2015. december 13., vasárnap

Ötödik fejezet

Sziasztok!
mint látjátok, a blog ismét egy új résszel bővült, amely nem kevés meglepetéseket fog okozni.
Kellemes olvasást hozzá!


Robin az asztalnál ül, előtte pedig egy tányér van, amelyen a sütemény megmaradt része pihen. Nyugodtan habzsolja az általam készített tésztát, észre sem véve azt, hogy mögötte vagyok. Óvatosan a vállára teszem a kezem, ami miatt elsőnek megugrik, majd szitkozódva üdvözöl.
 - Miért kell mindig ráhozni az emberre a szívbajt? - motyogja, majd még egy adagot töm a szájába.
Kuncogva fordulok felé, s miután nekidőlök a konyhapultnak, figyelni kezdem őt. Néhányszor megrágja a sütit, majd megáll, fejét pedig lassan felemeli. Tekintetét nekem szegezi, szinte lyukat fúr bennem.
 - Most mi van? - kérdezi teli szájjal, ezzel láthatóvá téve a félig összerágott piskótát.
 - Semmi, folytasd csak nyugodtan - ajkamba harapok, ezzel visszafojtva a feltörésre készülő nevetésemet.
Az asztalon lévő pohár után nyúl, amelyből megissza a vizet. Egy szalvétával megtörli morzsás arcát, feláll, majd betolja maga mögött a széket.
 - Kész vagy? - bólintással felelek, mire folytatja. - Akkor indulhatunk.

Mélyet sóhajtva lököm el magam a pulttól, majd a kezembe veszem az előkészített tányért, és megindulok Robin után. Miután kilépünk a házból, Robin bezárja az ajtót, a kulcsot pedig gondosan a zsebébe süllyeszti. Ő indul meg elsőnek, én csupán néhány másodperccel később eszmélek fel gondolkodásomból, s iramodok meg utána. Miután mellé érek, a kezével a szabadon lévő kezem után kap, ujjainkat pedig összekulcsolja. Tette meglep, az első gondolat, ami az eszembe jut, az az, hogy azonnal lökjem el őt magamtól. Ám ekkor jut eszembe, hogy ez a szerepünk: azt a látszatot kelteni az emberekben, hogy együtt vagyunk. Ehhez pedig az kell, hogy a nyílt utcát megfogja a kezem.
Észre sem veszem, hogy az arcom egy árnyalattal vörösebb lett. Csupán akkor tudatosul bennem mindez, amikor meghallom Robin halk kuncogását. Összeráncolt szemöldökkel felé pillantok, és értetlen arckifejezéssel figyelem őt.
 - Min nevetsz? - kérdezem kisvártatva.
 - Elvörösödtél - jelenti ki most már vigyorogva.
Az út szélénél megáll, mire én is megtorpanok. Kezével megragadja a vállamat, maga felé fordít, majd közel hajol. Egy pillanatig megrémülök; mit akarhat? Miért van hozzám ilyen vészesen közel? Ajka miért nyílt szét olyan érzékien? Vajon miért fordul meg a fejemben, ha csak egy pillanatra is az, hogy szeretném, ha megcsókolna?
Egy sóhajtás hagyja el számat, s lehunyt szemmel hagyom, hogy egy puszit nyomjon homlokomra.
 - Nem vörösödtem el - suttogom, szemhéjaim pedig azonnal felpattannak, hogy szemébe nézhessek.
 - Nem, tényleg nem - szarkasztikusan megrázza a fejét, ajkáról pedig levakarhatatlan a vigyor. - Noah, felkészültél?
 - Amennyire csak lehet, Jason - sóhajtom, és megindulunk a szemközti ház felé.
A célszemélyek és a mi házunk között óriási különbségek vannak. Míg a miénk egyszerű és szerény, addig ez óriási, és vagy három emeletes. A kinézete hasonlít egy villáéhoz, de azért attól egy kicsit visszafogottabbnak tűnik.
Robin megtorpan az ajtóban, egy pillanatig hezitál. Ökölbe szorított kezét felemeli, majd az ajtóhoz emeli; nem kopogtat. Mély levegőt vesz, tekintetével pedig a küszöbön elhelyezkedő Welcome! feliratú szőnyeget pásztázza. Kezére pillantok, ami kissé remeg. Azt a kezét, amelyet összekulcsolt az enyémmel biztatóan megszorítom.
- Minden oké lesz, ne aggódj - hajolok közel a füléhez.
Nem tudom, miért, őszintén, ebben a pillanatban nem is érdekelnek a következmények, de egy puszit nyomok a halántékára.
Robin felszegett állal kopogtatja meg a fehérre mázolt faajtót. Pár pillanatig vár, fülel, hátha hall valami zajt a házból, de semmi.
 - Nem szeretném összetörni a reményeidet, de valószínű, hogy a csengőt jobban meghallanák, mint a halk kopogásodat - kuncogok fel.
 - Ne parancsolgass! - morog sértődötten, majd lenyomja a csengő gombját.
Hangos dübörgés szűrődik ki a lakásból, mire csak sóhajtok. Másodpercekkel később kattan a zár, majd kinyílik az ajtó, és egy kislánnyal találjuk szembe magunkat. A lány alig három éves, tejszőke haja pedig kószán áll a feje búbján. Egy cuki virágos ruhát visel, hozzá illő lábbelivel.
Leguggolok mellé, egyik ujjammal pedig megsimogatom az arcát.
 - Szia! Mondd csak, a mamiék itthon vannak? - kérdezem tőle kedvesen, mire csak beszalad.
 - Cammie, kicsim, gyere csak - hallok meg egy férfihangot, ami rettenetesen ismerős a számomra.
A gyomrom azonnal görcsbe rándul, a légzésem elakad, valami pedig megáll bennem. A kezem remegni kezd, Robin pedig kérdőn néz rám. Nem felelek neki, nem teszek semmit, csak lefagyva várom, hogy a sejtésem ne igazolódjon be.
Egy negyvenes évei közepén járó férfi áll meg előttünk, kezében a szőke kislánnyal. A férfi néhány ősz hajtinccsel rendelkezik, arcán pedig már meglátszik a kor, hisz a homlokán halvány ráncok húzódnak. Ajkán egy mosoly bújuk meg, közben pedig kezet ráz Robinnal.
 - Üdv, Jason Bellow vagyok, ő pedig Noah. Mi vagyunk az új szomszédok.
Robin szerencsére tartja a frontot, én viszont megmukkanni sem tudok.
 - Én Nick vagyok, ő pedig itt a lányom, Cammie - mosolyog ránk, majd rám pillant.
 - Hoztunk egy kevés süteményt - erőt veszek magamon, s felé nyújtom a tányért.
 - Gyertek csak beljebb - invitál be, Robin pedig megragadja a kezem, s befelé húz.
Ameddig a férfi behúzza az ajtót, addig Robin hozzám hajol, s a fülembe súg: - Mi a baj?
Erőtlenül megrázom a fejem, a feltörekvő sírást pedig visszafojtom. Hamarosan egy nő jön ki az egyik helységből, aki egy pillanatra megtorpan. Arca üvegessé változik, ajka vékony vonallá alakul.
 - Jason és Noah Bellow, az új szomszédok - nyújtja Robin a kezét a nőnek, mire az nagy nehezen elfogadja azt.
 - Ivory - mosolyt kényszerít ajkára, majd felém nyújtja a kezét.
Készségesen elfogadom, lassan megrázom, közben le sem veszem tekintetem a szeméről.
Beinvitálnak a nappaliba, a nő pedig hoz nekünk üdítőt és ropogtatni valót. A süteményt elfogadja, és a konyhába viszi.
A férfi kérdésekkel bombáz minket, a nő pedig engem figyel, ám én sem teszek másként. Rettenetesen megváltoztak. Mindketten. Nem csak kinézetileg, hanem névleg is. Ez pedig fura.
Megrázom a fejem, ám ez csak ahhoz vezet, hogy megszédüljek. Szemem elé köd kerül, alig látok valamit. Nem tudom, hogy mi ez az érzés, azt sem tudom, hogy miért érzem azt, hogy a gyomrom egész tartalmát ki szeretném tenni. Emlékek bombázzák fejemet, lelki szemeim előtt sorra jelennek meg a különféle események. Olyan érzés fog el, mintha leperegne előttem az egész életem. Minden mozzanat, minden esemény a múltamból most ismét megtörténik velem, ettől az érzéstől pedig meg akarok szabadulni. Túl sok emlék, túl sok fájó pont, amit nem tudom, hogy meddig fogok elviselni.
 - Elnézést, megmutatná, hogy hol van a mosdó? - kérdezem a nőre pillantva.
Ivory azonnal feláll, s megindul az egyik folyosó felé, én pedig feldobom magam, és követni kezdem őt. Megáll az egyik ajtó előtt, felkapcsolja a falon elhelyezkedő kapcsolót, s kinyitja előttem az ajtót. Miután ellenőrzőm, hogy a nő elment az ajtótól, lehajtom a mellékhelység fedelét, s ráülök. Megpróbálok erőt venni magamon, és nem sírni, ami hát... eléggé nehéz feladat. Annyira furcsa érzés ismét látni őket. Látni, hogy mások, látni, hogy boldogak. Látni, hogy jól megvannak nélkülem is. Azt hiszem, az utóbbi fáj leginkább. Nem is az, hogy lett egy gyermekük.
Ekkor viszont eszembe jutott az, hogy miért is vagyunk itt. Ők a célszemélyek. Őket kell megölni. Miért? Miért épp őket? Miért épp most? Miért én?
Annyi kérdés halmozódik fel bennem, hogy az agyam legszívesebben felrobbanna.
Kóvályogva megyek el a kagylóig, megengedem a hideg vizet, s megmosom az arcomat. Gondolkodásom kezd visszatérni, a látásom is javulni látszódik. Még egyszer megmosom az arcom, majd megtörölöm az egyik törölközővel.
Mély lélegzetet véve kimegyek a helységből, s visszamegyek a nappaliba. Robin még mindig furcsán néz rám, de csak lehunyt szemmel jelzem neki, hogy majd később elmondom. Helyet foglalok mellette, s hozzábújok. Férfias illata azonnal megcsapja az orromat, teljesen elbódít.
 - No, és, Noah, mondd csak, mivel foglalkozol? - kérdezi Iv, s belekortyol az italába.
 - Blogger vagyok, pontosabban egy internetes újságnak dolgozok - felelem a már jól betanult szöveget.
 - Oh, az nagyszerű munka, biztosan sokat fizet - szól közbe Nick, aki velem szemben foglal helyet.
 - Anya, apa, megmutathatom Noah néninek a szobámat? - tudakolja ujjongva Cammie, tekintete pedig a szülei között cikázik.
Mindketten rám néznek, én pedig mosolyogva bólintok, és felállok a helyemről. Kissé fura, hogy a kislány ennyire barátkozó típus, gondolom ez azzal magyarázható, hogy elég sok vendég jött eddig hozzájuk. Cammie felém nyújtja apró kezét, s megfogja az egyik ujjam. Elhagyjuk a nappalit, s felmegyünk az emeletre. Időm sincs körbenézni, hisz annyira gyorsan húz, mintha valami kergetné őt, és azért megy ilyen sebesen. Másodpercek alatt az emeleten lévő szobában vagyunk, amely a kislányénak tulajdonítható. Természetesen minden rózsaszínben pompázik, ami nekem, fekete-mániás lánynak kissé irritáló és gyomorforgató. Ettől függetlenül mosolyogva foglalok helyet az ágyon, s figyelem, ahogy egy rózsaszín albumot cipel az ágyra. Törökülésbe helyezkedik mellettem, s ölébe helyezi az albumot, amit lassan kinyit. Más az első oldal képekkel van tele, s gondolom, hogy a többi oldal sem néz ki másképp. Belegondolva abba, hogy nekem ilyen sosem volt... azt hiszem, egy kicsit irigy vagyok a lányra.
Rengeteg képet mutat, az utolsónál viszont megakadok. Ismét könny gyűlik a szemembe, s már tényleg csak egy kicsi tart vissza attól, hogy elbőgöm magam. A kép évekkel ezelőtt készülhetett, a két szülő mosolyogva karolja át szőke hajú kislányukat; mindhárman boldogak voltak. Nagy kár, hogy az az öröm, amit akkor éreztek, egyik napról a másikra elveszett egy óriási, véget nem érő fekete lyukban.
Cammie ezután beszélni kezd, mindenfélét összehord, néhány szót alig értek, de minden mondatára mosolyogva bólintok.
Nagyjából negyed órával később visszamegyünk a nappaliba. Leülök Robin mellé, aki azonnal magához húz, és homlokon csókol, ami miatt ismét megváltozik az arcszínem. Cammie, mit sem törődve azzal, hogy Robin eme kis gesztusa által teljes mértékben az álom világba kerültem, az ölembe ugrik, s kényelembe helyezi magát. Édes eper illat árad vékony tincseiből, testével pedig teljesen nekem dől.
Ivory-ra pillantok, aki meglepett mosollyal figyel hol engem, hol a lányát.
 - Senkivel sem ennyire közvetlen - magyarázza, és a férjére néz, aki helyeslően bólint.
 - Amikor vendégeink vannak, akkor mindig a szobájában van, s nem mert közénk jönni. Most viszont... - intett felénk elismerően mosolyogva.
 - Ugyan, szeretem a gyerekeket - mosolygok rájuk.
Robin rám pillant. Mosolyog. Van abban a mosolyban valami, valami megmagyarázhatatlan és furcsa, amit sehova sem tudok tenni.
 - Gondolom, egyszer ti is szeretnétek gyerekeket - kezdi elmélkedve Ivory, s jelentőségteljesen rám pillant.
 - Fiatalok vagyunk még mi ehhez - vágom rá azonnal, ezzel elhallgattatva Robint, aki már épp szóra akarta nyitni a száját.
 - Ugyan, kedvesem, ez nem akadály. Látod, mi is meddig vártunk! Mire Cammie befejezi az iskolát, mi már rég öregotthonban leszünk - mosolyog kedvesen a nő, eszébe sem jutva az, hogy ezzel mély sebet hagyhat a szívemben.
Ez a seb pedig elképesztően nagy, szinte már gyógyíthatatlan. Pedig ő csak egy egyszerű mondatot mondott; egy olyan mondatot, ami szín tiszta hazugság. Tudom, hisz én vagyok az a hazugság. Egy titok vagyok a számukra, amiről jobb, ha nem is tudnak. Jobb, ha úgy halnak meg, hogy nem tudják, hogy a saját lányuk fog végezni velük.
Percekkel később mosolyogva búcsúzunk el tőlük, majd átmegyünk a saját házunkba. Miután beérünk a nappaliba, egyszerűen ledobom magam a kanapéra, s magam elé meredve hallgatom, ahogy Robin kioktat.
 - Mégis mi a franc volt ez? A kurva életbe is, Ley, eszednél vagy? Úgy viselkedtél, mint valami agyhalott! Tudod, hogy emiatt nagyobb a lebukás veszélye? Remélem tisztában vagy ezzel, mert rohadtul felhúztál! - üvölt velem magából kikelve.
 - Bocs - motyogom, ám nem figyelek rá. Kezeimet tördelve figyelem ujjaimat, amelyek ismét remegésnek állnak.
 - "Bocs"? Csak ennyi? Nincs semmi mondanivalód? Az Isten verje meg, te nem vagy normális! - hitetlenkedve mered rám, hangjából csalódottság hallatszik.
 Felállok a helyemről, s átszelem a közöttünk lévő távolságot. Talán húsz centi van a teste és a testem között, de ez nem tántorít vissza, egyenesen a szemébe nézek.
 - Igen, Robin, bocs. Bocs, hogy egyszerűen képtelen voltam emberi mozdulatokra. Bocs, hogy csalódást okoztam neked. Bocs, hogy nem voltam képes a normális viselkedésre. Bocs, hogy lefagytam, csak mert szembe találtam magam a szüleimmel és a húgommal. Tényleg. Bocs - szarkasztikus monológom végén oldalra lépek, kikerülöm őt, s felmegyek a hálószobába. 

12 megjegyzés:

  1. Jujj jujj jujj.
    Ez olyan szomoru :(
    Alig varom a következő részt 😃
    Pusszancs 😍

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sietek vele :3 :3 :3
      kösziii, hogy irtál :3
      Ölel, Ciara ××

      Törlés
  2. Hűű... hát ez... enyhén szólva leesett az állam. Ez elég durva fordulat...vajon Cammie felismerte a lányt? Wáá!
    Alig várom a folytatást! ;) ♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hm... ki tudja? :D
      ki tudja, hogy még mi fog történni a következőkben... :3
      Sietek vele ××

      Törlés
  3. Sziaaaa!

    Fú, totál nem várt volt ez a fordulat, és nagyon megdöbbentettél. :o Eddig azt hittem, hogy ez olyan lesz, mint valamelyik filmben, hogy Robin és Ley összemelegedik, miközben amúgy meggyilkolnak pár embert, de ez így nagyon kemény, fúúúúúú... El sem tudom képzelni, mit érezhet Ley, nagyon durva. Megleptél. Hihetetlen. Szóhoz sem jutok...
    És kíváncsi vagyok Robin reakciójára, várom a következőt. :3

    Maffia

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziia!
      Ez volt a cél :3
      Összemelegedésből is lesz bőven, sőőőőőőt... :D
      Örülök, hogy tetszett :3 <3
      Ciara ××

      Törlés
  4. Helló! Szeretném a blogotokat egy díjjal megajándékozni ^^
    http://superstarandyoutuber.blogspot.hu/2015/12/dij-1.html

    VálaszTörlés
  5. Kedves Ciara Coldman!
    Ez aztàn nem semmi!
    Te aztàn tudod, hogy hogy kell elérni az embereknél, hogy leessen az alluk..
    Nagyon kivámcsivagyok R. Véleményére, válaszára!
    Szegény caajszi...de legalabb akarhogy is nezzuk nincs egyedul..hisz ott van vele R.
    Egyebkent meg van egy olyan fura erzesem hogy nem véletlen... az hogy pont pont oket kaptak...lehet hogy R. Apja ezert latszott a koltozes elotti reszekben gondterheltebbnek...
    Nem csak siman az volt az oka hogy aggodott hogyam birja egyutt a ket fiatal...es nem 'csak az akcio miatt aggodott...' hanem tudta hogy ez nem szimlan nagy reher lesz hanem extran nagy teher...mivel ok a csajszi szulei
    De az is lehet, hogy 'konkurens ceg rendezte igy' sot ez valoszinubb
    Oke oke nem talalgatok
    Imadtam ezt a reszt is
    Nagyon varom a kovetkezo reszt
    Tovabbi szep estet, jo ejszakat es elore is szep hetet!
    (Kitartas nemsokára szüüneet :) )
    Szia
    BezTina

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Beztina!
      Ki tudja? Lehet, hogy Josh is benne volt. Vagy az is lehet, hogy mégsem. :D
      Nem tudom. De majd te rá fogsz jönni :))
      Köszönöm a nagyon-nagyon-nagyon hosszú véleményt :3
      Már csak négy nap :3
      Ciara ××

      Törlés
  6. Na neeee! Te aztán tudod hogy borzold az ember idegeit :D kiváncsi vagyok hogy Robin mit reagál :) ugye utánna megy? Nagyon remélem. Ez is nagyon jó fejezet lett mint a többi is, siess a kövivel :) puszi: Holly

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Holly!
      Nagyon szépen köszönöm, örülök, hogy tetszett :3 <3
      Sietek vele ^^
      Ciara ××

      Törlés