2015. november 10., kedd

Első Fejezet

Hú, őszintén, fogalmam sincs, hogy most mit is kéne írnom ide. Elsőnek is, köszönöm a sok-sok kommentet, a biztatást, és azt, hogy huszonegyen bizalmat szavaztatok nekem. Elképesztőek vagytok! Néha csak fogom a fejem, s azon gondolkodok, hogy hogyan is érdemelhettem ezt meg. Pedig csak egy rövidke prológus volt publikálva... mostantól viszont folyamatosan fognak jönni az újabb és újabb fejezetek. Piszkozatban már a hatodiknál tartok, ez a szám pedig rohamosan nő.
Egyenlőre még nem tudom, hogy melyik nap fognak jönni a fejezetek, valószínű, hogy ez a tanulnivalótól fog függeni, de hetente mindenképp lesz minimum egy rész.
Kellemes olvasást, véleményt pedig ne felejtsetek el magatok után hagyni!
Csatlakozzatok a csoporthoz azért, hogy elsőként értesüljetek a friss részekről, és a kiragadott szösszenetekről is!
Wattpadon is megtalálható a történet, ha van kedvetek, akkor itt is nyomon követhetitek a két fiatal nem mindennapi életét.
Ciara ××


  A már megszokott kattanás után elsötétül minden. A testemben felszabadult adrenalin teljesen kitölt, mintha más emberré változnék ezáltal a löket által. Jobban megmarkolom a pisztolyomat, vállmagasságba emelem a kezem, s várom az ellenségeimet.
Ismerem a terepet, s már tudom, hogy mikor melyik oldalról jön a támadás. Ismét kattanást hallok, ezúttal jobb oldalról. A másodperc tized része alatt arra az oldalra fordulok, meghúzom a ravaszt, a célszemély pedig eltűnik mihelyst a golyó eltalálja őt.
Egy kilőve. Maradt még öt.
  Figyelek, s várom a következő embert. Ismét kattog valami, most viszont lövés is hallatszik, így azonnal a hang irányába fordulok. A golyó vállmagasságban süvít felém, ezért úgy térek el előle, hogy lehajolok. Miután a golyó elrepül fölöttem, felemelkedem, s elsütöm a fegyvert az ellenségem felé, akinek már másodpercekkel később hűlt helye van.
Ez meleg helyzet volt.
  A következő kettőt úgy lövöm ki, hogy lehajolok, ugyanis mindkettő egyszerre emelkedik fel, s egymással szemben is állnak. Mindkét pasas ugyanakkor engedi ki a golyójukat a tárukból, megölni pedig csak úgy tudom őket, hogyha lehajolok.
Még maradt egy.

  Ő az, akit nagyon utálok. Az ábrázata miatt a hányinger kerülget: dagadt, az arcán fekete borosta éktelenkedik, a szája jobb sarkában pedig egy irdatlan nagy szemölcs virít. Undorító.
  Most az egyik sarokban áll. Amint felemelkedik, rám vigyorodik. A düh teljesen átveszi a vezetést a testem felett, s nem egy, nem kettő, nem három, hanem négy golyót lövök a mellkasába.
  Még a kifekvése után is felé szegezem a pisztolyt, várom, hogy életre keljen, hogy harcoljon velem, de nem teszi. Ott fekszik élettelenül, tehetetlenül, kimúltan. 
  Ismét sípolás hallatszik, majd a termet elönti a világosság. A pisztolyból kiveszem a tárat, majd ártalmatlanul az oldalamon lévő övbe helyezem.
  Mély sóhajtást követően leveszem a szememről a szemüveget, majd szőkés-lila tincseimbe túrok. Tudom, hogy elbasztam. Figyelnem kellett volna arra az emberre, aki miatt majdnem otthagytam a fogam.
 - Örülhetsz, hogy ez csak egy szimuláció - hallok egy hangot a hangszóróból.
Josh ideges, ilyennek még sosem hallottam. Fúj egyet, majd folytatja.
 - Kislány, mi van veled? Olyan vagy, mint akit elbaszott egy autó - jelenti ki szárazon.
  Sípolás hallatszik, ami annyit jelent, hogy a mikrofont kikapcsolták. Pár másodperc múlva nyílik az ajtó, amin Josh lép be.
 - Mi van veled? - kérdezi ismét, ami miatt a szememet forgatom.
 - Szar volt az éjszakám. Később minden oké lesz - rántom meg a vállam hanyagul.
  Tulajdonképpen rohadtul jól aludtam. Semmi bajom sem lenne, ha nem láttam volna valamit.   Reggel a szokásos köreimet futottam le a közeli főút szélén, amikor egy eléggé ismerős autót pillantottam meg. Feketére volt mázolva, az ablak is ugyanilyen színben pompázott, de a rendszámról bárhol felismerem azt az autót. Robin.
Több, mint másfél éve lépett le itthonról, azóta pedig még az árnyékáról sem hallottam. Nem lehet itt. Nem jöhetett vissza. Minden annyira tökéletes volt nélküle, ezt pedig nem változtathatja meg.
 - Majd aludd ki magad! Pihentebben sokkal használhatóbb vagy - mosolyog rám biztatóan, s megpaskolja a vállamat. - Amúgy... tudom, hogy ez váratlanul fog érni, de... Robin hazajött. Emiatt pedig besz...
 - Josh, tudod, hogy nem érdekel az a seggfej! Még akkor sem, hogy ha ő a fiad. Nem érdekel, hogy mi van vele és, hogy mi okból tért haza. Minden esetre én el fogom őt kerülni mindaddig, ameddig el nem húzza a seggét ebből a házból - vágom rá hevesen, majd anélkül, hogy megvárnám a férfi felháborodott reakcióját arról, miszerint az ő fia egy igazi szent, otthagyom őt.
  Utálom Robint. Ameddig itt élt, mindig keresztbe tett nekem. Amikor Joshék rám találtak, akkor úgy éreztem, végre van egy családom. Josh - bármennyire is fiatal volt... illetve annak tűnt - volt az apa. A maga negyvenöt életévével ő volt a megtestesült apaság. A főnököm tényleg gondoskodott rólam, már ha a betanításomat annak lehetne nevezni... mondjuk ezt sokkal jobban élveztem, mint a kirándulásokat az igazi apámmal.
  River pedig olyan Riveres volt. Ugyanannyi idős, mint Josh - csupán néhány hónappal fiatalabb nála -, mégis úgy nézett ki, mint egy szupermodell. Nem csak ő tartotta el a családot — háziasszonyi teendők és hasonló dolgok —, hanem megtanított lőni is. River nem olyan volt, mint az igazi anyám; rákérdezett a múltamra, az emberi kapcsolataimra, szinte minden érdekelte, ami velem kapcsolatos.
  Egy ideig én kerültem a figyelem középpontjába, ugyanis én voltam az újonc. Figyeltek rám, törődtek velem, emiatt pedig Robin háttérbe szorult. Talán emiatt is utálhatott meg, és talán emiatt alázott meg rendesen.
  Robin mindig is a rosszfiúk táborát erősítette - és van egy olyan érzésem, hogy ez most sincs másképp. Dús, fekete tincseit mindig 'most-dugtam' módban hordta, ami miatt eszméletlenül szexi volt. Nem mintha a haja nélkül nem lett volna olyan rohadtul jóképű, és mivel törődött a kinézetével, na meg tizenöt éves kora óta rendszeresen használta az edzőtermet, emiatt pedig széles válla volt, valamint kidolgozott felsőteste. Sosem rajongtam a kockákért, hisz néhány emberen annyira visszataszító tud lenni, de Robinon minden jól állt. Túl jól.

  Beérve a szobámba ledobom magam az ágyra. Egyáltalán nem szeretnék találkozni azzal a rohadékkal, ezért sürgősen ki kéne találjak valamit.
  Egy mozdulattal felállok, és a szekrényemhez lépek. Előkapok néhány szükséges darabot, majd bemegyek a fürdőmbe. Lezuhanyozok, hajat is mosok, ezután pedig ismét elfoglalom a szobámat. Megtörölöm majd megszárítom nedves hajamat, végül kiválasztom az esti ruhámat.
  Sosem voltam az a tipikus sablonlány. Mindig próbáltam úgy öltözködni és viselkedni, hogy ez érezhető legyen. Amióta Joshékkal élek, nem járok iskolába, értelemszerűen diplomám sincs, a velem egykorúaknak pedig ez feltűnt. Egy ideig rettegtem az olyasfajta kérdésektől, amelyek miatt azonnal lelepleződhetek, de megtanultam őket kezelni. Sosem voltam az a fajta lány, akit a haja színe után ítélhetnek meg. Egy ideig a szőkéket képviseltem, ami kényelmetlen volt, ugyanis néhány ember úgy gondolt az ilyen hajszínnel rendelkezőkre, hogy ők a mai világ utcalányai. Talán ezért is gondolta rólam Robin egyik haverja, hogy azért fogadtak be, hogy ki tudjam elégíteni Robin vágyait. Még szerencse, hogy mégsem emiatt.
  Csupán négy hónapja tetettem a hajamba néhány lila mellírt, de csak azért, mert már rohadtul elegem volt abból, hogy az emberek folyamatosan szekáltak a világos szín miatt. Az olyanoknak, mint én, az a legfőbb dolguk, hogy beolvadjanak a tömegbe, ez viszont a platinaszőke hajjal valahogy nem jött össze. Igen, igen, tudom, a lila is eléggé feltűnő, sőt, talán feltűnőbb, mint a szőke, de sokkal jobban érzem magam így.
 - Leilah, itt vagy? - hallom meg River csilingelő hangját.
  Válasz helyett inkább felállok a kényelmet nyújtó ágyamból, és az ajtóhoz lépkedek. Lassan elfordítom a kulcsot a zárban, majd, miután kattanás hallatszik, kinyitom az ajtót. River mosolygós arca egyből felderít, szinte el is felejtem a fiát, aki miatt a mai kedvem szintje negatív számnak felelt meg.
 - Van valami baj? - kérdezem, közben pedig megpróbálom elkerülni a tekintetét.
River az a típusú ember, aki mindig átlát a szitán, és azonnal észreveszi, ha valami problémája van annak az embernek, akivel beszél. Néha ezért utáltam a beszélgetéseket, amelyeket vele folytattam, mert ha van valami takargatnivalóm, akkor azt ő egyből kiszúrja.
 - Tudom, hogy estére van munkád, így hamarabb lesz a vacsora. Biztos, hogy semmi kedved nincs hozzá, főleg úgy, hogy Robin is velünk tart, de enned kell, mert máskülönben nem lesz energiád lepuffantani a rosszfiúkat.
  Riverben még az is jó, hogy nem utálja az életmódját. Hozzászokott már a véres ruhákhoz és a sebek bekötözéséhez is, és már nem úgy gondol erre az egészre, mintha mi őrült pszichopaták lennénk, hanem próbálja elviccelni a dolgokat.
 - Tényleg nem vagyok éhes, River. Még elő kell készítenem a ruhámat és a pisztolyomat is - próbálok minden egyes lehetséges kifogást felsorolni azért, hogy mégse kelljen lemennem az étkezőbe.
 - Rendben - válaszolja tömören, s megindul a lépcső felé.
  Ezek szerint hat a kifogásom, ami meglepő, hisz River sosem szereti, hogy ha éhesen megyek el a munkába.
  Mit sem törődve azzal, hogy lentről hangos nevetés és jókedv hallatszik, elkezdek átöltözni. Mindig is szerettem a feketét, alapjába véve csakis ilyen színű ruhákban jártam, így nem kellett külön darabokat beszerezzek a meló számára. Egy fekete farmert veszek fel, valamint egy hozzá illő rövidujjút. A hajammal nem kezdek semmit, sőt, inkább jobban összeborzolom, mivel az sokkal jobban illik az amúgy is rejtélyes külsőmhöz. Egy csizmát húzok a lábamra, amelyben elrejtek egy kisebb pisztolyt, amely vészmegoldásként van nálam. Az övemhez jön két nagyobb fegyver, valamint két póttár. Sosem szerettem felkészületlenül elmenni dolgozni, hisz senki sem tudhatja, hogy mi, esetleg ki jöhet közbe. 
  Mikor késznek nyilvánítom magam, megragadom a bőrdzsekim, majd magamra kapom, a pólómra  pedig fújok egy kevés parfümöt, végül elhagyom a szobám. Nem akartam szótlanul elmenni itthonról, de semmi kedvem nincs találkozni Robinnal. Megpróbálok észrevétlenül kiosonni a nappaliból, amelyre amúgy tökéletesen rálátnak a konyhából.
Úgy tűnik, a sötét ruha most nem segít, mivel Josh észrevesz.
 - Mikor jössz? - kérdezi komolyan. Ilyenkor mindig felveszi a mogorva, kissé munkamániás stílust, ami az őrületbe kerget.
 - Három óra múlva, ha semmi nem jön közbe - felelem neki.
  Akaratlanul is találkozik a tekintetem az asztalnál ülő Robinéval. Szinte vonz magához, és úgy érzem, hogy teljes mértékben megbabonáz. Borostyánzöld szemei végigpásztáznak, ajkai szétnyílnak, s o alakot formáznak.
 - Beszélnünk kell, és nem halaszthatjuk holnapra. Siess, oké?
Josh ezután ismét a kajájával foglalkozik, így hát értelmetlennek tartom, hogy válaszoljak neki. Inkább csak bólintok, s megindulok kifelé. Még egyszer Robin szemébe nézek, s elhagyom a nappalit.
  Őrül gondolatok kíséretében lépek ki a házból, s bepattanok a saját autómba. Fura volt. Rettenetesen fura. Mintha egy teljesen más ember ült volna az asztalnál, és van egy olyan érzésem, hogy nemigazán állok messze az igazságtól. Volt valami megbánásszerűség és fájdalom a szemében, ami gondolkodásra késztet. Vajon miért jött vissza? Semmi oka sincs rá, hisz az egyik legjobb csapatban dolgozik, és a sok munkának hála annyi pénzt szerzett már össze, hogy ő tartja el saját magát. Ebből következtetve pedig biztos nem azért tért vissza, hogy pénzt könyörögjön a szüleitől. Más ötletem viszont nincs.
  Az este sötét, ami az égen elhelyezkedő esőfelhőknek köszönhető. Néhány esőcsepp, amelyek időközben saját útjukra indulnak, betöltik az ablakot, ami miatt alig látom az utat. Az út csúszós és sikamlós, bármelyik pillanatban történet egy baleset, mégsem félek. Elsősorban azért nem, mert hamarosan a munkám helyszínéhez érek, és az, hogy épp most, ebben a szent pillanatban, érne egy baleset, az csak a saját pechemnek lenne köszönhető.
  Hamarosan leparkolok az út szélén, nem messze a kitűzött céltól. Mielőtt kiszállnék, fejben lejátszom a következő fél órám történéseit: Mr. Price ilyenkor ér haza a szokásos délutáni futásból, és nagyjából hét perc múlva megy be zuhanyozni. Ezalatt a hét perc alatt nekem el kell érnem a házáig, be kell menjek a lakásába, s el kell kapnom őt. Utána jön a neheze: meg kell őt kötöznöm, majd ki kell vallatnom. Nem is hangzik ez olyan nehéznek, tekintve, hogy ilyen könnyű dolgokat majdnem minden héten végrehajtottam. Nagy kár, hogy most nem olyan gyenge embert fogtam ki, mint eddig. 
Ez az utolsó előtti feladatom a szintugrás előtt; most egy profibb, tehetségesebbnek mondott emberrel kell megküzdenem, ami azért jelent gondot, mert tudom, hogy mire képes. Hidegvérrel ölt meg egy öt hónapos terhes nőt. Ennek a szörnyű esetnek hála sokkal nagyobb gyűlölettel fogom megölni őt.
  Mély levegőt veszek, majd kiszállok a járgányomból. Az eső még mindig esik, bár most sokkal csendesebben, mint néhány perccel ezelőtt. Határozott lépéseket téve közeledek a ház felé, közben pedig megpróbálom elzavarni a negatív gondolataimat. Ez az eddigi legnehezebb feladatom, s talán egy kicsit... rettegek tőle. Igen, rettegek. Fura belegondolni abba, hogy az ellenségem nem gyengébb nálam, hanem sokkal, de sokkal erősebb. Talán túl sem élem. Talán túljár az eszemen. Nem tudom, hisz nincs is honnan tudnom. De az biztos, hogy a mai estén valaki meg fog halni. Abban már csak reménykedni tudok, hogy az nem én leszek. 
  Lassan lenyomom a bejárati ajtó kilincsét, s belépek a lakásba. Ahogy gondoltam, a pasas nem kiskanállal habzsolja az életet. Gyönyörű, fából készített parkettre lépek, amely csillog az ablakon beszűrődő sárgás fény miatt. Fejemben megjelenik a tegnap este tanulmányozott alaprajz, amely részletes leírást ad Mr. Price házáról, és annak minden szegletéről. A fürdőszoba az emeleten van, így megiramodok a lépcső felé. Ahogy közeledek a keresett szoba felé, egyre hangosabban hallom a zubogó víz hangját. Csendben nekitapadok az ajtó melletti falnak, s várok. Hamarosan be kellene fejeznie a tisztálkodást, de ha ez mégsem történne meg, akkor rátörök.
  Az utóbbi tervre egyáltalán nem volt szükség, ugyanis nagyjából öt perc múlva kijön. Nem vett magára semmit, csupán a derekára kötött egy sötétkék színben pompázó törölközőt. Mit sem sejtve csukja be az ajtót, s megindul a szemben lévő szobája felé. Biztos vagyok benne, hogy arra nem is gondol, hogy néhány másodperccel később én már a hátához leszek tapadva, nyakához pedig egy kést fogok szorítani. 
 - Ki... ki maga? - kérdezi remegő hangon. 
  Ha nem ismerném, akkor azt hinném, hogy fél. Minthogy napokig tanulmányoztam őt és a nemrégiben elkövetett bűncselekményeit, tudom, hogy mindez csak álca. 
 - Az, akinek könyörögni fog az életéért - felelem kissé vigyorogva. 
Sosem gondoltam azt, hogy a gyilkolás élvezet. Nem. A gyilkolás bűn, hisz ki vagyok én, hogy Isten helyett ítélkezzek az emberek felett? De, azt hiszem, ezt az embert élvezettel fogom a halálba kísérni. 
 - Menjen előre, most! - rivallok rá, lábammal pedig belerúgok az övébe azért, hogy induljon meg. 
  A férfi engedelmeskedik, amin csodálkozok is, hisz Mr. Price sosem arról volt híres, hogy minden jött-ment embernek engedelmeskedik, hanem épp ellenkezőleg: azonnal nekiesik a támadójának, s addig püföli, ameddig az ki nem leheli neki a lelkét. Annyi ártatlan ember vére tapad a kezéhez, hogy az megszámlálhatatlan. Ez az egyik ok, hogy itt vagyok. A másik pedig az, hogy keresztbe tett annak a csapatnak, amelybe én tartozom.
 - Üljön oda le! - intek az íróasztalnál lévő székhez.
  A zsebemből előhalászom a fegyveremet, s felé szegezem. Látszik rajta, hogy meg van szeppenve, ami annyit jelent, hogy egyáltalán nem számított rám.
 - Mit akar? - kérdezi összeszorított fogakkal.
 - Itt csak én kérdezek - vicsorgok rá.
  A zsebemből előhalászom a kötéldarabokat, majd egyesével megkötöm a kezét és a lábát. Hagyja, hogy kikötözzem őt, hagyja, hogy azt csináljak vele, ami épp az eszembe jut. Nem értem, hogy mi van ezzel az emberrel.
 - Ki bérelte fel magát? - tudakolja ismét.
  Azt hiszem, egy kicsit felidegesített. Talán ennek mondható be az, hogy egy kicsit erősebben a kelleténél, de arcon csapom. Biztos nem fájhatott neki annyira, hisz bármennyire is  ki volt vörösödve az arca, elneveti magát.
 - Azt hiszi, hogy megölhet? - ingerel tovább.
 - Nem hiszem, tudom. Ha tovább pofázik biztos, hogy nem marad életben. Pedig nem így terveztem el a mai estémet - köpöm oda.
  Megállok előtte, s a pisztolyommal babrálok. Még otthon megfogalmaztam a kérdéseket, ám most egyik sem jut az eszembe. Ez annak tudható be az, hogy az adrenalin szintem az egekben van, pedig még alig történt valami. Még csak épphogy hozzáértem.
 - Remélem tudatában van annak, hogy bármelyik pillanatban megjelenhetnek az embereim, akik cafatokra szaggatják magát - nevet fel gúnyosan.
 - Remélem tudatában van annak, hogy bármelyik pillanatban magába lőhetem a tárban lévő összes golyót - utánozom gúnyosan.
  Kissé gyerekes megnyilvánulás, s talán nem is úgy hat rá, mint ahogyan azt elterveztem. Nem ijed meg, hanem csak tovább nevet.
 - Kinek dolgozik? - kezdek neki a vallatásnak.
 - Kislány, én senkinek sem dolgozok. Az emberek dolgoznak nekem - jelenteti ki, mintha ez magától értetődő dolog lenne.
 - Jó, akkor másképp: miért tett keresztbe a tízeseknek?
 - Az nem tartozik rád - feleli mogorván.
  A kezem ismét csattan az arcán, ám ezúttal olyannyira, hogy a feje félig el is fordul. Ekkor fogy el a türelmem minden egyes részecskéje. A kezemben lévő pisztolyt a halántékához szorítom, és közel hajolok hozzá.
 - Utolsó szavak? - vicsorgok a képébe.
 - A tízesek nem azok, mint akiknek mutatják magukat.
És ennyi. A golyó belemegy a fejébe, óriási lyukat hagyva a halántékán.

16 megjegyzés:

  1. Szia!
    Ez nagyon jó rész lett. Alig várom a következű részt!

    VálaszTörlés
  2. Kedves Ciara Coldman!
    Már a prológus is eszméletlenül megfogott.., de ez az első rész huha nagyon nagyon jó lett...
    Nagyon várom a következő részt!
    BezTina

    VálaszTörlés
  3. Szia!
    Nagyon tetszik a történet! Megfogott, hogy nem egy minennapi sztoriról van szó, tele van kreativitással, teljesen egyedi! A bérgyilkos téma elég ritkán merül fel a bloggerekben, de szeintem épp ezért egy kivűlálló blog ez. De ez nem gond! Sőt, nagy meghajlás előtted, hogy ilyet írsz. A másik, hogy már sok résszel kész vagy, ami nagyon nagy dolog! Én elég lassan haladok a blogommal, még reklámozni se reklámoztam csak egyetlen csoportban, és hát eddig nem nagy sikere van...na de a tiéd! Őszinte gratuláció, hogy így tudsz írni, a fogalmazásod is ötös, helyesírási hibát nem nagyon találtam. Megfogott az egész történet, és a fejléc is nagyon tetszik! Nem terveztem kisregényt írni, de hát ez lett belőle. Folytasd mindenképp!
    Ölelés:
    RockH♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      De édes vagy!
      Nagyon szépen köszönöm a hosszú véleményed, igazán jól esett!
      Neked is sok sikert kivánok, és ne add fel!
      All the love, Ciara ××

      Törlés
  4. Szia!
    Nekem nagyon tetszik a történt lehet hogy csak 2 rész van fent de már most imadom!
    Szerintem nagyon igényes,hosszú,tartalmas és kreatív!
    Nagyon várom a többi részeket!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Kiara!
      Nagyon szépen köszönöm a véleményed, örülök, hgy neked is tetszettek az eddigi részek! <3
      Ciara ××

      Törlés
  5. Sziaaa:) most talaltam meg a blogod, nagyon tetszik. Imadom az ilyen bergyilkosos blogokat:D megfogott a tortenet, mar is imadom:DD szoval hajraa,kovetkezo reszt gyorsan:*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziia!
      Nagyon szépen köszönöm ^^ :3
      Igyekszem, hogy továbbra is ugyanez legyen a véleményed! <3
      Ciara ××

      Törlés
  6. Szia!
    Nagyon örülök, hogy máris konkrétan belecsaptál a lecsóba, szeretem azokat a történeteket, amik pörögnek, ide nem is lenne szükséges lassabb rész egyelőre.
    Tetszik az akciók leírása, tök jó, hogy úgy látom, tisztában vagy pl. a fegyverekkel, ilyesmikkel.
    Amit az előző résznél kifelejtettem, hogy bírom a humorod :D A káromkodások is rendben vannak, nem hemzsegnek, de ha vannak, akkor mindig funkciójuk van. Ez jó, sokan esnek abba a hibába, hogy túl sok trágár szót írnak le értelmetlenül. Itt nincs erről szó.
    Észrelévtel: mindenesetre - egyben írjuk, hanem előtt a nemcsak egyben írandó.
    Ezt leszámítva egyéb javítandó dolgot nem találtam, élvezetes és klassz volt ez a rész is :) És persze kíváncsi vagyok erre a rejtélyes, zöldszemű Adoniszra!
    Lyanna

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Oh, én és a néha nemlétező humorom. (Barátnőm most jót nevetne ezen a mondatodon. :D)
      Ezeket a szavakat átjavitom, köszönöm, hogy szóltál. ^^
      Oh, az az Adonisz. Hm... :3
      Ciara ××

      Törlés
  7. Szia!:)
    Eszméletlen jól írsz,a történet nem mindennapi,nem egy sablon.
    Nagyon jól fogalmazol,és azt hiszem ezt a blogot is beteszem a kedvencek közé!:)
    A továbbiakban is követni fogom ezt az izgalmakkal teli sztorit!
    RR xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Réka!
      Köszönöm szépen, örülök, hogy elnyerte a tetszésedet! <3

      Törlés
  8. Szia nagyon tetszik az írásod :) És ezért elismerésül fogadd szeretettel ezt a díjat :) http://fairyword18.blogspot.hu/p/dijak.html

    VálaszTörlés