Harmadik Fejezet

Sziasztok!
Elképesztőek vagytok! Tegnap meghaladtuk a 3.000-es oldalmegtekintést! Fantasztikusak vagytok, nagyon szépen köszönöm! Az olvasók száma már a 34-et üti, ami annyira döbbenetes, hogy alig hiszem el! Néha tényleg elképedek ezeken a számokon! A csoportban is gyűlünk, ahova még mindig lehet csatlakozni! ^^ 
Kellemes olvasást és, ha van időtök, akkor hagyjatok magatok után egy röpke véleményt! 



 A megbeszélés után a nappalit veszem az uralmam alá. Képtelen lennék úgy aludni, hogy közben tudom, bármelyik pillanatban összeomolhat az elhozott számítógép.

  Még mielőtt nekifognák a kutakodásnak, befészkelem magam a konyhapult elé, s nekiállok a nassolnivalóm elkészítéséhez. Igaz, nem is vacsoráztam, de éhes sem vagyok semmiféle főtt ennivalóra, így inkább a hűtőben kezdek el kutakodni. Mivel ott nem találok semmi ehetőt, a szekrényekhez fordulok, s ott keresgélek tovább. Végül megtalálom a számomra legkedvesebb dolgot, azaz a pattogatott kukoricás zacskót, amit azonnal felbontok, és a mikróba helyezek. Kereken három perccel később egy pillanatnyi csengő jelzi, hogy kivehetem a kipattogtatott kukoricát a forró gépezetből. Két-két ujjal óvatosan megfogom a barna papír sarkait, majd gyorsan az asztalra dobom, hogy még véletlenül se égesse meg az ujjbegyeimet. Egy tálat veszek elő az egyik szekrényből, majd beleöntöm a vajas finomság minden egyes darabját. Visszamegyek a nappaliba, ahol birtokba veszem a kanapét, amelyen nagyjából húsz perccel ezelőtt még Robin feküdt. A kukoricát a jobb oldalamra helyezem, a laptopot pedig az üvegasztalra.

  Felnyitom a szerkezetet, majd megnyomom a bekapcsoló gombot. Nem vártam el túl sokat, tekintve, hogy Mr. Price nem volt hülye ember, és biztos, hogy lekódolt mindent. Ám tévedek. A gép azonnal beindul, és még csak kódja sincs. Azonnal bele tudom vetni magam a keresgélésbe.

  Legelsőnek a mappáit nézem át. Képeket, táblázatokat, jegyzeteket keresek, amelyek bármit elárulhatnak arról, hogy mégis miért akarta eltenni a tízeseket láb alól. Magamhoz képes eléggé gyorsan átfutom a mappákat, ám egyikben sem találok semmit.

  Sóhajtva dőlök hátra egy pillanatra, közben pedig nagyot markolok a tálba, s annyit, amennyit egyszerre ki tudok venni, belenyomom a számba. Annyi a szerencsém, hogy a többiek már rég az igazak álmát alusszák, s nem látták ezt a mozdulatomat; ám ha mégis tanúi lettek volna ennek a borzalmas tettemnek, valószínűleg azonnal kitagadnának.

 Még mielőtt hozzá láthattam volna a következő ponthoz, azaz a közösségi oldalainak az átnyomozáshoz, ismét a konyhába megyek, hogy elkészítsek magamnak egy nagy adag kávét, amire rettenetesen szükségem van. Kezdem megérezni a húsz óra nem alvást, ez ellen pedig gyorsan tennem kell valamit.

A kávé hamar kifő, a forró italt pedig egy bögrébe töltöm, amivel ismét a nappaliba megyek, hogy folytathassam a munkámat.

 Teljesen megfeledkezem az időről, s már csak azt veszem észre, hogy az emeleten becsukják az egyik ajtót. Egy fontosabb e-mail olvasását nem akarom megszakítani, így meg sem nézem, hogy ki az, aki legelsőnek felkelt. Csupán akkor döbbenek rá, hogy ki a legújabb társaságom, amikor rekedtes, fáradt hangon hozzám szól. 

 - Régen nem voltál ilyen korán kelős. 

 - Ki mondta, hogy lefeküdtem? - kérdezem fel sem nézve a számítógépből.

 - Min ügyködsz? - hagyja figyelmen kívül kérdésemet, majd lehuppan mellém. 

 - A tegnapi munkám maradványain. A pasas nemrégiben el akart tenni minket láb alól, az okát pedig nem tudjuk. Mondjuk a férfi már halott, de még mindig fúrja az oldalamat az, hogy semmit sem tudunk sem arról, hogy ki bízta meg őt, sem azt, hogy miért rontotta el a feladatát - magyarázom, de szememet le nem veszem a képernyőről. 

  - Mikor indulunk? - kérdezi kissé fájdalmas hangon. 

 Úgy tűnik, ő is ugyanúgy vélekedik a dologról, mint én. Amikor arra gondolok, hogy néhány óra múlva már ennek a seggfejnek a felesége leszek, elborzadok. Olyan irreális és lehetetlennek tűnik a dolog, hogy még felfogni sincs időm. Az idő pedig telik, s hamarosan már csak azon fogom észrevenni magam, hogy egy idegen városban, egy idegen házban, egyedül ezzel a mérhetetlenül nagy idiótával azt fogjuk eljátszani, hogy egy párt alkotunk, sőt, ha ez nem lenne elég, akkor még mérhetetlenül szeretnünk is kell egymást. Még belegondolni is rossz, pedig nemsokára át is kell majd éljem. 

 - Állítólag délben - rántom meg a vállam, miközben lecsukom a gépezetet. 

 - Apa mondta, hogy még el kell mennünk Johnsonba és Warwickba valami papírokért, tehát vagy egy órás lesz az út, feltéve, ha szerencsénk van, és nincs forgalom - vázolja fel a tényeket úgy, mintha mindez normális dolog lenne. 

 - Várj, várj, várj - ráncolom össze homlokom, s összegzem a gondolataimat. - Ez most ugye nem azt jelenti, hogy egy teljes órán keresztül együtt kell veled utaznom egy olyan kocsiban, amelyben csak mi ketten leszünk? 

 - Örülök, Ley, hogy most is olyan jól vág az eszed, mint három évvel ezelőtt - jelenti ki gúnyosan. 

 - Ezt most te sem gondoltad komolyan - hüledezek. Nem, ezt tényleg nem gondolhatja komolyan. 

 - De, de komolyan gondoltam, hogy most is olyan jól vág az eszed, mint három évvel ezelőtt - ismétli meg önmagát, s elfolyt egy kisebb mosolyt. 

 - Nem azt, te barom, hanem a másikat - ütöm meg a vállát, majd karba tett kézzel kényelembe helyezem magam. 

 - Sajnos azt is komolyan gondoltam - mondja elgondolkodva, majd fellöki magát a kanapéról, s megindul az emelet felé. 

  Nem szól semmit, még csak egy mosolyt sem küld felém, ami mellesleg nagyon jól jönne - bár fogalmam sincs, hogy miért épp tőle. Azt sem tudom, hogy miért volt most velem ennyire kedves. Viszont, ha jobban belegondolok, akkor rájövök, hogy reggel hatkor még ő sem képes úgy nézni rám, mint egy hisztis libára, aki csak arra vár, hogy valamibe belekössön. 

  Pár perc elteltével Robin ismét a nappaliban áll, ezúttal viszont egy teljesen más szerelésben. Egy szürke melegítő és egy ugyanilyen színben pompázó felső fedi kidolgozott testét, ezzel eltakarva azokat a területeket, amelyek miatt a korombeli nők azonnal elolvadnának. Ha a viszonyunk nem lenne olyan, amilyen, akkor elmondhatnám róla azt, hogy tényleg elképesztően jóképű. Nagy kár, hogy a közöttünk lévő kapcsolat rosszabb, mint két idős, veszekedős házaspáré, akik nem tudják eldönteni, hogy milyen színűre fessék a falat. 

 - Hova mész? - kérdezem, mikor már az ajtóban áll. 

 - Agglegényként még lefutom a kilométereimet, ha nem bánja, Mrs. Bellow - nevet fel szarkasztikusan, majd egy hangos csapódással jelzi, hogy elhagyta a házat. 

  A falon lévő órára pillantok, ami már fél hetet mutat. Mélyet sóhajtva felállok, megragadom a számítógépet, és az emeletre megyek. Elsőnek Josh irodáját veszem célba, ahol is az íróasztalra helyezem a gépezetet. Ezután a saját szobámba megyek, s elkezdem bepakolni a bőröndömet. Egy olyan gondolat kerít hatalmába miközben pakolok, hogy lehetséges, hogy sokáig kell ott maradnunk. Josh sosem titkolózott egyetlen egy üggyel kapcsolatban sem, emiatt pedig az a sanda gyanúm, hogy ez az feladat sokkal másabb, mint az eddigiek - s nem csak amiatt, mert ez a szint átlépő feladatom. Talán ezért is osztották be mellém Robint, aki amúgy, bármennyire is nehéz bevallani, de nagyon jó abban, amit csinál. 

 - Máris ébren vagy? - River hangja tölti be a szobámat, ami miatt azonnal megugrok.

Mellkasomra teszem a kezem, s rémült arcot vágva ajándékozom meg egy rosszalló pillantással, amit csak egy anyáskodó mosollyal nyugtáz.

 - Le sem feküdtem. A laptopon dolgoztam - nem sokat magyarázom, hisz azonnal megérti. 

 River mindig is tudta, hogy sosem hagyom a fontos munkát a következő napra, bármerre is járjon az idő. Egy ideig még veszekedett velem ezzel kapcsolatban, főleg akkor, amikor olyan későn kezdek neki az efféle munkának, mint az este, de már hozzászokott ehhez, és nem csesz le azért, mert egy szemhunyásnyit sem aludtam. 

 - Találtál valamit? - lép beljebb, s leül az ágy szélére.

 - Abszolút semmit. Vagy tudta, hogy nem fog sokáig élni, vagy egyszerűen csak azért támadott ránk, mert nem volt mit otthon csinálnia - vázolom fel elméletem.

Ekkor teszem bele a bőröndömbe az utolsó darab felsőt is. Megpróbálom behúzni a cipzárt, de túl sok ruha került az amúgy is kicsi utazótáskába, így ezt a feladatot nehezen tudom megoldani. 

 - Várj - szól River, majd nemes egyszerűséggel ráül a bőröndre. - Most próbáld!

Rivernek hála sikeresen be tudom húzni a cipzárt. Sóhajtva gurítom poggyászomat a sarokba, majd lehuppanok River mellé. 

 - Félek ettől az egésztől - sóhajtom magam elé meredve. Az ölembe helyezem a kezem, s elkezdek az ujjaimmal játszani. - Sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy ilyen nehéz feladattal fogok szembe kerülni. Ne érts félre; nem attól rettegek, hogy elrontok valamit, hanem attól, hogy egy olyan dologgal fogok szembekerülni, amivel nem tudok megbirkózni. Ezek mellé még itt van Robin is, akivel sosem jutunk közös nevezőre. Ha nem is a munka miatt, akkor miatta fogom elrontani ezt az egészet - furcsa volt ilyen nyersen kiteregetni az érzéseimet, főleg úgy, hogy közben lehúzom annak a személynek a fiát, akivel épp beszélek. 

 River mégis meghallgat, s nem szól le azért, mert bántó és sértő szavakkal illettem egyetlen gyermekét. Ő nem tehet róla, hogy a fia ilyen szemét velem. 

 - Robin jó ember - még akkor is, ha jelen pillanatban nem jöttök ki jól. Tudja, hogy mit csinál, és jelen pillanatban is száz százalékosan biztos abban, hogy bármennyire is nem bírjátok ki egymás mellett maximum két percig, végig tudjátok csinálni ezt a feladatot. És amiben Robin biztos, az tényleg úgy lesz. És most hiába akarsz közbevágni, s azt bizonygatni, hogy ez nem így van, mert te is tisztában vagy vele, hogy mégis. 

  Bármennyire is nem akarok hinni neki, bármennyire is meg akarom cáfolni a kijelentéseit, egyszerűen nem megy. Tudom, hogy igaza van. Ez a tény pedig megrémít. 

 - Kilenc fele reggelizünk. Addig szabad vagy - mosolyog rám, majd feláll, és elhagyja a szobámat.
 Pár pillanatig ledőlök az ágyra, s a mennyezetet bámulom. Fura belegondolni, hogy a mai éjszakát már nem ebben a megszokott kuckóban töltöm, hanem egy teljesen idegen házban. Mindig is imádtam a szobámat, hisz otthonos és barátságos volt.
  Még mielőtt bele nem aludnák a sok gondolkodásba, felállok, s egy óriási terpesszel a szekrényem elé állok. Egy fintor telepedik ajkamra, majd, miközben kinyújtom elgémberedett végtagjaimat, végignézek a törölközős polcon. Miután kiszúrom a kedvencemet, egy sóhajtás kíséretében utána nyúlok, s kiveszem onnan, majd az ágyra dobom. Ezután előkészítem a felvenni kívánt alsóneműket, valamint azokat a darabokat, amelyeket zuhanyzás után fel fogok venni, majd nekiállok levenni magamról az összes ruhadarabot. Miután teljes mértékben levetkőztem, magam köré tekerem a törölközőt, s megindulok a szomszédos fürdőszoba felé.
  Mivel az ajtó fából van, és nem igazán hallatszik ki semmiféle hang, bemegyek.
 Elsőnek megdöbbenek a nem várt látvány miatt, aztán pedig azonnal megfordulok. Arcom teljes mértékben átveszi a vörös egyik legsötétebb árnyalatát, s attól tartok, hogy a fülem is erre a sorsra jutott. Halkan szitkozódom, s megpróbálok nem arra gondolni, hogy az a srác, akit világ életemben - jobban mondva azóta, hogy ennek a háznak a lakója vagyok - mindig is utáltam, most épp itt áll a hátamnál, egy szál törölközőben, ami csak az alsó felét takarja. Akaratlanul is, ha csak egy pillanatra, de felidézem magamban széles vállait, kidolgozott felsőtestét, ami miatt olyan... dögös volt. Nem, a dögös kifejezés még csak meg sem közelíti a kinézetét. Tökéletes és ellenállhatatlan. Hívogató, mégis szinte virít róla, hogy megbánom még akkor is, ha csak egy pillantást vetek rá.
 - Nem akarsz kimenni? - kérdezi összeszorított ajkakkal.
 - Nem csak a tiéd a fürdő - vágok vissza, mit sem törődve azzal, hogy tulajdonképpen én törtem rá, nem pedig fordítva.
 - Hát rendben - ejti ki lassan, majd halk moraj hangzik.
Azt hiszem... azt hiszem épp most dobta le magáról a törölközőt. Hallom, ahogy fel-le járkál, közben kutakodik a szekrényben, figyelembe sem véve azt, hogy én itt szobrozok mellette egy szál semmiben.
 - Az Isten szerelmére, Robin! - mordulok fel, de még mindig nem fordulok meg.
 - Te jöttél be, vállald a következményeket - nevet fel a hátam mögül.
 Még egy pár pillanatig tétlenkedik; hallom, ahogy magára kap - végre - egy alsót. Magamban már azon voltam, hogy ha nem fejezi be, de azonnal, akkor biztos, hogy a várakozást kint fogom folyatni.
Hirtelen egy kéz tapad a vállamra, majd egy mozdulattal maga elé fordít. Annyira fura érzés volt belenézni zöldes szemeibe. Talán ez az első alkalom, s van egy olyan érzésem, hogy tudom is, hogy miért nem néztem még bele mindeddig. Lányok ezreit értettem most meg, pedig úgy voltam vele, hogy Robin rajongói megfejthetetlenek.
 - Kiengedsz, vagy még bámulni fogsz egy ideig? - közömbös megnyilvánulása azonnal kiábrándít.
 Megrázom a fejem, ezzel elzavarva mindenféle fura gondolatomat, majd megpróbálom felvenni azt az oldalamat, amelyből nem látszik ki az, hogy teljes mértékben elvesztem úgy a gondolataimban, mint a szemeiben.
 - Nem bámultalak - felelem higgadtan, de ezt a megállapítást még magam sem hiszem el.
 - Meséld csak be magadnak, de mindketten tudjuk, hogy ez nem így van - harap duzzadt ajkába.
 - Úgy tűnik, az egód még mindig megvan. Pedig már reménykedtem abban, hogy otthagytad a csapatodnál - vágok egy fintort, majd oldalra teszek egy lépést, kikerülöm őt, s a zuhanykabinig riszálom magamat.
 Érzem a hátamon égető tekintetét, ami miatt, bevallom, jóleső érzés tölt el. Pillanatokkal később hallom, hogy a fürdő ajtaja becsapódik; Robin magamra hagyott. Mély sóhajtást követően ledobom magamról a törölközőt, majd bemászok a zuhanykabinba és megengedem a langyos, felfrissítő vizet.