdett el járkálni fel, és alá. - Jó, oké, akkor hétvégén - ezzel bontja a vonalat. 
 Kissé megugrok, visszatipegek az asztalhoz, és ott várom meg, hogy bejöjjön. Alsó ajkamat rágcsálva próbálom magamban összerakni az egyelőre még összerakhatatlan kirakóst. Annyi darab hiányzik, annyi elem, ami nélkül még nem teljes a történet. Miről beszélhettek? Tulajdonképpen erre a kérdésre már magam is tudom a választ. Szinte már biztos, hogy én voltam a téma - és nem, nem csak azért, mert tudom, hogy jó vagyok abban, amit csinálok. Eddig is tudtam, hogy Robint foglalkoztatja a helyzetem, főleg azért, mert ő is érinti a dolog, ám arra nem gondoltam, hogy ennyire. Sőt, arra sem gondoltam, hogy ennyire komoly a helyzet. Mi volt direkt? Az, hogy a szüleimet kell megöljük? Akárhogy is nézem, eddig úgy tűnik, hogy ez csupán a véletlen műve. Vagy talán mégsem? A kihallgatott beszélgetés csak még több kételyt ébreszt bennem, emiatt pedig kezdek bekattanni.
 Robin mit sem sejtve lépked felém, arca még mindig ingerültséget sugároz, ám sokkal nyugodtabbnak tűnik, mint néhány perccel ezelőtt.
 Amikor megpillantja az asztalon lévő tányérokat, szeme csillogni kezd, majd azonnal helyet foglal az egyik szabad széken, és hozzálát a reggeliének. Egy ideig hevesen falja a rántottát, úgy eszik, mintha napokig éheztették volna, ám egy idő után a rágása lassabbá válik, arca elkomorul, és úgy mered a terítőn lévő mintára, mintha szellemet látott volna. Teljesen a gondolataiba mered, és valószínűnek tartom, hogy teljes mértékben megfeledkezett arról, hogy én is itt vagyok, alig néhány méterre tőle. Csak bámul, szinte nem is lélegzik. Hirtelen egy vonallá préseli ajkait, orrán beszívja a levegőt, majd lassan kiengedi azt. Egy pillanat erejéig lehunyja a szemét, próbálja összeszedni minden egyes ép gondolatát, majd ismét hozzálát az evéshez. Látszik rajta, hogy nyomasztja valami; valami olyan, ami marja belülről, és legszívesebben az első adandó alkalommal megszabadulna tőle.
 Telefonja csengése szakítja félbe figyelési hadműveletemet. Megrázom a fejem, és Robint figyelem, aki épp a kezében lévő készüléket bámulja.
 - Apa az - mondja egy fanyar mosoly kíséretében.
 Talán ez az arckifejezés annak köszönhető, hogy percekkel ezelőtt még veszekedett vele. Őszintén megvallva, jelen esetben én is így néznék a saját apámra, hogy ha megtudnám, hogy valami nincs rendben az előre megtervezett dolgainkban.
 Végighúzza az ujját a képernyőn, majd kihangosítja a mobilt.
 - Jó reggelt, gyerekek! - hallom meg River csilingelő hangját. - Éltek még?
 - Kösz, anya, én is szeretlek - forgatja szemét a mellettem lévő srác, mire hangosan felnevetek.
 - Voltatok már a célszemélyeknél? - kérdezi ismét, mire elkomolyodok.
 Arcom kissé eltorzul, ahogy ismét megelevenedik előttem az előző nap minden egyes másodperce, a kezem remegésnek áll, szívem dobogása pedig felgyorsul. Robinra pillantok, aki ajkát harapdálva hallgat, az arcomat fürkészi. Tekintete szemem és a kezem között cikázik.
 - Voltunk - válaszol helyettem, ezzel felmentve engem a beszéd alól.
 - És? Valami észrevétel? Bármi, ami segíthet nektek? - faggat tovább River kissé türelmetlenül.
 - Egyenlőre még semmi, anya. Hétvégén szerveznek egy grillpartit, amire minket is meghívtak. Akkor talán össze tudunk kaparni néhány lényeges információt - feleli kimérten, ezzel pedig pontot is tesz az i végére, mivel a hanglejtéséből tökéletesen kihallatszik, hogy nem szeretne többet mesélni az ügyről.
 - Van egy kis probléma - vág közbe Josh. Hangja kissé bosszús, idegesnek és feszültnek tűnik. - Robin, emlékszel Axel Linley-ra? Tegnap hívtak a Cranstoniak, hogy betörtek az egyik irodájukba, a a felvételeken pedig az ő arca vigyorgott vissza rájuk. Mivel a heteseknek amúgy is elég sok gondjuk van, megkértek, hogy intézkedjek ez ügyben. Mit gondolsz, el tudod őt intézni még ma?
 Robin gondolkodni kezd. Pár pillanatig ide-oda cikázik a tekintete, majd végül bólint - ekkor jut eszébe, hogy mindezt apja nem látja, így el is mondja a döntését. Josh egy elégedett sóhajt hallat, majd hamarosan bontjuk a vonalat.
 Összeszedem az asztalt, és el is mosom a koszos edényeket. A konyhai munkák elvégzése után a hálóba veszem az irányt, lecserélem koszos ruháimat egy sportmelltartóra és egy tornanadrágra, majd Robin példáját követve lemegyek az alagsorba. A férfi, aki már több, mint egy napja a férjem, most észt vesztve püföli a felakasztott boxzsákot. Arcáról patakokban folyik le a sós verejték, ami miatt az egész felsőteste csillog - ez a csillogás pedig sokkal szexisebbé és vonzóbbá teszi őt. A gyér világosságban filmbeillő jelenetnek tűnik, ahogyan próbálja leadni a felgyülemlett feszültséget. Halkan szitkozódik, egyáltalán nem értem, hogy mit motyog magának. Morog, néha-néha felüvölt, kívülálló pedig azt hinné, hogy szegénynek valami pszichikai problémája van. Pedig ez nem igaz. Ez csupán a folyamatosan felgyülemlett és le nem adott feszültségnek a következménye, ami valószínű, hogy az elmúlt egy napban keletkezett a szervezetében.
 - A kurva életbe! - üt egy óriásit a zsákba, mire az egy hangos puffanással jelzi, hogy feladja a szolgálatot.
 Ám Robin nem áll le. Rúgni kezdi a szerencsétlen zsákot, össze-vissza csapkod, teljesen önkívületi állapotba kerül. Teljes sokkba kerülök, fogalmam sincs, hogy mit is kéne tennem. Hirtelenjében odalépek hozzá, kezem pedig végighúzom a karján. Kissé megugrik,  egy mozdulattal a falhoz vág. Testem hatalmasat csapódik a falnak, kissé felszisszenek a hirtelen jött hideg miatt. Az előttem álló férfi hangosan zihál, testéből árad a hő, amely teljesen felhevíti testemet. Kezével megbénít, mozdulni sem tudok, bár nem is akarok, mert tudom, ha Robin ennyire ideges, akkor puszta kézzel is képes lenne a túlvilágra küldeni. Robin erős. Mindig is az volt, és ezzel nagyon is tisztában vagyok. Tudom, hogy ez az állapot ciklusos, és reménykedem abban, hogy hamarosan le is fog nyugodni, és nem fog semmiben és senkiben sem kárt tenni.
 Az arcát figyelem, amely rettenetesen vörös. A homlokán kidagadt ér minden egyes másodperc után megnő, majd ugyanabban a pillanatban vissza is változik eredeti állapotába. Néhány verejtékcsepp gördül végig az arcán, az álláról pedig lecsöppen a földre - mindezt lassított felvételben. Sőt, maga a helyzet is olyan lassan megy végbe, hogy úgy érzem, itt fog elérni a kaszás. Fogcsikorgatva szívja be a levegőt, ennek a tettének pedig eléggé vérfagyasztó hangja van, amitől megrémülök. Sosem féltem Robintól. Eddig is tudtam, hogy sok mindenre képes, mostantól viszont kétszer is meg fogom gondolni azt, hogy legyek-e szemét vele, vagy sem.
 - Nyugodj meg - saját magamat meghazudtolva ejtem ki ezeket a bátornak tűnő szavakat.
 Robin figyel, nem válaszol. Tudom, hogy hallja, hogy mit mondok neki, látszik is rajta, hogy felfogta ezt a két szót, ám mégsem tudja teljesíteni a kérésemet. Másik kezét megtámasztja a fejem mellett, így már teljesen hozzám passzírozódik. Szemét figyelem, amely most sötétzölden parázslik. Olyan félelmetesnek tűnt, mint még soha.
 - Robin, kérlek, nyugodj meg - ismétlem meg kimérten, és örömmel tapasztalom, hogy ezúttal megpróbál hallgatni rám.
 Légzése kezd szabályossá válni. Ekkor viszont azt veszem észre, hogy vészesen közel vagyunk egymáshoz. Érzem a szájából áradó mentolos leheletet, a testéből áradó forróság és a tusfürdő édes keveréke pedig teljesen megbódít. Úgy állok ott előtte, mint egy rongybaba. Nem mozdulok, mert egyszerűen képtelen vagyok megmozdítani a testrészeimet. Ajka szinte már súrolja az enyémet, amikor megtántorodik. Homloka ráncba fut, fújtat, majd ellöki magát tőlem. Idegesen trappol végig a termen, és egy ajtócsapással jelzi, hogy magamra hagyott. Egyedül olyan gondolatokkal, amelyeket még megmagyarázni sem tudok. 

6 megjegyzés:

  1. Kedves Ciara!
    Frenetikus fejezetet olvashattam ismetelten!

    Örültem, hogy a Robin vegre megmutatja kicsit az igazi allarc nélküli énjèt.

    Nagyon tetszett az egész fejezet
    Koszonom, hogy olvashattam!

    Szia
    BezTina

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága BezTinám!
      Nagyon szépen köszönöm, örülök, hogy ennyire elnyerte a tetszésedet! <3
      Ciara ××

      Törlés
  2. Szia!
    Eddig fantasztikus a történet, tetszik az alap sztori, végre nem egy lerágott csontról próbál valaki leszedni még egy kis húst, hanem új ötlettel rukkol elő! :) várom a történet folytatását!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Örülök, hogy elnyerte a tetszésedet, remélem, hogy a továbbiakban is tetszeni fog a történet.^^
      Ciara ××

      Törlés
  3. Kedves Ciara!

    Nagyon tetszik a történeted, nem olvastam még ehhez hasonlót. Gratulálok hozzá! Kíváncsi vagyok, miért pont a lány szüleit kell megölni, illetve miért volt Robin annyira ideges. Remélem, a folytatásban kiderül egy-két dolog illetve idővel a párosunk is összemelegedik remélhetőleg. Folytasd hamar!
    Ui.: ha van kedved, nézz be a blogomra!

    Puszi, Arika

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Arika!
      Köszönöm szépen, hogy irtál - ide is.
      Idővel ki fognak derülni a piszkos kis titkok. :D
      Üdv, Ciara. ××

      Törlés