tag:blogger.com,1999:blog-80004407111261209162024-02-07T11:28:07.751-08:00Bérgyilkosok összezárva >BEZÁRTKabai Krisztinahttp://www.blogger.com/profile/05825855008937005146noreply@blogger.comBlogger17125tag:blogger.com,1999:blog-8000440711126120916.post-68955614436965753552016-03-08T03:10:00.000-08:002016-03-08T03:10:05.379-08:00BOLDOGSÁGOS NŐNAPOT MINDEN KEDVES OLVASÓMNAK!<div style="text-align: justify;">
<i>Azt hittétek, eltűntem, mi? Haha, tévedtetek. Egy kis meglepetéssel készültem nektek, remélem, elfogadjátok. Ez a rész valószínűleg nem lesz benne a történetben, de mivel a mai nap különleges, megajándékozlak titeket egy ilyennel. <3</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<b><br /></b></div>
<div style="text-align: justify;">
<b>Leilah szemszöge</b></div>
<div style="text-align: justify;">
<b><br /></b></div>
<div style="text-align: justify;">
Mosolyogva kelek fel, becsukott szemmel nyújtóztatom ki elgémberedett végtagjaimat. Arcomon egy óriási mosoly terül szét, fejemben pedig néhány képkocka elevenül meg, ami a tegnap estére emlékeztet. Arcom azonnal pírba szökik, mihelyst egy olyan képet látok magam előtt, ami miatt a szemérmes énem azonnal kitagadna. Forróság önti el testem minden pontját, a bőrömön még érzem égető érintését és csókjait.</div>
<div style="text-align: justify;">
Zajt hallok a konyhából, s néhány szitokszót. Elnevetem magam. Robin ismét nagyfiúnak képzeli magát, és hősködik. Azt hiszem, ezért is szeretem őt. Lehet, hogy a konyhában kétbalkezes, de próbálkozik, amit méltányolok, hisz értem teszi.</div>
<div style="text-align: justify;">
Elnevetem magam, majd egy halk sóhaj után felülök. Kissé megszédülök a hirtelen mozdulat miatt, ám amint kitisztul a látásom, megpróbálok felállni, de a körém csavarodott takaró nem engedi. Ekkor ér el a tudatomig, hogy én még mindig meztelen vagyok. Kislányos kuncogást hallatok, majd felállok, és a szekrényemhez megyek, ahonnan előveszek egy csipkés bugyit. Már épp keresném a felsőmet, amikor megpillantom Robin ingét a szék karfáján pihenni. Gondolkodás nélkül magamra kapom, két gombot pedig melltájékon begombolok.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ezután a fürdőbe megyek, elvégzem a reggeli dolgaimat, s megmosom a fogam. Hajammal nem kezdek semmit, nagy izgatottságomban csak rontanék az állapotán. Kíváncsi vagyok, min ügyködik Robin.</div>
<div style="text-align: justify;">
Halk léptekkel megyek le a lépcsőn, s ugyanígy megyek a konyháig, ahol megállok az ajtóban. Karba tett kézzel dőlök neki a keretnek, s úgy figyelem az én Adoniszom. Kinyújtott nyelvvel koncentrál, megpróbálja nem kiönteni a tejet, ami sikerül is neki.</div>
<div style="text-align: justify;">
Minden akaraterőmre szükségem van ahhoz, hogy ne nevessem el magam próbálkozásán. Tény, hogy dicséretet érdemel azért, mert próbálkozik, de még a fakanál sem áll jól a kezében.</div>
<div style="text-align: justify;">
Beharapott ajkakkal közelítem meg őt hátulról, s átölelem a derekát. Egy pillanat erejéig megfeszül, ám amikor egy puszit nyomok csupasz hátára, azonnal ellazul a kezem között.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Jó reggelt – suttogom.</div>
<div style="text-align: justify;">
Nem válaszol, helyette inkább felém fordul, s egy mozdulattal a konyhapultra ültet. Hevesen az ajkamra tapad, óriási tenyerével pedig az ingem szegélyét markolássza.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Megvan, köszönöm – búgja ajkamra.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ajkam helyett ezúttal a nyakamra hint csókokat, majd érzem, hogy egy bizonyos pontot megszív. Jóleső sóhaj hagyja el szám, mire halkan felnevet.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Így ni. – Távolodik el elégedetten, majd megnyalja alsó ajkát.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Büszke vagy magadra? – vonom kérdőre, ujjam pedig végighúzom az egyre csak vörösödő felületen. – Már épp kezdett eltűnni az előző műved.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Tudom. Épp ezért erősítettem meg – adja rá a választ úgy, mintha az lenne a legkézenfekvőbb felelet a kérdésemre.</div>
<div style="text-align: justify;">
Vigyorogva lép kettőt hátra, majd kezet nyújtva lesegít a pultról.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Lehetetlen alak vagy – ingatom meg fejem rosszallóan.</div>
<div style="text-align: justify;">
Megindulok az ebédlő felé, ám mikor elsétálok mellette, rácsap a fenekemre, amitől azonnal felsikoltok.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Ezt most miért kaptam? – méltatlankodok, miközben a fájó részt dörzsölöm.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Azért, mert felvetted az ingem.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Vegyem le? – vonom fel szemöldököm, és kigombolom a legfelső gombot, aminek hála láthatóvá válik mellem egy része.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Minden vágyam, hogy ne legyen rajtad egy felesleges ruhadarab sem, de az jelen esetben elvonná a figyelmem – somolyog, majd a derekam után kap, magához von, és lágyan szájon csókol. – Menj fel a fürdőbe, és engedd meg a kádba a vizet – adja ki a parancsot, majd egy utolsó puszit nyom az ajkamra, s visszatér a serpenyő mellé.</div>
<div style="text-align: justify;">
Néhány pillanatig még figyelem őt, magamba szívom tökéletes látványát. Elégedetten sétálok vissza az emeletre, ahol egyenesen a fürdőbe megyek, s eleget téve feladatomnak, megengedem a forró vizet.</div>
<div style="text-align: justify;">
Negyed óra múlva, miután reggeliztünk, együtt megyünk a szobánkba. Megállok a hatalmas tükör előtt, végigmérem magam. Hajam kócosan omlik a vállamra, Robin inge pedig hatalmas, túl nagy rám, majdnem a térdemig leér. Arcom nyúzott, mondjuk ez nem is csoda, hisz az éjjel nem aludtam sokat. Beleborzongok a gondolatba. Régen még olyan abszurdnak tűnt a gondolat, miszerint Robin meg én... Most viszont nem is tudom másképp elképzelni az életemet.</div>
<div style="text-align: justify;">
Nem csak a gondolatba borzongok bele, hanem az érintésébe is. Elmélkedésemet az szakítja félbe, hogy a derekamra helyezi a kezét, és teljesen hozzám dörgöli magát. Érzem merevedő férfiasságát, a halk morgásának hála pedig tudom, hogy visszafogja magát. Ajkával ismét a nyakamra tapad, apró, forró csókokat hint rá.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Csodaszép vagy, Leilah. És az enyém. Mindened az enyém – mormogja fülembe, amitől azonnal görcsbe rándul a hasam.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Testestől-lelkestől – sóhajtom.</div>
<div style="text-align: justify;">
Óvatosan kigombolja az utolsó gombot, majd ujjával lassan végighúz mellem vonalán. Gyengéd mozdulattal veszi le rólam az inget, majd a földre dobja azt.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Nincs erre szükségünk – magyarázza.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ezután eltávolodik tőlem, majd lehajol, fogával pedig beleharap bugyim szegélyébe, és lehúzza a csipkés anyagot.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Minden felesleges, ami eltakarja tökéletes tested – leheli vállamra, majd egy puszit is nyom rá.</div>
<div style="text-align: justify;">
Az ölébe kap, lassú mozdulatokkal a fürdőbe visz, ahol már gőzölögve vár a forró víz. Közben végig a szemembe néz, szinte felfal a tekintetével. Nem ültet le a kád szélére, nem hagyja, hogy egyedül üljek bele, hanem azonnal a vízbe rak. Előrébb kúszok, megvárom, míg ő is bemászik mellém, majd háttal nekidőlök mellkasának.</div>
<div style="text-align: justify;">
Elengedem magam, halkan felsóhajtok. Robin védelmező karjai tartanak, nem engedi, hogy elmerüljek. Testünk egyszerre emelkedik fel, majd süpped be, lehunyt szemmel élvezem érintését.</div>
<div style="text-align: justify;">
Egy szivaccsal mosni kezdi testem, keze pedig téves utakon jár. Nem mintha lenne számára téves út, hisz minden pontomat ismeri, szereti, sőt, a övé vagyok. Minden szempontból.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Ne hagyd abba – mormogom kábultan.</div>
<div style="text-align: justify;">
Apró puszit nyom halántékomra, majd tovább folytatja eddigi tevékenységét. Beszappanozott kézzel kezdi el masszírozni mellem, hasam, oldalam és combom is.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Törődni akarok veled, Leilah – jelenti ki komolyan, ám túlságosan is tompán hangzik minden egyes szava.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Hisz most is azt csinálod.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Azt akarom, hogy mellettem légy – folytatja kívánságlistáját.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Jelen pillanatban fölötted vagyok, és ez mindig változni fog – kuncogok, mire belecsíp az oldalamba.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Hálátlan nőszemély – mordul fel.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Így szeretsz, Robin.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Úgy bizony. És szeretni is akarlak. Mindig – suttogja tagoltan, így minden szót tökéletesen az eszembe tudok vésni. – Téged akarlak.</div>
<div style="text-align: justify;">
Kezem a kezére helyezem, ezzel megállítom őt. Bármennyire is szükségem van kényeztető kezeire, most fontosabb az, hogy a szemébe nézzek. Csak így fogja elhinni azt, amit mondani akarok neki. Egy hirtelen mozdulattal megfordulok, aminek köszönhetően kilöttyen egy kevés víz. Nem zavartatom magam. Van ennél fontosabb dolgom is.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mélyen a szemébe nézek, majd még mielőtt el nem kezdeném monológom, az ajkára lehelek egy lágy csókot, ezzel is megpecsételve a következő szavaimat.</div>
<div style="text-align: justify;">
– Hisz már a tied vagyok. Mindig is a tied voltam. Azóta, hogy elsőnek megaláztál, azóta, hogy azt a rohadt tűt az oldalamba szúrtad. Már akkor tudtam, hogy valami változni fog. Tudtam, hogy egyszer a tied leszek, akár akarom, akár nem.</div>
Kabai Krisztinahttp://www.blogger.com/profile/05825855008937005146noreply@blogger.com10tag:blogger.com,1999:blog-8000440711126120916.post-34653322731610029932016-02-20T00:15:00.000-08:002016-02-20T00:15:16.494-08:00BEJELENTÉSNehéz szívvel írom meg ezt a bejegyzést, nagyon közel nőtt hozzám ez a blog.<br />
Még mielőtt valaki megijedne, nem, nem törölni akarom. Csak pihentetni. Talán örökre.<br />
<a name='more'></a><br />
Hm, ez furcsán hangzott.<br />
A kritikusabb emberek is észrevehették, hogy az elejét nagyon ellőttem. Irreális alap, irreális cselekmények, tettek, szálak. Ez így nem jó, magam is tudom. Újraírom.<br />
Át akarom magam rágni a részleteken, a miérteken, a hogyanokon, egyszerűen mindenen. Komolyabb terveim vannak vele. Tudom, viszonylag még kezdő vagyok, de hiszem, hogy ha nagyon odateszem magam, akkor sikerülni fog egy olyat alkotni, amely sokaknak a kedvükre fog válni. Egy ideje már szemezgetek egy kiadóval. Eddig úgy volt, hogy egy új történettel fogok oda jelentkezni, amiből még semmi sincs meg. Közben itt volt még ez a történet is, amit nem akarok veszni hagyni. Elsősorban magam miatt - egoizmus pls -, mert még magam sem tudom teljesen, hogy mi lesz a vége. Jó, nagyjából igen, de az nem elég. Nem nekem. És itt vagytok ti is, az olvasók, akik olvassák ezt a történetet.<br />
Tehát, ha úgy haladok a történettel, ahogy elterveztem, nyárig be is fejezem, aztán jön a lektorálás, végül pedig beküldöm.<br />
Remélem, lesz rá vevő. Úgy meg még inkább, hogy sok változtatás is lesz benne, ami szerény véleményem szerint, csak még jobbá teszi majd a történetet.<br />
Jelen leszek még a <a href="http://z-i-v-a-t-a-r.blogspot.com/">Zivataron</a>, oda igyekszem bejegyzéseket hozni. Személyes blog, és talán rövid részleteket is megosztok ott a történettel kapcsolatban. :)<br />
És persze, ott van a csoport is. És a chat-csoport is, meg rám is lehet írni, ha gondoljátok.<br />
Aztán ott van még a kritikás oldalam is.<br />
És persze a WW, ahova igyekszem minél több bejegyzést, tanácsot, tippet hozni.<br />
A ti Ciara-tok. :) <3Kabai Krisztinahttp://www.blogger.com/profile/05825855008937005146noreply@blogger.com10tag:blogger.com,1999:blog-8000440711126120916.post-26263892595176429882016-02-19T01:25:00.000-08:002016-02-19T06:49:31.544-08:00Tizenegyedik Fejezet<div style="text-align: justify;">
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: black;"><span lang="hu-HU"><b>62 ember boldogít már engem, ami elképesztő, hisz az elején még gondolni sem gondoltam volna, hogy egyszer idáig fogok eljutni. Büszke vagyok rátok, s arra, hogy olvassátok ezt a valamit, arra meg végképp, hogy tetszik is.</b></span></span></span><br />
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: black;"><span lang="hu-HU"><b>Hétvégén lesz egy bejelentenivalóm, amit elsősorban a csoportban fogok megosztani, s csak jóval később itt, a blogon, szóval még nem késő, hogy <a href="https://www.facebook.com/groups/724297847669765/">csatlakozzatok.</a> - a chatben lévő emberkék erről már tudnak. </b></span></span></span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: black;"><span lang="hu-HU"><b>Kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok erről a részről, remélem eléggé élvezetesre sikeredett. </b></span></span></span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: black;"><span lang="hu-HU"><b>Ezzel a résszel pedig szeretnék nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon boldog születésnapot kívánni Andinak, akivel az utóbbi időben összebarátkoztam. :) Légy boldog, te nő, és le ne bukj, mert megverlek. <3</b></span></span></span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: black;"><span lang="hu-HU"><b>Andinak és Noncsinak a példáját követve, aki gondolja, nyugodtan zaklathat, mert mindenkivel szívesen beszélek. Ha valami gondotok, bajotok van, vagy csak egyszerűen egy szennyesládára van szükségetek, itt vagyok. <3 </b></span></span></span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: black;"><span lang="hu-HU"><b>Kellemes olvasást, édeseim! <3 </b></span></span></span></div>
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: black;"><span lang="hu-HU"></span></span></span><br />
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: black;"><span lang="hu-HU"></span></span></span><br />
<a name='more'></a><span style="font-family: inherit;"><span style="color: black;"><span lang="hu-HU"><br /></span></span></span>
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: black;"><span lang="hu-HU">A
fejem csak úgy zsong a tegnap este történtektől, és ezen még a
zuhany sem segített. Öt perce már, hogy a konyhában ülök, és
az egyre csak kihűlő kávémat iszom </span></span><span style="color: #252525;">–</span>
<span style="color: black;"><span lang="hu-HU">ami
a mai reggelen rettenetesen keserűre sikeredett, annak ellenére is,
hogy a kitöltés után felturbóztam két kanál cukorral és egy
kis tejszínnel </span></span><span style="color: #252525;"><span lang="hu-HU">–</span></span><span style="color: black;"><span lang="hu-HU">
és gondolkodom. Hogy a francba lehettem én ekkora idióta? Hogy
vesz</span></span><span style="color: #252525;"><span lang="hu-HU">í</span></span><span style="color: black;"><span lang="hu-HU">thettem
el ilyen hamar a józan gondolkodásomat? Nem értem saját magamat
sem, sőt Robint sem, hisz Riverék állítása szerint sosem tenne
olyat, amit később megbánna, vagy épp olyat, amit nem gondolt át.
Ezen a dolgon viszont biztosan nem mérlegelt sokat. Sőt,
egyáltalán nem. Viszont én sem.</span></span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="color: black;"><span style="font-family: inherit;">Ismét
belekortyolok a kávémba, ám amikor a hideg, kesernyés íz a
nyelvemhez ér, azonnal visszaköpöm az egészet. Undorodva lépkedek
a konyhapulthoz, és a lefolyóba öntöm a kihűlt italom. Odébb
lépek, töltök egy tiszta pohárba egy kevés vizet, remélve,
hogy ez eltünteti a keserű utóízt a számból, azonban hiába
reménykedek. Végső megoldásként előveszem a táskámból a
rágót, aminek köszönhetően másodpercekkel később már nyoma
sincs a keserű kávéíznek.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: #252525;">–</span><span style="color: black;">
Mikor
keltél fel? </span><span style="color: #252525;">–</span>
<span style="color: black;">
hallok meg egy rekedtes hangot a hátam mögül, ami miatt megugrok.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="color: black;"><span style="font-family: inherit;">Légzésem
is felgyorsul, és a szívverésem sem a legnormálisabb. Mellkasomra
helyezem a kezem, ezzel is nyugtatva magam, közben a férfi
felé fordulok. Afelé a férfi felé, akivel az éjszakát
töltöttem. Annyira szürreális a helyzet, hogy legszívesebben
felnevetnék kínomban.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="color: black; font-family: inherit;"><span style="color: #252525;">–</span>
Fél
órája, nagyjából. Voltam zuhanyozni.</span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="color: black;"><span style="font-family: inherit;">Egy
pillanatig ránézek, ám amikor meglátom, hogy egy alsón kívül
semmi más nem fedi a testét, elfordítom a fejem. A pokolba vele,
meg a munkával, sőt az egész helyzettel is.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: #252525;">–</span><span style="color: black;">
Az
estével kapcsolatban... </span><span style="color: #252525;">–
</span>kezd
el szabadkozni,<span style="color: black;">
miközben zavarában elkezdi vakargatni a tarkóját.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="color: black;"><span style="font-family: inherit;">Még
mielőtt tovább folytatná mondandóját, szavába vágok, ezzel ki
nem mondottá téve azokat a szavakat, amelyeket hallani sem akarok.</span></span></div>
<span style="color: #252525; font-family: inherit; orphans: 1;">–</span><span style="color: black; font-family: inherit; orphans: 1;">
Elég.
</span><span style="color: #252525; font-family: inherit; orphans: 1;">–</span><span style="font-family: inherit; orphans: 1;">
</span><span style="color: black; font-family: inherit; orphans: 1;">
Lehunyt szemmel szívom be a levegőt, megpróbálok tisztán
gondolkodni. </span><span style="color: #252525; font-family: inherit; orphans: 1;">–</span><span style="color: black; font-family: inherit; orphans: 1;">
Megtörtént. Rendben van. Csak felejtsük el.</span><br />
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="color: black;"><span style="font-family: inherit;">Nem
válaszol azonnal, amin meg is lepődök. Vonakodva fordítom felé
arcom. A földet mustrálja, ujjait tördeli és az ajkát
harapdálja. Egyszer-kétszer szóra nyitja a száját, ám minden
egyes próbálkozás után visszacsukja. Arcáról lerí, hogy
mondani akar valamit, mégsem teszi. Mintha valami visszatartaná.
Csak azt nem tudom, mi. </span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: #252525;">–</span><span style="color: black;">
Elfelejtjük
</span><span style="color: #252525;">–</span>
<span style="color: black;">
motyogja maga elé meredve. </span><span style="color: #252525;">–</span><span style="color: black;">
Rendben van.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: #252525;">–</span><span style="color: black;">
Rendben
van </span><span style="color: #252525;">–</span>
<span style="color: black;">
ismétlem meg, ezzel is megerősítve ennek a két szónak, és az
előtte általa kiejtett szónak a súlyát.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="color: black; font-family: inherit;"><span style="color: #252525;">–</span>
Megyek
a boltba. Vegyek neked valamit?</span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: black;">A
nappali felé pillantok, ami az az ajtó mögött van, amely előtt
áll. Mély lélegzetet veszek, majd a szemébe nézek. Zöld írisze
felcsillan, mihelyst találkozik a tekintetünk. Furcsa érzés
keletkezik bennem </span><span style="color: #252525;">–</span>
<span style="color: black;">
ilyet talán még sosem éreztem.</span></span><br />
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: black;"><span style="color: #252525;">– Nem kell semmi </span></span></span><span style="color: #252525;">– felel szűkszavúan.</span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="color: black;"><span style="font-family: inherit;">Megpróbálok
úgy elmenni mellette, hogy ne érjek hozzá. Tényleg mindent
megteszek ennek érdekében, mert semmi szükségem arra, hogy még
jobban összezavarjam magam azzal, hogy hozzáérek. Így is annyi
gondot és gondolkodást okozott nekem azzal, ami az este történt.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: black;">Bármennyire
is bízom abban, hogy el tudok menni mellette anélkül, hogy
hozzá nem érnék, minden reményem a földre hull akkor, amikor
felkarja súrolja az enyémet. Forró bőre szinte már felperzseli </span><span style="color: #252525;">–</span>
<span style="color: black;">
késztetést érzek arra, hogy végighúzzam ujjam azon a felületen,
amelyen megérintett. Tudom, hogy ez nem véletlen volt, sőt az
ajkán szétterülő mosolyból ítélve tényleg nem azért ért
hozzám, mert egy meggondolatlan mozdulatot tett.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: black;">Megtorpanok.
Fejem felé fordítom, így szembetalálom magam egy öntelten
vigyorgó férfival. Ennek a mosolynak hála kissé gyermekes az arca
</span><span style="color: #252525;">–</span> <span style="color: black;">
mintha nagyjából hét éves lenne, és most kapta volna meg az
anyja által gondosan eldugott születésnapi ajándékot. Annyira
magabiztosan és büszkén áll előttem, akárcsak egy virgonc
kisgyermek: tudja, hogy valami rosszat tett, és azt is, hogy
ezért óriási bajba kerülhetne, mégsem menekül el, és nem is
akasztja másra a felelősséget, hanem rettenetesen büszke arra,
amit tett.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="color: black;"><span style="font-family: inherit;">Nem
méltatom szóra, nem akarom, hogy megromoljon a reggelem. Inkább
visszafordítom a fejem, és bemegyek a nappaliba. Tudom, hogy ő is
felém fordul, és azt is, hogy minden egyes lépésemet
figyeli, mégsem hátrálok meg, sőt nem is törődök ezzel a
fontos és irritáló ténnyel. Meg kell keresnem a nadrágját,
ebben pedig nem állíthat meg.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: black;">Tegnap,
még mielőtt át nem mentünk volna a szüleimhez, Robin volt futni.
Tudom, hogy társaságban nem dohányzik, így a cigis doboza, amiben
feltehetőleg még van egy-két szál, még mindig a futónadrágjában
van. Sejtésem akkor igazolódik be, amikor a kanapé karfáján
rálelek a nadrágjára. A lehető legészrevétlenebb módon rejtem
zsebembe a megtalált dolgot, nadrágomat </span><span style="color: #252525;">–</span><span style="color: black;">
ami szerencsére bő szárú és pamutból készült </span><span style="color: #252525;">–</span><span style="color: black;">
pedig próbálom úgy rendezni, hogy ne tűnjön fel, hogy a
zsebemben van egy oda nem illő doboz.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="color: black;"><span style="font-family: inherit;">Nem
szoktam dohányozni, csak rosszabb napokon szívok el egy-két
szálat. Ez a nap, sőt ez az év maga volt, és lesz is a pokol, így
normális, ha szükségem van egy kis megnyugvásra, amit furcsamód
csak a cigi tud megadni.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: #252525;">–</span><span style="color: black;">
Mikor
jössz vissza? </span><span style="color: #252525;">–</span>
<span style="color: black;">
kérdezi hirtelen.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="color: black; font-family: inherit;"><span style="color: #252525;">–</span>
Nem
tudom. Néhány óra múlva. Neked van valami programod?</span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: #252525;">–</span><span style="color: black;">
Valószínűleg
Nickkel leszek </span><span style="color: #252525;">–</span>
<span style="color: black;">
rántja meg a vállát.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="color: black;"><span style="font-family: inherit;">Az
utóbbi időben rendesen kiismerte apámat, aminek a következménye
reményeim szerint az lesz, hogy könnyebben meg tudja majd ölni.
Végül is, ha kellőképp megismeri, akkor tudni fogja, hogy mi a
gyenge pontja.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: #252525;">–</span><span style="color: black;">
Az
remek </span><span style="color: #252525;">–</span>
<span style="color: black;">
biccentek felé, majd elmegyek mellette, ezúttal érintés nélkül.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: black;">Mélyen
beszívom a levegőt, amikor már az asztal mellett vagyok, öt-hat
méterre tőle. Őrült módon kattog az agyam, menekülési
útvonalakat tervezek </span><span style="color: #252525;">–</span>
<span style="color: black;">
minden egyes lépéssel egyre csak közelebb kerülök ahhoz, hogy
elhagyjam a lakást. Már csak a táskámat kell a vállamra dobnom, a cipőmet felvennem, és már mehetek is. El ebből a házból, el
a közeléből.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: #252525;">–</span><span style="color: black;">
Akkor
én most megyek </span><span style="color: #252525;">–</span>
<span style="color: black;">
szólok neki, majd nyúlok is a kilincs felé.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="color: black; font-family: inherit;"><span style="color: #252525;">–</span>
Leilah.</span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: black;">Lehunyt
szemmel szívom be a levegőt. Mi a fenét akarhat? Ajkamba harapok,
megpróbálom visszatartani a feltörni készülő káromkodást, és
reflexszerűen bólogatni kezdek. Ilyen az én szerencsém. Ha
tehetném, kínomban nevetnék </span><span style="color: #252525;">–</span>
<span style="color: black;">
ám most nem ilyen a helyzet. Inkább felé fordulok, és kérdőn
pillantok rá. Mit akar?</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: #252525;">–</span><span style="color: black;">
Igen?
</span><span style="color: #252525;">–</span>
<span style="color: black;">
szemöldököm picit felhúzom, ezzel is kimutatva kíváncsiságom.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="color: black;"><span style="font-family: inherit;">Nem
válaszol, helyette felém közeledik. Tekintete elsötétül, szinte
felfal a szemével. Egy pillanatig a félelem érzését kelti
bennem, ám amint eszembe jut az az apró tény, miszerint képes
vagyok</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="color: black;"><span style="font-family: inherit;">elmenekülni
előle, vagy épp szembeszállni vele, megnyugszom.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: black;">Minden
egyes milliszekundum után egyre csak közelebb és közelebb kerül
</span><span style="color: #252525;">–</span> <span style="color: black;">
két lépés alatt szeli át a köztünk lévő távolságot. Egyik
kezével meglöki vállam, amivel eléri, hogy az ajtónak
passzírozzam a testem. Kikerekedett szemmel és meghökkenve
pillantok rá. Egyik pillanatban még farkasszemet néz velem, a
másikban viszont már hevesen az ajkamra tapad. Tüzes csókjának
köszönhetően teljes mértékben elvesztem a józan
gondolkodásomat, és azonnal válaszolok cselekedetére.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="color: black;"><span style="font-family: inherit;">Átkarolom
a nyakát, és dús tincsei közé túrok, amit azonnal meg is
markolok. Keze a fenekemre téved, erősen bele is markol, majd
megemel, és a dereka köré fonom a lábam. Még inkább az ajtóhoz
nyom, testünk teljesen eggyé válik.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: black;">Aztán
eltávolodik. Hirtelenjében hiányérzetem támad </span><span style="color: #252525;">–</span>
<span style="color: black;">
mintha valamit elvettek volna tőlem. Talán ez volt a legjobb
reggeli csókom. Igen, biztosan.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="color: black;"><span style="font-family: inherit;">Letesz
a földre, majd egy lépést hátrál, és vigyorogva indul meg a
nappali felé. Elképedve nézek utána, közben pedig próbálom
felfogni, hogy mit is tett... tettünk. Mert hát, visszacsókoltam.
Ó, de még mennyire, hogy visszacsókoltam.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: #252525;">–</span><span style="color: black;">
Aztán
siess </span><span style="color: #252525;">–</span>
<span style="color: black;">
kiált utánam.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="color: black;"><span style="font-family: inherit;">Szemeimet forgatva fordulok ismét az ajtó felé, közben pedig a zsebembe
nyúlok. Ekkor veszem észre, hogy nincs meg a cigis dobozom. Ó,
hogy az a szemét állat!</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: #252525;">–</span><span style="color: black;">
ROBIN
MCCALL! </span><span style="color: #252525;">–</span>
<span style="color: black;">
kiáltom el magam.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="color: black;"><span style="font-family: inherit;">Hangos
nevetés szűrődik ki a nappaliból. Tudtam, úgy tudtam, hogy ő
vette el! Magamból kikelve trappolok végig az előszobán, s meg
sem állok a nappaliig. Robin ott van, igaz, már a lépcsőket szeli
felfelé. Menekül, pedig tudja, hogy semmi esélye sincs. Elsősorban
átvert, és kihasználta kába állapotomat, ami igazán nem illik
egy <i>nős férfihoz, </i>még akkor sem, ha mindezt
a <i>feleség</i>ével tette. Bár, ha úgy vesszük, akkor
önmagamat is kérdőre vonhatnám, hisz ismét elgyengültem, mikor
megérintett. Ezzel az erővel inkább önmagam kéne szidnom és
ostoroznom, hisz én is ugyanolyan hibás vagyok.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: #252525;">–</span><span style="color: black;">
Asszony,
neked sietned kéne, nem? </span><span style="color: #252525;">–</span>
<span style="color: black;">
hangja gúnyos, incselkedő.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: black;">Ó,
de utálom őt! Tudom, hogy igaza van, és ő is tudja, hogy tudom:
tényleg mennem kell. Cigi nélkül viszont egy tapodtat sem
mozdulok. Lehet, hogy ez túlságosan is betegesen és függően
hangzik, pedig egyáltalán nem vagyok rászokva a cigarettára</span><span style="color: #252525;">–</span>
<span style="color: black;">
sőt, ha lehet, akkor messzire elkerülöm. Eddig is
bizonytalan voltam abban, hogy elszívok egy szálat, most viszont teljes
mértékben biztos vagyok döntésemben, miszerint magamba fogom szippantani azt a
nikotint, csak és kizárólag azért, mert ő elvette tőlem.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: #252525;">–</span><span style="color: black;">
Nem
szabadulsz meg tőlem egykönnyen, McCall </span><span style="color: #252525;">–</span>
<span style="color: black;">
nevetek fel, s megállok az ajtóban.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: #252525;">–</span><span style="color: black;">
Egy
szóval sem említettem, hogy szabadulni akarok tőled, Cashman </span><span style="color: #252525;">–</span>
<span style="color: black;">
vág vissza.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="color: black;"><span style="font-family: inherit;">Az
emeletre vezető lépcsőn ül, kezében pedig a cigis dobozomat
tartja. Egyszer-kétszer megforgatja a keze közt, majd kivesz belőle
egy szálat. Nincs sok időm megfigyelni azt, hogy mennyi is marad a
dobozban, ám abban biztos vagyok, hogy ha az utolsó szálat vette
ki, nagyon meg fogja bánni, hogy felkelt.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: #252525;">–</span><span style="color: black;">
Miért
vetted el? </span><span style="color: #252525;">–</span>
<span style="color: black;">
kérdezem nyugodtan.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="color: black;"><span style="font-family: inherit;">Nem
akarok vele veszekedni. Bármennyire is okom lenne rá, tényleg nem
csapok nagy hűhót belőle. Legfőképp azért nem szállok vitába, mert még túlságosan is korán van hozzá, na meg, annyira
össze vagyok zavarodva úgy vele kapcsolatban, mint magával a
helyzettel is, hogy nem tudnék ép észérvekkel alátámasztani a
vita rám eső részét. Ó, és a legfontosabb: ha mi egymásnak
ugrunk, akkor biztos, hogy óriási méretű pusztítást hagyunk
magunk után, ezzel viszont le is buktatnánk magunkat, amit jelen
esetben nemigazán szeretnék. Azt hiszem, jobb, ha nem kezdek el
vele ordibálni. Önmagam is megkímélem a kiabálástól, Robint is
a vinnyogós hangomtól, és a szomszédokat is a felesleges
információktól.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: #252525;">–</span><span style="color: black;">
Tulajdonképpen
nem én vettem el, hanem te </span><span style="color: #252525;">–</span>
<span style="color: black;">
ejti ki kimérten a szavakat. </span><span style="color: #252525;">–</span><span style="color: black;">
Én csak visszavettem azt, ami az enyém. </span><span style="color: #252525;">–</span><span style="color: black;"> Ajkára egy gúnyos mosoly telepszik. Lassan feláll, merev
mozdulatokkal lépked felém. </span><span style="color: #252525;">–</span><span style="color: black;">
Már csak az a kérdés maradt hátra, hogy Te miért vetted el?
Tudtommal nem cigizel. </span><span style="color: #252525;">–U</span><span style="color: black;">tolsó szavára leér.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: #252525;">–</span><span style="color: black;">
Én
nem is... </span><span style="color: #252525;">–</span>
<span style="color: black;">
ingatom meg a fejem. Hirtelen olyan gyengének érzem magam. Mintha a
lelkembe látna, amit egyáltalán nem akarok. Túlságosan is sok
mocskos titok piszkosítja a lelkem, ami ha kiderül, minden
összeomolhat.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: #252525;">–</span><span style="color: black;">
Akkor
meg? </span><span style="color: #252525;">–</span>
<span style="color: black;">
dönti oldalra a fejét.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: black;">Most
veszem csak észre, hogy milyen közel is van hozzám </span><span style="color: #252525;">–</span>
<span style="color: black;">
ami nem jelent jót. Néhány perce is ugyanilyen közel volt, akkor
meg olyan következmény született, ami miatt egyáltalán nem
vagyok büszke magamra, sőt. Legszívesebben felpofoznám magam,
amiért ilyen gyenge voltam előtte.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: #252525;">–</span><span style="color: black;">
Nem
mindegy az neked? </span><span style="color: #252525;">–</span>
<span style="color: black;">
förmedek rá hirtelen.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="color: black;"><span style="font-family: inherit;">Semmi
köze ahhoz, amit teszek, vagy épp tenni akarok, mert nem szólhat
bele a dolgaimba, függetlenül attól, hogy elvileg ő a férjem,
uram, támaszom és parancsolóm, nem szabhatja meg, hogy mit
tehetek, és mikor.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: #252525;">–</span><span style="color: black;">
Őszintén?
Nem. Az én cigim, hadd döntsem már el, hogy odaadom-e vagy sem </span><span style="color: #252525;">–</span>
<span style="color: black;">
morogja az orra alatt.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="color: black;"><span style="font-family: inherit;">Hangsúlyából
érezhető, hogy kevés tartja vissza attól, hogy ki ne törjön,
mint valami vulkán. Attól függetlenül, mert néha egy beképzelt,
önimádó fafej, River rendesen megnevelte őt, és tudja, hogy nem
szabad erőszakosan viselkedjen egy nővel. Bár, most rólam van
szó, meglehet, hogy nem sokáig fogja visszatartani magát, és egy
olyan méretű veszekedésben lesz részem, hogy abba beleremeg még
a föld is.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: #252525;">–</span><span style="color: black;">
Tudod mit? Nem kell a hülye cigid </span><span style="color: #252525;">–</span>
<span style="color: black;">
kiáltok a képébe. </span><span style="color: #252525;">–</span><span style="color: black;">
Szívd csak el! Úgyis szükséged van rá. Hátha kitisztítja a
fejed, és akkor majd ép ésszel fogsz gondolkodni, és nem teszel
olyat, amit később megbánsz </span><span style="color: #252525;">–</span><span style="color: black;">
kiáltásom inkább már visítás </span><span style="color: #252525;">–</span><span style="color: black;">
a drasztikusabb fajtából. Már-már sírós, pedig minden mást
kéne tennem, csak sírni nem.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: #252525;">–</span><span style="color: black;">
Nem
bántam meg </span><span style="color: #252525;">–</span>
<span style="color: black;">
feleli halál nyugodtan.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="color: black;"><span style="font-family: inherit;">Meglepődök.
Nem, nem azért, mert olyan nyugodt, mint egy idős ember, akinek se
gondja, se panasza, hanem azért, mert valami olyat mondott, ami
miatt az eszem is megállt kattogni egy pillanatra. Nem bánta meg?
Mi van?</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: #252525;">–</span><span style="color: black;">
Ezt...
ezt most nem értem </span><span style="color: #252525;">–</span>
<span style="color: black;">
rázom meg a fejem.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="color: black;"><span style="font-family: inherit;">Tényleg
nem értem. Miért zavar össze? Miért nem hagyja, hogy elrendezzem
magamban ezt az egész helyzetet, és elfelejtsem az éjszakát? Mert
ezt akarom. Elfelejteni ezt a ballépést.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="color: black;"><span style="font-family: inherit;">Az
eredeti kapcsolatunk tökéletes volt: ő sem szólt hozzám, és én
sem hozzá. Persze ezt megszegtük akkor, amikor muszáj volt, de
ilyen helyzetek kevésszer fordultak elő. Kiválóan megvoltunk úgy,
nem volt ennyi gondunk, és ennyi felesleges gondolataink sem.
Viszont amióta egy házaspárt szerepét játsszuk, személy szerint
sokkal többet gondolkodom, mint eddig. Túlságosan is sok olyan
helyzet keletkezett köztünk, amelyek nem hagynak nyugodni. És
akkor még szó sem esett a szüleimről. Ezek a dolgok így is
rendesen összezavarnak, hát akkor még ez a kijelentése.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: #252525;">–</span><span style="color: black;">
Mit
nem lehet ezen érteni, Leilah? </span><span style="color: #252525;">–</span> H<span style="color: black;">angjában hitetlenkedést vélek felfedezni.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: black;">Válaszolni
akarok, de egy hang sem jön ki a torkomon. Mintha valami belülről
meggátolná, hogy kiejtsek egy normális szót is a számon. Így
inkább a szemébe nézek, ami csak még több kételyt ébreszt
bennem. Robin számomra megfejthetetlen </span><span style="color: #252525;">–</span>
<span style="color: black;">
nem mintha ezt nem tudtam volna eddig is. Most viszont, hogy mélyen
a szemébe néztem, olyan dolgokat láttam meg benne, amit meg sem
lehet fogalmazni. Zöld szeme most sokkal sötétebben csillog </span><span style="color: #252525;">–</span><span style="color: black;">
mintha mondani akarna valamit, ám képtelen vagyok megtudni és
megérteni azt, hogy mit.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: #252525;">–</span><span style="color: black;">
Emlékszel
arra a filmre, amit a múltkor megnézettél velem, mondván "ha
már össze vagyunk házasodva, és szeretjük-imádjuk egymást,
akkor neked, drága férjem, jogodban áll megnézni velem egy
filmet. És, mivel, én vagyok a nő, azt kérem, vagy ha úgy jobban
esik, parancsolom, hogy nézd meg velem ezt a filmet"? -
elképedek, amikor rájövök, hogy szóról-szóra idézte szavaim.
</span><span style="color: #252525;">–</span>
<span style="color: black;">
Csillagok háborúja? Csillagok alatt? Tudja a halál </span><span style="color: #252525;">–</span><span style="color: black;">
ráncolja homlokát, tekintete pedig zavart, kissé tudatlan.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: #252525;">–</span><span style="color: black;">
Csillagainkban
a hiba? </span><span style="color: #252525;">–</span>
<span style="color: black;">
kérdezem félve, bár tudom, hogy ez az igazi címe.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="color: black;"><span style="font-family: inherit;">Figyelem,
ahogy két ujja közé csippenti a nemrég kivett cigiszálat, majd
az ajkai közé helyezi, de nem engedi el.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: #252525;">–</span><span style="color: black;">
Az.
Őszintén? Egyáltalán nem figyeltem rá. Az, hogy mire gondoltam,
maradjon egyelőre az én dolgom </span><span style="color: #252525;">–</span>
<span style="color: black;">
apró vigyor fut át arcán. </span><span style="color: #252525;">–</span><span style="color: black;">
Viszont egy részre felfigyeltem. Tudod </span><span style="color: #252525;">–</span><span style="color: black;">
néz rám komolyan, picit fel is húzza a szemöldökét, közben
pedig megtámasztja kezét a fejem mellett az ajtófélfában. </span><span style="color: #252525;">–</span><span style="color: black;"> </span><span style="color: black;"><i>ez
egy metafora: a fogad közé szorítod a gyilkost, de nem adsz neki
hatalmat a gyilkolásra. </i></span><span style="color: black;">Egy
ideje már ez kering a fejemben. Ez a cucc itt </span><span style="color: #252525;">–</span><span style="color: black;">
mutat az ajkai közt pihenő cigarettára </span><span style="color: #252525;">–</span><span style="color: black;">
egy kibaszott gyilkos. Nem, nem olyan, mint mi. Ez sokkal
kegyetlenebb. Mi lesből támadunk, lecsapunk az áldozatunkra, és
szétszaggatjuk őt. Hamar meghal szerencsétlen, nem szenved sokat.
Ez a darab, és persze a több ezer társa viszont sokkal
kíméletlenebb, mint mi. Ők lassan dolgoznak. Hagyják, hogy a
célszemély szenvedjen, hogy kínlódjon az életben maradásért.
Szerinted hagynám, hogy ez a cucc, ez az őrült, kegyetlen gyilkos
a szádban és a szervezetedben turkáljon annak érdekében, hogy
lassan megöljön téged? Ne légy nevetséges, Leilah. Hamarább
ölnélek meg én, mert tudom, hogy akkor nem szenvednél.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="color: black;"><span style="font-family: inherit;">Szavai
ismét megdöbbentenek és elgondolkodtatnak. Újfent nem jutok
szóhoz, bár ez várható volt. Ez a rövidke monológ csak még
inkább összezavar. Nem. Nem bírom már. Túlságosan is sok
érzelem, túl sok őrült, nem ide illő gondolat. Fáj a fejem, a
szívem is zakatol. Elég volt.</span></span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="color: black; font-family: inherit;"><span style="color: #252525;">–</span>
Még
hogy én ne legyek nevetséges? Végtére is, te mondtál egy
érzelmektől telt monológot, aminek amúgy semmi értelme sem volt,
és nem én. Hamarább ölnél meg te? Tudod, mit, McCall? Hajrá.
Ölj meg.</span></div>
<div style="margin-bottom: 0cm; orphans: 1;">
<span style="font-family: inherit;"><span style="color: black;">Egy
mozdulattal ellököm magamtól, és kimegyek a nappaliból </span><span style="color: #252525;">–</span>
<span style="color: black;">
otthagyva ezzel ledöbbent férjemet Döbbent? Legyen csak. Az utóbbi
időben én is kerültem már olyan állapotba, ami nem volt
megszokott tőlem. Neki sem árt egy kevés változás. Jelen
pillanatban nem tudok egy légtérben lenni vele, egy lakásban pedig
főleg. Legszívesebben lepuffantanám a fejét, ami rettenetesen jól
jönne. Nem kéne elviselnem azt a ronda képét, ami már egy ideje
csak megkeseríti az életem.</span></span></div>
</div>
Kabai Krisztinahttp://www.blogger.com/profile/05825855008937005146noreply@blogger.com10tag:blogger.com,1999:blog-8000440711126120916.post-30389480057421091972016-02-12T06:47:00.000-08:002016-02-18T08:11:29.736-08:00Tizedik Fejezet<div style="text-align: justify;">
<i>Ötvenkilenc emberke boldogít már engem, aminek rettenetesen örülök. Köszönöm a bizalmat, hogy mellettem vagytok, hogy kommenteltek. Ennél a résznél különösen kíváncsi vagyok a véleményetekre, érdekel, hogy szerintetek jó irányba halad-e a történet, vagy sem.</i><br />
<i>Kellemes olvasást, édeseim, a <a href="https://www.facebook.com/groups/724297847669765/?ref=bookmarks">csoportba</a> pedig mindenkit sok szeretettel várok. </i><br />
<i><b>Ajánlott dal: The Weeknd - The Hills</b></i><br />
<br />
Két hét telt el a vásárlós nap óta. Ivoryval rendszeresen összeülünk, majdnem minden nap együtt kávézunk, és a kislány is kezd jobban hozzám nőni. Sőt, ha jobban belegondolok, akkor mindketten kezdenek hozzám nőni. Ivory nekem mesél úgy a munkájával kapcsolatban, mint Nick-el kapcsolatban, Cammie pedig folyamatosan a nyakamon csüng, és velem szeretne játszani. Robinnal is ugyanez a helyzet; Nick-el rettenetesen kijön, a ház körüli dolgokban besegítenek egymásnak. </div>
<div style="text-align: justify;">
És, ha már Robinnál tartunk, elmondhatom, hogy a kapcsolatunk egy centivel sem ment sem előrébb, sem hátrább. A balesete előtti rohamát még mindig nem magyarázta meg, és van egy olyan érzésem, hogy nem is akarja megmagyarázni. Őt ismerve tudom, hogy úgysincs egy épkézláb magyarázata sem erre a tettére. Egy ilyen tettre amúgy sem tud senki úgy magyarázkodni, hogy annak a fele ne lenne hazugság. Na meg, az is rátesz egy lapáttal, hogy valamit eltitkol előlem, és még véletlenül sem akarja megosztani azt velem. Kirekesztettnek érzem magam amiatt, mert ő sokkal több mindent tud az üggyel kapcsolatban, mint én, pedig nekem sokkal fontosabb ez a feladat, mint neki. </div>
<div style="text-align: justify;">
Este van. Cashmanék házából lépünk ki, mivel vacsorára voltunk hivatalosak. Nicknek születésnapja van, és együtt ünnepeltük. Érdekes módon Nick egy olyan ajándékot kapott, amire mindig is vágyott. Attól függetlenül, hogy az ajándékot én vettem, apám teljes mértékben biztos volt abban, hogy Robin mondta, hogy ezt vegyük neki. Viszont nem akartam lebuktatni magam. Elég volt nekem annyi, hogy tetszett neki az, amit vettem.<br />
<a name='more'></a></div>
<div style="text-align: justify;">
Robin karórájára pillantok, amely tizenegyet mutat. Késő van, szemeim pedig kezdenek leragadni. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Köszönjük, hogy eljöttetek - búcsúzkodik Ivory, és két puszit nyom az arcomra.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mi köszönjük, hogy eljöhettünk - nézek rá, arcomra pedig felveszem az egyik legédesebb álarcom. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Jó éjt nektek - szól Nick is. </div>
<div style="text-align: justify;">
Arcáról lerí, hogy nem kevés italt vitt magába az elmúlt három óra alatt. Szüleimet figyelem, s rájövök, hogy most sokkal boldogabbak, mint évekkel ezelőtt. Egyik részem boldog emiatt, hisz mégiscsak a szüleim, és örülök annak, hogy jól megvannak; a másik részem viszont legszívesebben csak ordítana, és kiszaladna a világból. A tény, miszerint velem nem voltak olyan boldogok, mint most, összetör. </div>
<div style="text-align: justify;">
Hátat fordítunk nekik, és megindulunk a saját lakásunk felé. Robin átkarol, óriási tenyerét pedig a fenekemen pihenteti. Teljesen kihúzom magam, egész testem megfeszül az érzés miatt. Keze nyomát bizsergés követi, térdeim pedig remegésnek állnak. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Még figyelnek - hajol fülemhez, reszelős hangja miatt pedig csak még jobban megfeszül mindenem. </div>
<div style="text-align: justify;">
Egy puszit nyom a homlokomra, forró ajkai pedig teljesen felperzselik hideg bőrömet. Azon fogok csodálkozni, hogy ha nem marad nyoma eme gesztusának. </div>
<div style="text-align: justify;">
A lakásunkhoz érve kihalászom a táskámból a kulcsot, majd miután bemegyünk a lakásba, magunkra is zárom az ajtót. Még mielőtt fel nem kapcsolnám a villanyt, megugrok. Hangos csörömpölés hallatszik a konyhából. Egy hirtelen mozdulattal Robinra pillantok, aki ugyanolyan idegesen néz vissza rám. Csücsörített ajkához emeli ujját, ezzel arra intve, hogy maradjak csendben. Zakója belső zsebéből elővesz egy pisztolyt, majd megindul a konyha felé. Lágy léptekkel halad, egyetlen egy mozdulatának sincs hangja.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Te menj fel, én megnézem, mi van itt - parancsol, én pedig engedelmeskedek neki. </div>
<div style="text-align: justify;">
Felhúzom szoknyámat, a harisnyatartóhoz rögzített pisztolyt pedig leoldom, vállmagasságba emelem, és úgy indulok a lépcső felé. Megpróbálok kisebbeket lépni, ugyanis a lépcsőknek szokásuk hangosan, fülsértően nyikorogni, ami ebben a helyzetben nem jelentene jót sem nekem, sem Robinnak. </div>
<div style="text-align: justify;">
Mindegyik szobába benyitok, ellenőrzök minden egyes rejtett zugot, de senkit sem találok. A hálószoba marad utoljára. Bemegyek, az ajtót pedig teljesen nyitva hagyom. A villanyt felkapcsolom, megnézem, hogy nincs-e valaki a szekrényben, vagy a gardróbban, vagy épp az ágy alatt, de senkit sem találok. Már mennék is ki, amikor lépéseket hallok. Visszamegyek a folyosóra, és fülelek; megpróbálom kifigyelni, hogy hol is lehet az, aki feljött az emeletre. Egy árnyékot pillantok meg a folyosó végén, a kis terasznál, ám a testet nem látom. Lassú léptekkel közelítem meg a teraszt, a pisztoly markolatát pedig még szorosabban tartom. </div>
<div style="text-align: justify;">
Egy gyors mozdulattal az árnyék felé fordulok, a pisztolycső elé pedig Robin kerül. Nincs a kezében semmi, a pisztolya ott csillog a zakójában. Meghökkenve figyel, ajkát pedig résnyire szétnyitja. Nem tudom, miért szegezem még felé a fegyvert, mindenesetre tetszik a helyzet. Három éven keresztül mindig is arra vágytam, hogy a fejéhez szegezzek egy kibiztosított, megtöltött pisztolyt, most pedig megkaptam ezt. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Gyerünk. Tedd meg! - biztat.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ajka megrándul, kissé elmosolyodik, ez a mosoly pedig olyan más; kissé gúnyos, de a maga módján perverz és kisfiús is. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Egyetlen egy mozdulatomba kerül, és halott vagy - vicsorgok rá. </div>
<div style="text-align: justify;">
Mennyire örülnék is neki. Illetve... tényleg örülnék? Az eltelt egy hónap alatt sokkal jobban megismertem őt, mint az elmúlt három év alatt, és azt kell, hogy mondjam, egyáltalán nem akarok golyót repíteni a fejébe. Sőt, mi több, a gondolat, miszerint Robint a túlvilágra kéne küldeni, már egyáltalán nem hoz lázba.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Akkor mire vársz? Nem ellenkezek. Nem fogom elővenni a pisztolyom. Gyerünk, tedd meg. Lőj golyót a fejembe. Tudom, hogy ezt akarod - kötekedik. </div>
<div style="text-align: justify;">
Oldalra döntöm a fejem, és ajkamba harapok.<i> Gyerünk, Leilah, menni fog. Lődd le Robint, úgyis ezt akarod. Mindig is ezt akartad. Itt van rá az esély. Tedd meg. </i></div>
<div style="text-align: justify;">
- Meg is teszem - ígérem neki. </div>
<div style="text-align: justify;">
Kinyújtom a nyakam, és úgy figyelem őt. Kissé megemelem a pisztolyt, ezzel jelezve, hogy lövésre készen állok. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Gyerünk, Leilah - buzdít, ajkán azzal a jellegzetes pimasz vigyorral. - Mire vársz? Tudom, hogy akarod - suttogja reszelős hangon. </div>
<div style="text-align: justify;">
Elrugaszkodik helyéről, két lépéssel átszeli a köztünk lévő távolságot. Kezét pisztolyom csövére teszi, és egy gyors mozdulattal letolja a kezemmel együtt a testem mellé - ujjaim elernyednek, a pisztoly pedig azonnal ki is esik a kezemből, s élettelenül koppan a padlón. Másik kezével meglöki a vállam, és a falnak csapódok. Tekintetem azonnal rá szegezem, és a szemébe nézek. Ösztönösen az ajkaira pillantok, melyek most kissé megduzzadva és nedvesen nyílnak szólásra. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Leilah, mire vársz? - suttogja ajkamra. Mentolos lehelete teljesen elbódít, azonnal a rabja leszek. - Tedd meg. Lőj le. </div>
<div style="text-align: justify;">
Egyik kezét megtámasztja a fejem mellett a falban, a másikkal pedig állam alá nyúl. Hosszú, kissé érdes ujját végighúzza arcom vonalán, és szinte késztetést érzek arra, hogy a tenyerébe simítsam pírrel telt arcomat.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Gyerünk, Leilah, tedd meg - motyogja utoljára, majd erőszakosan az ajkamra tapad.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mentolos ajka rabul ejt, úgy csókol, mintha ezen múlna az élete. Erősen a vállába markolok, mert anélkül biztos, hogy összecsuklanék. Másik kezemmel a hajába túrok, mely mindig olyan gondosan rendben szokott állni a feje búbján. </div>
<div style="text-align: justify;">
Ujjait végighúzza oldalamon, mindkét keze pedig megállapodik a fenekemnél. Elsőnek csak erősen rámarkol, aminek köszönhetően belenyögök hosszú csókunkba. Egy határozott mozdulattal felemel, lábam pedig görcsösen a dereka köré fonom. Nem akarom elengedni. Itt és most nem. Valami hozzáköt, valami arra késztet, hogy folytassuk azt, amit elkezdtünk.<br />
Érzem a belőle áradó feszültséget és az idegességet, és tudom, heves tetteinek köszönhetően minden felgyülemlett feszültséget le tud vezetni.<br />
- Még mindig meg akarsz ölni? - kérdezi, kevés huncutsággal a hangjában.<br />
Kinyitom szemeim, és felnézek rá. Az ajkán lévő mosoly engem is mosolyra fakaszt, még akkor is, ha tudom, csak gúnyolódik rajtam. Ekkor veszem észre, hogy az ajkát bámulom. Kissé duzzadt heves csókunk miatt, és nedves. Figyelem, ahogy kibuggyan a nyelve, és végignyalja szája szélét.<br />
- Csókolj meg - követeli.<br />
Zöld íriszeibe pillantok, amiben a vágy óriási tüze csillan fel. Lassan közeledek felé, ajkam ajkára helyezem, és gyengéden megcsókolom őt. Óvatos válaszából arra következtetek, hogy ő sem akar sietni ezzel. Az ajtó mellet letesz a földre, és az ajtófélfához szorít. Kezem felemelem, ő pedig erősen a fához szorítja. Közel hajol hozzám, ám mégsem csókol meg. Forró leheletével felperzseli ajkam, lassú mozdulatokkal végignyal rajta.<br />
- Miért tenném? - kacér és kihívó hangomon még magam is meglepődök.<br />
Robin arcára kiül a döbbenet, óriásiakat pislogva néz le rám.<br />
- Az előbb még meg akartalak ölni, ezt az ötletemet pedig még mindig nem vetettem el.<br />
- Biztos vagy te abban? - suttogja reszelős hangon.<br />
- Bizonyítsd be, hogy miért nem kéne kiontanom a véred.<br />
Ismét felcsillan a szeme, ajka pedig egy még szélesebb, még pimaszabb mosolyra húzódik. Lassan közelit ajkamhoz, szemével pedig mindvégig az enyémbe néz. Ismét durván csókol, ám most még több szenvedély és vágy keveredik érintésével. Szinte érzem, hogy vágyik rám, és, azt hiszem, én is pontosan ugyanúgy vágyok rá. Nem tudom, mi ez a hirtelen jött érzés, jelen pillanatban megmagyarázni sem tudom, abban viszont száz százalékosan biztos vagyok, hogy szükségem van <i>rá</i>. Szükségem van az érintésére, és arra, hogy a karjai közé zárjon.<br />
- Óhaja számomra parancs, Mrs. Bellow - kisfiús és pimasz vigyor keveredik egymással, ami elképesztően szexissé teszi Robin amúgy is tökéletes kinézetét.<br />
Egy óvatos mozdulattal lenyomja a kilincset, majd betuszkol a hálószobába. Becsukja magunk mögött az ajtót, aminek azonnal neki is taszít. Ismét ajkamat ostromolja, közben pedig az oldalamat simogatja. Őrült módjára remeg a kezem, ám mégis megpróbálkozok inge kigombolásával. Minden egyes gombnál elidőzök, ám gyorsabbra egyszerűen képtelen vagyok fogni a tempót. Miután az utolsó gombot is kigomboltam, azonnal kibujtatom a fehér ingből, ami másodpercekkel később már a hideg padlón pihen. Keze a hátamra téved, észveszejtő gyorsasággal lehúzza a cipzárt. Ruhám esetlenül lecsúszik rólam, ezzel feltárva Robin előtt mellkasomat, amit már csak egy fekete csipkés melltartó fed, valamint az ugyanilyen bugyim.<br />
Szemei kikerekednek, lélegzete is elakad; lassan feltérképez. Miután alaposan végigmér, a derekamnál fogva megragad, és az ágyig cipel, amire azonnal le is dob.<br />
Pillanatok alatt fölém tornyosul, s egy pillanatra megáll. Két kezével a fejem mellett támaszkodik meg, térdei pedig csípőm két oldalán pihen. Szétnyílt ajkakkal kapkodja a levegőt, összeráncolt szemöldökkel néz le rám.<br />
- Mit csinálunk? - suttogja rekedtes hangon.<br />
Kérdése elsőnek meglep, elgondolkodtat. Tényleg: mit is csinálunk mi? Még mielőtt át nem lépném a felismerés határát, cselekszek. Nem érdekelnek a következmények, sem a holnap reggeli bűntudat. Itt és most fantasztikusan érzem magam vele, szinte már szárnyalok, és nem érzem azt, hogy valami nyomná a lelkemet. Minden egyes tétova és határozott tette után elfelejtek mindent, és ez szinte már földöntúli érzés. Akarok még belőle. Akarom, hogy megérintsen, mert már szükségem van az érintésére. Kell a felejtés, mert máskülönben felrobbanok a sok emléktől és tervtől. Szükségem van arra, hogy kiürítsem a fejem, és csak arra gondoljak, ami most van. Ezt viszont csak ő képes megadni nekem. Ő képes arra, hogy teljesen ellazítson, és hogy olyan helyekre repítsen, amelyeken még nem jártam.<br />
Ajkára nyomom ajkam, ezzel belé szorítva a feltörekvő szavakat. Nem akarom, hogy mentegetőzzön, mert azzal semmit sem ér el. Nem akarom, hogy itt hagyjon. Bármennyire is nehéz bevallani, de itt és most rettenetesen szükségem van rá. Ez az érzés elsőre ledöbbent, másodszorra viszont csak még több vágyat szít bennem. Minden egyes pillanat után jobban és jobban vágyok rá.<br />
- Nem érdekel - morgom ajkára. - Csak csókolj meg, és szeretkezz velem.<br />
Még magam sem hiszem el azt, amit mondok. Egy pillanatig azt hiszem, hogy csak a fülem káprázik, és ezt igazából pusztán a fejemben mondtam ki, és nem hangosan, ám amikor megpillantom Robin vágytól égő tekintetét, egyből rájövök, hogy ezt bizony hangosan ejtettem ki - épp olyan hangosan, hogy ő is meghallja. Elsőnek csak elmosolyodik, és mélyen beszívja a levegőt. Mindez után ráharap tökéletesen ívelt ajkára, majd hangos nevetésben tör ki.<br />
Nem értem, mire ez a hirtelen jött jókedv, ám mire szóvá tenném, ismét ajkamat falja, ezúttal viszont sokkal gyengédebben és ráérősebben, mint mindeddig. Keze közben felfedezőútra indul, végigsimít oldalamon, ujjait pedig belemélyeszti csípőmbe. Teljes mértékben megfeszülök alatta, ágyékom pedig felemelem, és az övéhez nyomom, ezzel is éreztetve vele azt, hogy mennyire vágyok rá.<br />
- Mennyire akaratos ma, Mrs. Bellow - nevet csókunkba.<br />
- Maga meg viszonylag le van lassulva, Mr. Bellow - kontrázok.<br />
- Azt szeretné, ha gyors lennék? Mert csak szólnia kell - távolodik el, és egy pimasz vigyorra húzza ajkát.<br />
- Ez esetben arra kérem, hogy egy kicsit gyorsítson fel, mert elalszok maga alatt, Mr. Bellow.<br />
Érzékien alsó ajkamba harapok, és várom, hogy válaszoljon. Az ajkain lévő vigyor még szélesebbre húzódik, ez pedig csak egyet jelent: benne van a játékban.<br />
<i><span style="color: red;">Innentől nem muszáj olvasni...</span></i><br />
Határozott mozdulattal hajol közel hozzám, ajkát pedig ismét az enyémre tapasztja, ezzel megpecsételve a mai esténket. Ismét óvatosan csókol, ügyelve arra, hogy minden egyes pillanatot kellőképpen kiélvezzünk. Ajkamról nyakamra tér, érzékeny bőrömre elsőnek csak puha csókokat lehel, majd szívni kezdi azt. Hátam ívben megfeszül a különös, földöntúli érzés miatt. Kezemmel puha tincseibe túrok, ezzel még közelebb húzom magamhoz. Forró nyelvét végighúzza nyakamon, mellemnél viszont megállapodik. Egy-egy puszit nyom mindkettőre, majd megemel, és kibontja melltartóm kapcsait. Fekete fehérneműmet a földre dobja, forró ajkával pedig kényezteti megkeményedett mellbimbóimat. Akaratlanul is felsóhajtok.<br />
Ajkával lefelé halad, hasam minden egyes pontjára apró csókokat hint. Bugyim szegélyénél megáll, forró ujját pedig végighúzza a csipke mentén, ezzel elérve, hogy megemeljem a csípőm. Hüvelykujját beleakasztja bugyim két oldalába, és kínzó lassúsággal lehúzza rólam. Ujjával végigsimít szeméremajkaimon, majd csiklómat kezdi dörzsölni. Egész testével felemelkedik, és ismét ajkamat ostromolja. Halk morgás tör fel torkomból, amikor megérzem két ujját magamban. Elsőnek csak lassan mozog, miközben ugyanilyen tempóban csókol, ám amikor felgyorsítja ujjainak mozgását, a csókja is eldurvul, sokkal szenvedélyesebben és akaratosabban csókol. Az alhasamban keletkezett érzés egyre csak erősödik, s érzem, az orgazmus okozta öröm és boldogság csak még nagyobb vágyra késztet - őrülten vágyok Robinra.<br />
Magabiztos mozdulattal fordítok helyzetünkön, kényelmesen elhelyezkedek csípőjén, kezem pedig végighúzom felsőtestén. Ügyelek a majdnem begyógyult sebeire, sőt, azokra külön figyelmet szentelek. Elképesztő, hogy mennyi sérülést szerzett az elmúlt évek alatt. Három golyónyomot találok a mellkasán, amelyek vészesen közel vannak bizonyos belsőszerveihez. Néhány seb nagyobb, szembetűnőbb, ám van olyan is, amely épphogy meglátszik. Ajkam egy nagyobb sebre helyezem, s apró puszit nyomok rá. Érzem, teljesen megfeszül alattam, szemét is összeszorítja hirtelen tettem miatt.<br />
- Fáj? - kérdezem halkan.<br />
Hevesen megingatja fejét, szóra nyitja ajkát, és elmotyog egy nemet is, ezzel erősítve válaszát. Már épp folytatnám teste minden egyes négyzetcentiének a felfedezését, amikor a vállamnál megragadva maga alá gyűr. Felnevetek hirtelen mozdulatán, ő pedig elhallgattat egy csókkal.<br />
- Elég volt - motyogja ajkamra türelmetlenül, levegő után kapkodva.<br />
- Miért? Az arcod azt mutatta, tetszik, amit csinálok - öltöm ki nyelvem.<br />
Kikerekedett szemekkel figyeli ajkam, majd megcsókol, és ajkamba harap. Halk sóhaj tör fel torkomból, kezemmel pedig ismét a haját markolászom.<br />
- Attól függetlenül, hogy a nadrágomban így is szűkös volt a hely, te pedig ráültél... Nos, Leilah, tényleg tetszett, de elég volt - mordul fel.<br />
Elnevetem magam kijelentésén. A bennem élő szemérmetlen nő most újraéled, csípőmet pedig hozzádörgölöm egyre csak lüktető és nagyobbodó ágyékának.<br />
- Ez most direkt volt, igaz? - néz rám szúrós szemekkel.<br />
Ajkamba harapok, ezzel visszatartom valamelyest a feltörni kívánkozó nevetésemet.<br />
- Mint már mondtam, el fogok aludni alattad - vágok vissza.<br />
- Akkor ez ellen most sürgősen tennünk kéne, nem gondolod? - húzza kérdőre szemöldökét.<br />
Meg sem várja válaszom, egy mozdulattal lekapja magáról az alsónadrágot is, így láthatóvá válik méretes férfiassága. Óriási tenyerét kétszer végighúzza keménységén, ezzel engem is biztosítva arról, hogy készen áll.<br />
- Szedsz fogamzásgátlót? - kérdezi zavartan.<br />
Egy pillanat erejéig összeráncolom szemöldököm, hitetlenül nézek rá. Aztán tudatosul bennem, miért is kérdezte. Arcom abban a másodpercben vörösbe burkolódzik, mihelyst felvázolom magamban a tényeket. Azért kérdezte, mert nem akar gumit húzni. Zavartan pislogok, próbálom felfogni tervét, ami egyszerűen hihetetlennek tűnik. Apró, mégis határozott bólintással jelzem, hogy használok, ezzel felszabadítva előtte minden gátat. Keménységét a csiklómhoz érinti, kétszer végighúzza rajta, ezzel is ingerelve engem. Nem totojázik, az arcáról pedig türelmetlenség tükröződik vissza. Teljesen felkészültem a lassú behatolásra, s arra, hogy az első közös együttlétünkön bizony gyengéd lesz. Tévedtem.<br />
Egy erős, erőteljes mozdulattal belém hatol, s meg sem várja, hogy megszokjam elképesztően nagy méretét, mozogni kezd bennem. Ajka ismét ajkamra talál, tüzes csókjától pedig még inkább fellángol a testem. Jóleső sóhaj hagyja el szám. Egy hirtelen ötlettől vezérelve felnézek zöld íriszeibe, ami most sokkal sötétebb, mint általában. A gyér fénytől - ami az ablakon át szűrődik be - most megcsillan a szeme, ami miatt más esetben inkább félelemre sarkallna, mintsem arra, hogy még közelebb tudhassam magamhoz.<br />
Forró bőrén csillog a verejték, észveszejtő gyorsasága miatt pedig a homlokán is kigyöngyöződik néhány csepp.<br />
- Mindjárt - nyögi ajkamra.<br />
Még hármat lök rajtam, egész testemben megremegek, amikor a feltörekvő orgazmusom célba ér. Két kezemet lefogja, teljesen az ágyhoz szegez. Robin hangosan zihál, forró lehelete szinte perzseli arcomat. Ajkát ismét ajkamra nyomja, csókja viszont sokkal lassabb és gyengédebb, mint az eddigiek.<br />
- Annyira finom vagy - suttogja két hosszas csók között. - És csak az enyém.<br />
Az övé? Tényleg? Mióta? Hirtelen olyan érzésem támad, mintha kisajátítana - és ez egyáltalán nem jelent jót. Sőt, ez a lehető legrosszabb, ami történhet. Mérlegelek magamban, fogalmam sincs, hogy mit kéne tegyek. <i>Csak az övé</i>? Mégis miért lennék az övé? Csak azért, mert lefeküdtünk? Ez egy az egyben baromság.<br />
Kezdek tisztábban látni, néhány képkocka pedig a helyére is kerül. Ugyan még Robin jelenléte és bódítóan édes és hipnotikus illata néha-néha elvonja figyelmem, megpróbálok ésszerű döntést hozni. Olyan döntést, amivel nem kelthetek zavart a csendes vízben.<br />
Robin mellém dobja magát, a takarót pedig ránk húzza. Érzem, hogy teste rettenetesen közel van hozzám, s bármennyire menekülnék most tőle, mégis ott maradok mellette. Hagyom, hogy forró testéhez préseljen, hogy magához öleljen. Óriási keze védelmezően fonódik derekamra, tenyerét pedig a hasamon pihenteti. Tökéletesre formált ajkát a vállamhoz érinti, apró puszikat hint rá. Csípőjét a fenekemnek dörgöli, emiatt pedig megérzem ismét kemény férfiasságát. Kissé mocorogni kezdek, megpróbálok úgy feküdni, hogy egyáltalán ne érezzek késztetést arra, hogy ismételten rá vessem magam, és addig szeretkezzek vele, ameddig ki nem fulladok. Pedig ez nem olyan rossz ötlet. Őrülten kívánom őt, még mindig, pedig már megérintett. Addig mozgok karjai között, ameddig a lábam az ő lába alá kerül, a helyzet pedig kényelmessé válik. Abbahagyja vállam és nyakam jóleső kényeztetését, és a hajamba fúrja fejét.<br />
- Csak az enyém - suttogja ismét fülembe, ami miatt a hideg is végigfutott a hátamon.<br />
<i>Csak az övé</i>. Annyira hihetetlenül hangzik. Mégis megpróbálom elhinni. Csak az övé vagyok. Valahol, lelkem legmélyén úgy érzem, tényleg az övé vagyok.<br />
<ul>
</ul>
</div>
Kabai Krisztinahttp://www.blogger.com/profile/05825855008937005146noreply@blogger.com14tag:blogger.com,1999:blog-8000440711126120916.post-4562780786072363532016-02-01T09:44:00.000-08:002016-02-01T10:18:04.205-08:00KÜLÖNKIADÁS<div style="text-align: justify;">
<i>Babócáim!</i><br />
<i>Itt a megígért különkiadás! Remélem, mindenki tetszését elnyerte! <3</i><br />
<i>Köszönöm, hogy vagytok nekem! <3 </i><br />
<i>Néhány évvel ezelőtt...</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Marisol a szomszédom volt. Eleinte nem tartottam olyan szimpatikusnak, a suliban is kerültem őt, pedig nem volt rá különösebb okom. Attól függetlenül, hogy úgy viselkedett az iskolában, mintha tíz évvel idősebb lenne, nem kezeltem úgy, mint egy utcalányt. Nem itéltem el őt azért sem, mert sminkelte magát, és azért sem, mert túlságosan is kihivóan viselkedett a korához képest. Nem szóltam hozzá, és ő sem szólt hozzám; tökéletesen megvoltunk egymás nélkül.</div>
<div style="text-align: justify;">
Aztán az egyik nap anyuék leléptek itthonról - a szokásos egy hétre, ami általában egy másik földrészre való utazást jelentett. Természetesen akkor mentek el, amikor betegeskedtem. Sosem voltam az a beteges tipus, őszintén megvallva egyáltalán nincs olyan emlékem, amelyben egy kórházi, vagy épp egy orvosi rendelőben ülnék. Olyanokra persze emlékszem, hogy anya adott nekem egy-egy olyan gyógyszert, ami jó megfázásra, de ennyi.<br />
<a name='more'></a></div>
<div style="text-align: justify;">
Mivel anyuékban volt egy kevés szülői ösztön, miután elindultak, felhívták a szomszédot, hogy majd egyszer-kétszer nézzenek majd rám, nehogy valami bajom essen. Marisol édesanyja jött át, viszonylag túl későn: eszméletlenül magas volt a lázam, és kevesen múlt, hogy el nem vesztem az eszméletem. Rosa egész délután mellettem ült, sőt az éjszakát is velem töltötte. Ott virrasztott mellettem. Akkor olyan érzésem volt, mintha ő lenne az anyám: törődött és gondoskodott rólam. Irigyeltem Marisolt, mert neki megadatott olyan, ami nekem nem.</div>
<div style="text-align: justify;">
Másnap Rosa átvitt a lakásukba, és azt a hetet náluk is töltöttem. Azt hiszem, akkor kerültem egy kicsit közelebb Marisolhoz. Ez a közelebb viszont nem azt takarja, hogy ténylegesen kebelbarátnők lettünk, hanem azt, hogy ha valamelyikünknek valami baja volt, esetleg csak panaszkodni akart, akkor a másik ott volt, hogy meghallgassa őt.</div>
<div style="text-align: justify;">
Egy ideig csak ő jött hozzám, csak ő panaszkodott, és csak neki lett könnyebb az élete azáltal, hogy meghallgattam őt. Egy idő után viszont kitörtem. Egyetlen, épkézláb okot sem találtam arra, hogy miért bőgök, mivel akkor, abban a pillanatban nem is történt semmi. Anyuék otthon voltak, tévéztek, hangosan nevettek, én pedig a szobámban ültem az egyik sötét sarokban, és sirtam, mint egy gyámoltalan, árva gyermek, akinek elvették az utolsó darab ételét is. Megpróbáltam nem hangot kiadni, tekintve, hogy papírvékony falak választottak el minket egymástól. Folyamatosan csak azt motyogtam magamban, hogy minden rendben lesz, hogy nem fog történni semmi rossz, hogy anyuék egyszer belátják, hogy én még mindig gyermek vagyok, akinek szüksége van a törődésre és az odafigyelésre, na meg, néhány szép szóra is, amit, valljuk be, tőlük mostanság egyáltalán nem kaptam meg.</div>
<div style="text-align: justify;">
Abban a pillanatban nem is tudtam, hogy mit teszek, egyszerűen csak engedtem, hogy a testem irányítson. Megmostam az arcom, és két csomag zsebkendővel átmentem a szomszédba. Szerencsém volt, hogy Marisol szülei nem voltak otthon, mert máskülönben rendesen lebuktam volna, mivel az arcom rettenetesen vörös volt, a szemem alatt pedig fel is volt dagadva.</div>
<div style="text-align: justify;">
Tudtam, hogy Marisol otthon van, hiszen még délután négy volt. Általában nyolc után szokott lelépni otthonról, mivel olyankor jön át hozzám, hogy rávegyen arra, hogy én is vele tartsak. Megszokhatta volna már, hogy a válaszom akkor is nem lenne, hogy ha én lennék az elnök lánya, mégis, minden egyes szombat este, úgy nyolc óra körül ott várt a házunk előtt, és könyörgött azért, hogy elmenjek vele legalább egyszer abba a fránya diszkóba. Törekvése hiábavaló volt, mert sosem szerettem az ottani légkört, na meg, az emberek sem kedveltek engem, ami már alapjáraton hangulat- és kedvromboló volt. </div>
<div style="text-align: justify;">
Nem lepődtem meg, amikor beléptem a szobájába: kicsit kupi volt, néhány ruha a földön pihent, a gardróbja egyik fele pedig az ágyon, a másik felét pedig még nem szedte elő.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Az Isten verjen meg, Leilah, egyszer infarktust kapok miattad! - dorgált le, kezét pedig a mellkasára helyezte, ezzel is megerősítve állítását, miszerint tényleg megijesztettem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Bocs - motyogtam nemtörődöm módon.</div>
<div style="text-align: justify;">
Lendületet véve dobtam le magam a ruhákkal telt ágyra. Néhány másodpercig csak a mennyezetet vizslattam, nem tudtam kinyögni egy épkézláb szót sem, a mondandóm megfogalmazása pedig maga volt a kihívás. Egy pillanatig azt hittem, megnémultam. Eredetileg azért jöttem át, hogy elsírjam a bánatom, és most egy árva szót sem tudtam kinyögni. Kinomban felnevettem. Csak én lehettem ekkora szerencsétlen. Bár ez nem volt meglepő.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hé! Mi a baj? - Miri hangja döbbenetet sugározott.</div>
<div style="text-align: justify;">
Éreztem, hogy besüppedt mellettem az ágy, és azt is, hogy valaki hozzám bújt. Miri volt az idősebb kettőnk közül - talán egy-két hónappal -, ettől függetlenül viszont mindig úgy viselkedett, mint egy óvodás. Imádott hozzám bújni, és szerette, ha átöleltem - persze mindezt azután, miután kisírta a bánatát. Bátyja és közte több, mint tíz év volt, és mire Miri abba a korba ért, hogy szüksége lett volna egy bátyjra - jobb esetben csak egy ölelésre -, a srác szőrén-szálán eltűnt, senki sem tudta, hogy hová ment, és hogy kivel.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Elegem van - suttogtam elhaltan.</div>
<div style="text-align: justify;">
Tényleg elegem volt. Elegem az életből, elegem a helyzetből, elegem a szüleimből, és legfőképp elegem magamból. Túlságosan is sok mindent tűrtem el az elmúlt másfél évben, és igy, hogy nem mondhattam el senkinek, rettenetesen felgyűlt bennem minden. Olyan érzésem volt, mintha egy robbanni készülő vulkán volnék, akinek már csak percei voltak hátra.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mondd, szívem. Tudod, hogy meghallgatlak.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ott, abban a pillanatban kitörtem. Mindent elmeséltem; mindent, ami bántott, ami idegesített, ami fájt, és ami fájdalmat okozott. Rosszabb voltam, mint egy depressziós tinédzser – bár, ha jobban belegondoltam, az is voltam. Egy depressziós tinédzser, aki legszívesebben kiszaladna a világból, mert már annyira elege volt mindenből és mindenkiből. </div>
<div style="text-align: justify;">
Fantasztikus érzés volt elmondani egy embernek a bajaimat, az pedig még fantasztikusabb volt, hogy tudtam: biztos segíteni fog. Azt még nem tudtam, hogy hogyan, és azt sem, hogy annak mi lesz a következménye. Csak egyben voltam rettenetesen biztos: megkönnyebbültem. Az, hogy kiadhattam magamból az érzéseimet, könnyített az életemen. Lehet, hogy nem olyan sokat, mint ahogyan azt szerettem volna, de ez is elég volt. </div>
<div style="text-align: justify;">
Egy ideig biztosan. </div>
<div style="text-align: justify;">
<br />
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Külső szemszög </i></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Marisol mit sem sejtve sétált a szórakozóhely felé, amit a mai estére kiszemelt magának. Három hete próbált már bejutni ide, így most, hogy elegendő pénzt gyűjtött össze a belépőre és az italokra, egy órával hamarább indult el, hogy még véletlenül se késse le a bemenetelt. Legnagyobb meglepetésére már vagy tíz ember ott állt az ajtó előtt, arra várva, hogy azt kinyissák. </div>
<div style="text-align: justify;">
Zsebébe nyúlt, elővette telefonját, és kiválasztott egy számára szívmelengető dalt, amit aztán a fülesén keresztül hallgatni kezdett. Kissé elbóbiskolt, nem is figyelt a környezetére. Mindez talán annak a beszélgetésnek köszönhető, amit alig két órája folytatott le Leilahval, a szomszédlánnyal, aki jelen esetben megtestesítette a baráti körét – illetve, az egyetlen barátját. Leilah-n kívül senkije sem volt, így amikor a lány ma megnyílt előtte, elsőnek elöntötte őt az öröm: végre nem csak ő panaszkodott neki, hanem Leilah is ugyanúgy kiöntötte a szívét, ahogyan azt ő is tette neki. </div>
<div style="text-align: justify;">
Muszáj volt gondolkodnia egy keveset; szívesen segítene barátnőjének, de egyszerűen nem tudta, hogy mit kéne tegyen. Költöztesse át magához? Azzal mit érne el? Talán száz méterrel messzebb lenne a szüleitől – ez viszont nem megoldás. Még ha az lenne, akkor talán meg is tenné... De nem az. A szülei viszont biztos beleegyeznének, hiszen nagyon megkedvelték a lányt – és nem, nem amiatt, mert amióta Leilah mellett ül, a jegyei is megnőttek, hanem azért is, mert Marisol jelenlegi lelkiállapota nem olyan romlott, mint amilyen hónapokkal ezelőtt volt, sőt a viselkedése is kezdett visszahúzódóvá válni. </div>
<div style="text-align: justify;">
Elmélkedését néhány férfi szakítja félbe. Elsőnek csak felfigyelt rájuk, gondolni sem mert volna arra, hogy épp őt keresik. A fülébe dübörgő zene miatt nem hallotta, hogy miről beszéltek, azt viszont tisztán látta, hogy amikor az egyik pasi a három közül észrevette őt, elmosolyodott. Ez még csak a pánikba esés pillanata volt. Akkor kezdett el remegni, mint valami zselé, amikor a pasi szólt a társainak, és az ujjával felé mutatott. Itt már fontolóra vette a menekülést, ám lábát akárhogy próbálta, nem bírta megmozdítani. </div>
<div style="text-align: justify;">
A három férfi közeledni kezdett felé, és amikor már alig volt közöttük három méter, nem volt kérdés: tényleg őt keresik, sőt valahova el is akarják vinni őt. </div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Órákkal később Marisol egy raktárban tért magához. Nem tudta, hogy hol van, azt sem tudta, hogy miért, és azt sem, hogy ki vitte őt oda. Egyet tudott: minden része sajgott, és a feje is felrobbanni szeretett volna. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Főnök, felébredt – hallott meg egy érdes, kemény hangot a háta mögül. </div>
<div style="text-align: justify;">
Kissé megugrott, amint észrevette az alakot: ugyanaz, akit a szórakozóhelynél látott. Ő volt az, aki elrabolta őt. </div>
<div style="text-align: justify;">
Ellenben nem ő közeledett felé, hanem egy számára ismeretlen, középkorú férfi. Arcát nemigazán látta, a helyiségben lévő gyér fénynek hála alig látott valamit. Egyet viszont észrevett: mintha ismerős lett volna számára. Nem tudta, hogy mi miatt, de hasonlított valakire. Ismerősnek találta a férfi arcvonásait, mozdulatai pedig rettenetesen megegyeztek egy számára túlságosan is fontos személyével</div>
<div style="text-align: justify;">
- Marisol, ha nem tévedek – állt meg előtte, majd lehajolt, ujjával megemelte a lány állát, hogy a szemébe nézhessen. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Ki... ki maga? - kérdezte a lány remegő hangon. </div>
<div style="text-align: justify;">
Nem jutott rendesen szóhoz, ajkai közül nehezen jöttek ki a szavak. Félt, rettegett. Mit akarnak csinálni vele? Miért van itt? </div>
<div style="text-align: justify;">
- Tőled? Édes keveset. Csupán az együttműködésedre van szükségünk. Arra viszont nagyon. Tehát, most jól figyelj: ha nem teszed azt, amit mondok, halott vagy. </div>
<div style="text-align: justify;">
A férfi hangja könyörtelen volt, félelmet nem ismerő. Határozottan figyelte a megszeppent lányt, fejben már le is vezette a beszélgetést. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Ismered Leilaht, ugye? - tette fel a következő kérdést. </div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Leilah? Mit akarhat Leilahval?</i> Marisol félve bólintott. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Ismered a helyzetét is, ugye? Tudod, hogy a szülei nem törődnek vele úgy, ahogyan kellene, igaz? </div>
<div style="text-align: justify;">
<i>És ő vajon honnan tudja? Ki ez a fazon? </i></div>
<div style="text-align: justify;">
Ismét bólintott, tekintetét pedig a távolba vezette, s még véletlenül sem vette fel a férfival a szemkontaktust. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Mondd neki, hogy szökjön meg. Biztasd arra, hogy minden rendben lesz vele. </div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Szökjön meg?</i> Normális ez a férfi? Mégis miért biztatná arra a legjobb barátnőjét, hogy szökjön meg? Ha Leilah megszökne, elvesztené azt az embert, akire tényleg, igazán, bárhol és bármikor számíthatott. Tényleg ezt akarja? Nem. Ez képtelenség. Nem teheti meg. Nem lenne rá képes. Túlságosan is önző, és szüksége van valakire, aki meghallgatja őt – ez a valaki pedig Leilah. Másra amúgy sem számíthat. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Miért csinálja ezt? - hangja túlságosan is bátor volt, annak ellenére, hogy ő maga cseppet sem érezte magát bátornak. Inkább gyengének és elhagyatottnak. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Semmi közöd hozzá, kislány. Csak tedd meg. Vagy ez, vagy halott vagy. Így is, úgy is én járok jól. Most még tudsz választani: vagy ő, vagy te. </div>
<div style="text-align: justify;">
Ezzel a férfi elment. Otthagyta őt kismillió megválaszolatlan kérdéssel. Ezekre a kérdésekre viszont választ akart kapni – bárhogyan, bármi áron. Viszont tudta: a válaszokat nem most fogja megkapni, sőt az sem biztos, hogy egyszer megkapja. Talán, ha megteszi, akkor megtudja a miérteket is. Talán, ha ráveszi Ley-t, hogy megszökjön, akkor megtudja, hogy miért is kellett megtegye. </div>
<div style="text-align: justify;">
De most nem. Még nem.</div>
Kabai Krisztinahttp://www.blogger.com/profile/05825855008937005146noreply@blogger.com8tag:blogger.com,1999:blog-8000440711126120916.post-88525150787949000342016-01-30T05:57:00.000-08:002016-01-30T05:57:56.314-08:00Kilencedik Fejezet<div style="text-align: justify;">
<i><b>Ismét itt a hétvége, tehát ideje új részt hoznom nektek. Azt hiszem, ez eléggé kiengesztelő rész, hisz a múltheti viszonylag unalmas volt. Hamarosan pedig érkezik a különkiadás is!</b></i><br />
<i><b>A <a href="https://www.facebook.com/groups/724297847669765/"><span style="font-family: Georgia, Times New Roman, serif;">csoportba</span></a> még mindig várok embereket, örülnék, ha egy olyan közösség alakulna ki, akik kisegítik egymást, vaaagy valami hasonló. Talán ez túl világmegváltó ötlet. :D</b></i><br />
<i><b>Kellemes olvasást, bérgyilkosaim! </b></i><br />
<br />
A frissítő fürdő után a szobámba megyek, és megszárítom a hajam. Az idő rettenetesen szorít, így gondolkodás nélkül magamra kapok egy farmert és egy vékony blúzt. Táskámba dobom a pénztárcám, és lemegyek a nappaliba Robinhoz. </div>
<div style="text-align: justify;">
Még mindig az asztal mellett ül, és a telefonjával babrál. Arca nyugodt, ám a szemében lévő idegesség miatt arra következtetek, hogy ismét történt valami. Mint ahogyan azt megszokhattam, erről a valamiről én egy ideig nem fogok tudni. Van egy olyan érzésem, hogy ez az <i>ideig</i> több, mint valószínű, hogy örökre szól.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Segítsek felmenni a szobába? - érdeklődök kedvesen, s megpróbálom azt mutatni, hogy a reggelinél lezajlott veszekedésünknek nincs hatása a mai napi kedvemre. Pedig van. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem, majd felbicegek magamtól. Tudod, arra még képes vagyok - mondja kissé gúnyosan, mire egy pillanatra megtorpanok.<br />
<a name='more'></a></div>
<div style="text-align: justify;">
Ajkamba harapva tartom magamban azokat a szitokszavakat, amelyek más esetben biztos, hogy az orrára kötnék. Mély levegőt véve pillantok feléje, arcomra pedig kiül a nyugodtság, ezzel is letörölve ajkáról azt a pimasz vigyort.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Rendben van. Később jövök - intek.</div>
<div style="text-align: justify;">
Megindulok az ajtó felé, ám hozzám szóló a gúnyos megjegyzése visszatántorít.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Semmi búcsúcsók? Pedig azt hittem, hogy ennyit csak megérdemlek.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ha egy ideig azt mertem hinni, hogy mikor Robin beteg, sokkal normálisabb, nagyot tévedtem. Ugyanolyan beképzelt és bunkó, mint amilyen szokott lenni, ez pedig csak még jobban felhergel. Pedig azt hittem, sikeresen megjavult az elmúlt három évben. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Hát tévedtél - vigyorgok rá, majd még mielőtt ki nem lépnék a lakásból, beintek neki. </div>
<div style="text-align: justify;">
Tudom, hogy ezzel a tettel csak még több vasat teszek a tűzre, de nem érdekel. Túl sok mindent kapott meg az elmúlt egy napban, és ez nem mehet így tovább. Amiért a teste szinte csak fásliból áll még nem jelenti azt, hogy mindent megkaphat - főleg olyat, amit más esetben sosem adnék neki. </div>
<div style="text-align: justify;">
Még mielőtt kopogok, elrendezem a hajam, és megpróbálom megemberelni magam, ugyanis az arcomra fagyott egy diadalittas vigyor. Végül is, büszke lehetek magamra, hiszen olyat tettem, amit nemigen szoktam. Robin pedig megérdemelte, sőt még többet is megérdemelne - azt hiszem, ennek érdekében pedig tehetek. </div>
<div style="text-align: justify;">
Végül kopogok. Hangos tipegés szűrődik ki az ajtón, pillanatokkal később pedig egy kislány szökik a karjaim közé.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Noah! Végre! Azt hittem, el sem jössz! - nevet a fülembe.</div>
<div style="text-align: justify;">
Egy puszit nyomok a homlokára, majd bemegyünk a lakásba. Ivory áll elénk, kezében pedig egy táska pihen. Elmosolyodik, ahogy megpillantja lánya mosolygós arcát, és elégedetten bólint felénk. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Autóval menjünk, vagy inkább gyalog? - kérdezi, ám a választ már sejti, ugyanis elveszi a polcról a slusszkulcsát.<br />
Megvillant egy <i>úgyis-tudom-hogy-lusták-vagytok</i> vigyort, lábát beledugja szandáljába, amiről lesüt, hogy nem néhány dollár árán szerezte meg, majd int, hogy mehetünk. Miután másodjára is ellenőrzi, hogy rendesen bezárta az ajtót, megindul az autója felé, mi pedig követjük őt. Cammiet leteszem az ölemből, ő pedig aranyosan a hátsóajtóhoz tipeg, bemászik a járműbe, és beleül a babahordozóba.<br />
Hatalmas lendületet véve dobom le magam az anyósülésre, és bekötöm magam. Másodpercek elteltével Ivory is csatlakozik hozzánk, begyújtja a motort, rövidesen pedig a főúton száguldunk, hangos zenével, és őrült énekléssel. Ismét előtör belőlem az irigység, legszívesebben a hajamat tépném, mert tudom, ilyenben nekem sosem volt részem. Újfent önző vagyok - magamnak akarom azt, amit a húgom, Cammie kap. Tényleg egy önző dög vagyok, pedig a kislány nem is tett ellenem semmit.<br />
Észre sem veszem, hogy begördülünk a bevásárlóközpont parkolójába. Csak akkor tudatosul bennem, hogy már rég a ruhákat kéne néznem, amikor Ivory megkérdezi, hogy melyik ruha áll rajta jobban: a bordó vagy a barna? Akárhogy is nézem, a két szín között parányi a különbség, a szabás és a méret pedig teljesen megegyezik. Hihetetlennek tartom, hogy egy embernek - nőnek - ennyire számít az, hogy milyen árnyalatú ruha legyen rajta, az pedig még hihetetlenebb, hogy mindezt a saját anyám kérdezi, aki engem sosem vitt el ruhát venni. Még egy ok, ami miatt irigykedhetek a húgomra.<br />
- A bordó sokkal jobban áll - varázsolok egy mosolyt az ajkamra, ezzel is leplezve zavarom.<br />
- Szerintem is - méregeti magát a tükörben. - Szerinted tetszene Nick-nek?<br />
Ajkamba harapok, összeszorítom a szemem, és megpróbálom nem elbőgni magam. Tetszeni akar az apámnak? Most komolyan? Ameddig én voltam a lányuk, addig rendesen leszarta, hogy mit gondol az apám róla - kivéve az utóbbi néhány évet. Bár már nem csodálkozom. Nincs min. Az első döbbenet Cammie volt, utána pedig sorban jött a többi. Úgy zúdultak rám az újabb és újabb, meghökkentő és értelmetlen tények, hogy már kezdem elveszteni a fonalat. Már csak azon fogok csodálkozni, hogy a saját apám nem is az apám.<br />
- Biztosan elállna tőle a lélegzete. Amúgy is, úgy néz rád, mint valami istennőre - dicsérem őt.<br />
Fogalmam sincs, hogy honnan jönnek ezek a szavak, hisz régen sosem dicsértem meg őt. Most viszont megtettem. Mondjuk, nem hazudtam, hisz az apám mindig is úgy néz az anyámra, mintha ő lenne az utolsó nő az egész világon.<br />
- Ugyan, ne bolondozz. Azon csodálkozom, hogy még nem csalt meg - nevet fel kínosan.<br />
Nem reagálok semmit, csupán Cammie-ra pillantok, aki egy széken foglal helyet, és a pólójával matat. Úgy tűnik, ő sem kedveli túlzottan, hogy ha elrángatják őt valahova. Legalább van egy közös pontunk. Érdeklődve várom a többi közös dolgokat.<br />
- Nem megyünk el fagyizni? - kérdezem a kislánytól, aki csillogó szemekkel pillant fel rám.<br />
- Dinnyéset szeretnék - vigyorog rám, és leugrik a székről.<br />
- Ivory - lépek mellé félve. - Elmegyünk fagyizni. Neked hozzunk? Vagy megvársz itt? - vakarom meg tarkómat.<br />
- Nem kérek, köszi. Itt találkozunk, úgy nagyjából fél óra múlva, rendben?<br />
Minderre csak bólintok. Hátat fordítok neki, megragadom Cammie kezét, és megindulunk a kijárat felé. Csupán néhány butik mellett sétálunk el, és rátalálunk a fagyizóra. Beállunk a sorba, és az ölembe veszem a parányi kislányt, aki már izgatottan várja, hogy fagyizhasson. Mikor sorra kerülünk, egy-egy gombócnyi dinnyés fagyit kérek, amit azonnal ki is fizetek.<br />
- Te miért nem kértél rá tejszínt? - kérdezi Cammie a bögrét szorongatva.<br />
- Nem szeretem a tejszínt - adom meg a legegyszerűbb választ.<br />
A vállára teszem a kezem, s úgy vezetem őt az egyik szabad asztal felé.<br />
Visítást hallok a hátam mögül, majd a nevemet - a valódit. Egész testemben megfeszülök, kezem pedig önkéntelenül is ökölbe szorul. Ajkamat összepasszírozom, és megpróbálok normálisan viselkedni. Mintha nem hallottam volna semmit.<br />
Pedig hallottam. Nagyon is sokat, és nagyon is egy olyan személytől, akire a legkevésbé sem vagyok kíváncsi. Végül is, egy mérhetetlenül nagy köszönettel tartozok neki amiatt, mert egy olyan tanácsot adott nekem, amellyel az egész életem megváltozott. Inkább meg kéne ölelnem, mintsem menekülnöm előle.<br />
- Leilah Cashman! - visítja ismét, ami miatt egy halk morgást hallatok.<br />
Az ereimben a vér szinte megfagy; ordítani szeretnék. Őrjöngeni, sipítozni olyan hangosan, hogy az egész világ hallhassa: Leilah Cashman teljes mértékben megőrült. Szívem őrült módon kezd el kalapálni a mellkasomban, és attól tartok, hamarosan ki fog ugrani a helyéről. Izgatottá válok, igaz, tudatában vagyok annak a ténynek is, hogy ez az izgatottság semmit sem ér, sőt meg sem kéne látszódjon rajtam, ugyanis nem én vagyok Leilah. Itt és most nem. Noah Bellow vagyok, egy fiatal, szerelmes nő, aki néhány hónapja ment férjhez egy olyan pasihoz, akit mindig is szeretett, olyan munkája van, amit mindig is imádott, és ennyi. Ő egy egyszerű lány, furcsa múlt és őrült, régi barátnők nélkül.<br />
Milyen kár, hogy ez nem igaz - főleg a Robinról szóló rész. Azt sem tudom, hogy az miért jutott eszembe pont most. Erre a kérdésre viszont egy ideig választ sem fogok kapni, ugyanis valaki - kizárásos alapon Marisol - a vállamnál fogva fordít maga elé.<br />
Néhány másodperc erejéig feltérképezem őt. Az arca szinte semmit sem változott az eltelt három év alatt, csupán egy újabb piercing került a szemöldökébe és az ajkára is. Haja ugyanolyan kusza és kócos, ám most vörösben pompázik. A stílusa sem változott: még mindig rocker.<br />
- Leilah? - kérdezi most már tétovábban.<br />
Ajkamba harapok. Vajon elmondhatom neki az igazat? Azt, hogy a tanácsának köszönhetően milyen életem lett? Hogy milyen őrült, kissé pszichopata gyilkossá tett a javaslata? Akkor sem gondolt teljesen százasnak, ezekkel az információkkal pedig még rátennék egy lapáttal a rólam kialakított véleményére.<br />
- Összetévesztesz valakivel - makogok kissé határozatlanul.<br />
Ha igazán ismert évekkel ezelőtt, akkor tudja, hogy az ilyesfajta bizonytalan mondataim mindig hazugságot. Akkor még egy pillanat alatt rájött, hogy hantázok neki, és azonnal faggatásba is kezdett. Úgy tűnik, ezt a tehetséget sikerült elvesztenie.<br />
- Oh - hajtja le csalódottan a fejét. Egyik lábáról a másikra áll, arca vörösbe burkolódzik; zavarban van. - Sajnálom - mentegetőzik.<br />
Még egyszer a szemembe néz; tudom, hogy tudja. És azt is tudom, hogy ő is tisztában van azzal, hogy tudom. Mégsem merek lépni. Nem merem elmondani neki az igazat. Három év hosszú idő, annyi mindent kéne meséljek neki. Mégsem teszem. Hagyom, hogy kedvetlenül visszamenjen ahhoz, akivel jött. Még mielőtt végleg el nem tűnnék a szeme elől, visszapillant, tekintetünk pedig találkozik. Biztatóan rám mosolyog, majd átkarolja a mellette álló férfit, és végleg elvesznek a tömegben.<br />
Úgy érzem, menekülni akarok. Mindenhová mennék, csak itt nem maradnék. Mintha az emberek összenyomni akarnának; az óriási központ egyre csak kisebbé és kisebbé válik a számomra, a beszívott levegő pedig égeti a torkomat.<br />
- Minden rendben? - kérdezi halkan Cammie, ezzel eszembe juttatva azt, hogy miért is vagyunk itt.<br />
Nem szabad meghátrálnom és összetörnöm. Itt és most nem. Gyötrődni a múlton ráér, ha hazamegyek, most viszont erősnek kell mutatnom magam úgy Cammie előtt, mint ahogyan az anyám előtt is.<br />
- Persze. Na, együk meg azt a fagyit - erőltetek mosolyt az arcomra, és helyet foglalok mellette.<br />
Figyelem, ahogyan édesen magába tömi a hideg édességet, közben pedig az arcára is kerül egy kevés. Nevetve nyúlok a táskámba, előveszek egy nedves zsebkendőt, és megtörlöm az arcát. Grimaszokat vág, amiken nevetnem kell. Miután sikerül teljesen megszabadítanom arcát a ragadós fagyitól, hozzálátok a saját fagylaltom elfogyasztásához.<br />
Látom, hogy Cammie szája mozog, hallom is, hogy beszél, de nem értem. Egyszerűen képtelen vagyok rá figyelni. Marisol jár a fejemben, lelki szemeim előtt pedig különféle emlékek jelennek meg. Rengeteg időt töltöttünk együtt, főleg az utolsó egy évemben. Nem mondhatom azt, hogy rettenetesen összemelegedtünk, és örök barátságot fogadtunk, mert nem hazudhatok. Marisol egy nagyszájú, mindenre képes lány volt, akinek ezek miatt a tulajdonságai miatt nem voltak barátai. Én pedig - kedves és odaadó szomszédlány révén - minden szabadidőmet vele töltöttem, meghallgattam a bajait, eljártam vele vásárolni, és ehhez hasonló lányos dolgokat és programokat szerveztünk magunknak.<br />
Attól függetlenül, hogy mindenhová elrángatott, és együtt töltöttük az időnket, nem igazán éreztem azt, hogy barátok vagyunk. Egy ideig csak ő terhelt a bajaival, szinte mindent elmondott nekem, mert másnak nem tudta volna. Ezekbe a gondokba pedig minden beletartozott: pasi, pénz, szülők - szóval minden. Egy ideig tűrtem; elviseltem a folytonos nyavalygásait arról, hogy miért nem jött össze a kiszemelt pasival, akibe amúgy halálosan szerelmes, hogy a szülei miért nem adnak neki egy kicsivel több zsebpénzt.<br />
Annyira irigy voltam rá. Mindent megkaphatott. A szülei rendesek voltak, a zsebpénze is akkora volt egy hónapra, hogy biztos vagyok benne: annyi pénzt akkor sem kaphattam volna a szüleimtől, ha térden állva könyörgök érte. Mégis eltűrtem a folyamatos panaszait.<br />
Egy idő után viszont túl sok volt; egyrészt felgyűlt bennem az, ami itthon engem ért, másrészt elegem volt abból, hogy én voltam a lelki szemetese. Elmondtam neki mindent; mindent, ami otthon ért. Egy-két hétig nem csinált semmit; csak hallgatott, egyetértően bólintott akkor, amikor a szüleimet becsméreltem, vagy épp megajándékozott egy-két tábla csokival, amikor igazán szükségem volt rá. Végre valaki törődött velem, és ez fantasztikusan esett.<br />
Aztán egyik nap jött az ötlettel: <i>szökj meg</i>. Ezek a szavak úgy hatottak rám, mintha egy vérengző dög lennék, ezek a szavak pedig a friss hús, amit elém dobtak. Pár napig csak ízlelgettem a két szót, nem mertem belegondolni abba, hogy milyen lenne, ha tényleg megszöknék. Ha otthagynám anyáékat, és a táskámmal együtt elindulnék, hogy felfedezzem a világot. Túl vakmerőnek és merésznek tartottam az ötletet, hisz mégiscsak tizenöt voltam. Mégis, abban a két szóban ott csilingelt valami: a remény. Ez a két szó reményt adott egy új életre, egy ideig pedig mégis úgy gondoltam, nem ez a remény kell nekem. Aztán amikor anyámék részegen értek haza egy átmulatott éjszaka után, döntöttem. Ott, akkor, abban a pillanatban elkezdtem pakolni. Tudtam, hogy anyámékat kiütötte a pia, így nem kellett aggódnom afelől, hogy lebukok. A pakolást követően pedig megszöktem.<br />
- Megyünk?<br />
Visszaemlékezésemet Cammie szakítja félbe. Elmotyogok neki egy igent, majd megeszem az utolsó kanál fagyit, ami már rendesen meg is olvadt. A kislányra pillantok, aki már egy ideje befejezte az evést. A kezébe nyomtam egy zsebkendőt, amivel megtörölte maszatos arcát, majd felállt. Követve példáját én is úgy tettem, megragadtam apró kezét, s megindultunk a nemrég elhagyott butik felé. </div>
Kabai Krisztinahttp://www.blogger.com/profile/05825855008937005146noreply@blogger.com6tag:blogger.com,1999:blog-8000440711126120916.post-88587059302936833482016-01-23T05:31:00.002-08:002016-01-23T07:16:27.188-08:00Nyolcadik Fejezet<div style="text-align: justify;">
El sem hiszem, srácok, ötvenegyen vagytok már! Ez pedig egyet jelent: különkiadás írása folyamatban.<br />
Elég sokat gondolkodtam rajta, sőt, még mindig hezitálok azon, hogy mit kéne írnom. Tekintve, hogy azok a részek, amelyek Robin szemszögéből írnék meg, még nem történt meg - számotokra -, és akkor az meg egy irdatlan nagy spoiler lenne.<br />
Aztán meg gondolkodtam valami máson is.<br />
A következő részben történni fog egy, s más, és ezért arra is gondoltam, hogy mi lenne, ha egy olyan fejezet/különkiadás jönne két hét múlva, ami Leilah szemszögéből lenne, de a múltból? Pontosabban a prológus előtti időszakból. Az lenne a mínusz egyedik fejezet. Ha értitek.<br />
Remélem az is jó lesz.<br />
Na meg, ha minden igaz, akkor úgy haladok a történettel, hogy március végére már jól benne lesznek a slamasztikában és az érzelmeik sem lesznek teljesen kiszámíthatóak. Mármint Robinéknak. Nekem pedig márciusban lesz a szülinapom, ezért írhatok egy ilyen szülinapi különkiadást is. Szerintem ez így elfogadható, nem?<br />
Döntsetek!<br />
A csoportban is lesz erről szó, <a href="https://www.facebook.com/groups/724297847669765/">csatlakozzatok</a>!<br />
<br />
<a name='more'></a><br /><br />
<br />
Arra kelek fel, hogy a testem óriási szorításnak van kitéve. Robin védelmező karja szinte teljesen rá van tapadva a hasamra, ezzel teljesen magához láncolva engem. Fészkelődni kezdek, s megpróbálom nem orrba verni, vagy épp máshol megütni őt a nagy mozgásomban. Miután sikeresen levettem magamról a kezét, kicsúsztam mellőle, s betakartam a szabadon maradt felsőtestét a takaróval. Még mindig elég csúnyák a sebek az arcán, sőt a kötések is rendesen átütöttek, ami nem igazán jelent jót. Ajkamba harapva próbálom felmérni, hogy nagyjából mekkora is lehet a baj, hisz ha súlyos, akkor orvosra lesz szükségünk, ami nem kis utórengéssel fog járni. </div>
<div style="text-align: justify;">
Megpróbálom zajmentesen bezárni az ajtót. Miután sikerült csak egy kattanással jeleznem, hogy elhagyom a szobát, lemegyek a konyhába, hogy hozzálássak a reggeli elkészítéséhez. Tekintve, hogy semmi kedvem nincs bonyolult ételhez, csak egy egyszerű rántottát készítek el, némi plusszal megfűszerezve. Ameddig Providence-ben éltem, nem igazán foglalkoztam sem a főzéssel, sem a sütéssel, hisz River minden efféle dologról gondoskodott. Igaz, egyszer-egyszer, amikor tényleg nagy volt rajta a nyomás a csapat miatt, besegítettem neki a konyhában, de ez havi egyszer, maximum kétszer fordult elő, így nem mondhatom azt, hogy túl sok konyhai tapasztalatot szereztem az elmúlt három év alatt. Viszont figyelembe véve, hogy az utolsó otthon töltött éveimben magamra voltam utalva, viszonylag jól mozgok a konyhában. Illetve... ehetőek a főztjeim. Már ha igazán sikerül az, amit elterveztem. </div>
<div style="text-align: justify;">
Már majdnem készen vagyok a rántottával, amikor nyikorgást hallok a lépcső felől. Egy gyors mozdulattal leveszem a tűzhelyről a forró serpenyőt, egy alátétre helyezem, megtörlöm a kezem, és megnézem, hogy ki is járkál - vagy épp szeretne járkálni - a lépcsőn. Igaz, szinte biztos vagyok benne, hogy Robin ismét hősködik, mert meg akarja mutatni, hogy őt bizony kemény fából faragták, s nem fogja visszatántorítani egy <i>fránya golyó</i>, ami miatt <i>majdnem otthagyta a fogát</i>, és néhány karcolás, amit ha nem kezeltem volna le, akkor talán el is fertőzhetett volna. Bár, ha jobban belegondolok, akkor Robin ilyen: makacs, kitartó és akaratos. Akkor is megszerzi azt, amit meg szeretne szerezni, ha le lenne vágva az egyik lába. És, azt hiszem, ezt el is várom tőle. Hisz ezek miatt a tulajdonságok miatt az, aki. <i>Ő</i> Robin McCall. Tőle ez a megszokott hozzáállás. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Remélem tudod, hogy ezt nem lenne szabad - dorgálom le, s kemény önmegtartóztatásnak köszönhetem, hogy nem nevetem el magam. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Mondj valami újat,<i> drágám</i> - nyögi fájdalmasan, s lábát a következő lépcsőfokra helyezi. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Orvost kéne hívnom - veszem komolyra a helyzetet, és mellé lépek, hogy segítsek, ám ő minden gondolkodás nélkül elutasít. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Kéne... kellene. De nem fogsz. Egyedül is megbirkózom ezekkel a sebekkel. Csak karcolások. Estére semmi bajom sem lesz - válaszol komolyan, felszegett állal még lejjebb lép. </div>
<div style="text-align: justify;">
Látszik rajta, hogy szenved. Az arca minden egyes lépés után eltorzul, és meg mernék rá fogadni, hogy a szemeiben is könnyek csillognak. Sosem láttam még Robint sírni, sőt, egyetlen egy épeszű, makacs férfit sem láttam még sírni. Azt hozzá sem teszem, hogy Robin egy bérgyilkos - egy <i>gyilkos</i>, akinek nincsenek érzései. Hisz ilyenek a gyilkosok: kegyetlenek, kissé pszichopaták, és nem ismernek lehetetlen. Érzelmek? Azok miféle dolgok? Mi nem ismerjük azokat. Ismeretlen, felfoghatatlan dolgok. Ha ismernénk őket, az egyet jelentene: bukást. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Segítek - rázom meg a fejem, ezzel kiűzve fejemből az őrült gondolataimat. </div>
<div style="text-align: justify;">
Robin rám néz, látom rajta, hogy nehezére esik felfogni szavamat. Igaz, tényleg hihetetlennek tűnik, hogy ezt mondom, sőt épp neki mondom. Ha hetekkel ezelőtt valaki azt mondta volna, hogy én fogom leápolni Robin sebeit - és még véletlenül sem teszek közben fájdalmat neki -, akkor biztos, hogy abban a szent pillanatban hidegvérrel lelőttem volna. </div>
<div style="text-align: justify;">
Mellélépek, és átkarolom őt. Kicsit furcsállom, hogy egyáltalán nem ellenkezik, ám inkább nem is törődök ezzel az apró, jelentéktelennek tűnő gondolattal, hanem lesegítem őt. Mély, kissé rekedtes sóhaj hagyja el ajkát, ujját pedig a vállamba mélyeszti, ezzel segítve magát abban, hogy visszaszerezze az egyensúlyát. </div>
<div style="text-align: justify;">
Lassan közelítjük meg a konyhát, s mikor a legközelebbi székhez érünk, Robin elengedi magát, és erőtlenül, kissé görnyedten foglal helyet rajta. Homlokán felcsillan néhány nem oda illő verejtékcsepp, amit gondosan, kissé illemtudatlanul beletöröl pólója ujjába. </div>
<div style="text-align: justify;">
Ismét bekapcsol háziasszonyi énem, gyorsan az asztalra helyezek két tányért, valamint a szükséges evőeszközöket is. Ezután kettőbe osztom a serpenyőben lévő kissé kihűlt reggelinket, és Robin részét a tányérjába teszem, a maradékot pedig a sajátomba. Érzem, hogy tekintetét mindvégig rajtam tartja, hogy minden lépésemet kíváncsian követi, s úgy néz rám, mintha valami csodát tennék, pedig csak neki teszek jót. Talán épp ehhez nincs hozzászokva - ahhoz, hogy kiszolgálják őt, és hogy a kedvében járjanak. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Mi az? - kérdezem kuncogva.</div>
<div style="text-align: justify;">
Somolyogva fog hozzá az étel elfogyasztásához, figyelembe sem véve az előbbi kérdésemet. Egy ideig még figyelem őt, próbálom megfejteni az arcán lévő furcsa kifejezéseket, ám amikor rájövök, hogy semmire sem fogok menni azzal, ha csak figyelem őt, hozzálátok az ételem elfogyasztásához. </div>
<div style="text-align: justify;">
Már épp a számhoz emelem a villát, rajta a finom illattal rendelkező étellel, amikor csengetnek. Morgolódva csapom le az asztalra a villát, kitolom a székem, és kimegyek ajtót nyitni. Arra viszont egyáltalán nem számítok, hogy Ivory áll az ajtómban. Arcomat mogorváról kedvesre váltom, mosolyogva üdvözlöm őt. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Ivory! Micsoda meglepetés! - kezdem tettetett kedvességgel. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Jó reggelt, Noah. Afelől érdeklődnék, hogy a napod további része szabad-e. Cammie-val lányos napot tartunk, s gondoltam... gondolta, és gondoltuk, hogy Te is csatlakozhatnál hozzánk - harap ajkába, tekintetem pedig jó messziről elkerüli.</div>
<div style="text-align: justify;">
Egy pillanatig fellángol bennem az a gondolat, hogy talán ő is felismert engem és, hogy szívesen megmagyarázza ezt az egész helyzetet, ám amint jobban meggondolom ezt a felvetést, azonnal el is vetem, ugyanis képtelenségnek tartom, hogy <i>benne</i>, <i>épp benne</i> és pont <i>most</i> mutatkoznának meg az anyai ösztönök. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem rossz ötlet. Benne vagyok. Épp most eszünk, de úgy tizenegy után szívesen veletek tartok - bólogatok, ezzel megerősítve kimondott tervemet. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Remek. Akkor tizenegykor! Jó étvágyat nektek, és üdvözlöm Jasont is - int egyet, majd sarkon fordul, és elindul a saját lakása felé. </div>
<div style="text-align: justify;">
Miután lelép a járdáról, becsukom az ajtót, ám nem megyek vissza az ebédlőbe, hanem az ablakon keresztül figyelem őt, közben pedig azon gondolkodom, hogy vajon hogy is tudnánk kimenekülni ebből a helyzetből. Egyszerűen képtelennek tartom magam a feladat elvégzésére. </div>
<div style="text-align: justify;">
Mélyet sóhajtva térek vissza Robinhoz, aki időközben meg is ette a reggeliét, sőt, szemet vetett az enyémre is, mivel tekintetét le nem veszi a tányéromról. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Ki volt az? - kérdezi, fel sem pillantva a tányéromról. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Csak Ivory - mondom, mintha ez olyan mindennapos dolog lenne.</div>
<div style="text-align: justify;">
Robin lélegzete elakad, néhány pillanatig levegőt sem vesz, amikor pedig tudatosult benne, hogy bizony az egyik célszemély nevét ejtettem ki a számon úgy, mintha ez normális lenne, mélyen, élesen beszívja a levegőt, és megpróbál kulturáltan hozzám szólni. Megpróbál...</div>
<div style="text-align: justify;">
- <i>Csak Ivory</i>? Ezt úgy mondod, mintha tényleg nem lenne fontos ez a feladat a számodra. Ezt úgy kell érteni, hogy feladod? Mert ugye tudod, hogy most nem csak a saját életeddel, hanem az enyémmel is játszol - figyelmeztet, tekintetét pedig mélyen az enyémre szegezi.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem adom fel - jelentem ki nyugodtan, lehunyt szemmel és összeszorított ajkakkal, ám a bennem dúló feszültség arra késztet, hogy ökölbe szorítsam a kezem. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Reméltem is - szól nekem ismét, hangjából pedig egy cseppnyi fenyegetés is érezhető. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Fogalmad sincs, hogy mit élek át - dörrenek rá hirtelen. - Neked viszonylag normális a családod, szerető szüleid vannak, tökéletesnek gondolt gyermekkorod. Magasabb szinten vagy, rengeteg mindent tudhatsz a hátad mögött, sokan tisztelnek. Veled ellentétben nekem ez soha a büdös életben nem fog megadatni... De tudod mit? - állok fel a helyemről. Tekintetem mélyen az övébe vésem, és nem engedem, hogy máshová pillantson. - Nem veszekedek veled, mert nem éri meg. Nem érsz annyit, hogy rád pazaroljam az időmet.<br />
Egy édesnek mondható győztes vigyorral elhagyom a nappalit. Gyerekes a viselkedésem? Meglehet. Érdekel-e az, hogy ebben pillanatban Robin mit gondol rólam? Egyáltalán nem. Csak azt tudom, hogy jelen esetben nem fair az, amit velem tett, és azt, hogy képtelen vagyok megbocsátani neki. Túlságosan is sokat vár el tőlem, pedig tudja - vagy gondolhatja -, hogy min megyek keresztül, főleg úgy, hogy annak is a tudatában van, hogy nem csak két olyan embert kell megölnünk, akiknek egy három éves gyermekük van, hanem olyanokat, akik szoros kapcsolatban állnak velem, azaz a jövendőbeli gyilkosukkal.<br />
Belépve a hálóba, magamra zárom az ajtót, az ágyhoz lépkedem, és ledobom magam rá. Annyira elegem van ebből az egészből, hogy arra már nincs rendes kifejezés. A fejem sajog. és ismét csak azt érzem, hogy legszívesebben felrobbannék, és eltűnnék erről a nyomorúságos, istenverte földről. Őrült gondolatok sokasága árasztja el fejem, olyanok is az eszembe jutnak, amik más esetben két kilométeres körzetben elkerülnek. Sosem éreztem magam ennyire pocsékul, az emlékek, amelyek felszínre törnek, csak rontanak amúgy is siralmas helyzetemen.<br />
Miután kellőképp kivesézem magamban nyomorúságos életemet, felállok, és bemegyek a fürdőbe. Tekintetemmel merőben elkerülöm a tükört, ami mindig olyan képet alkot rólam, ami miatt a hajam is égnek áll. Ám mégsem tudom megállni; felemelem a fejem, és egy olyan lánnyal találom szembe magam, aki nem is én vagyok. Arca nyúzott, szeme alatt karikák húzódnak, ezek miatt pedig úgy néz ki, mint aki tíz évet öregedett volna.<br />
Idegesen a hajamba túrok, próbálok kezdeni magammal valamit, mert azt már tudom, hogy ez így, ilyen formában nem mehet tovább. Minden egyes eltelt perc után úgy érzem, elegem van, és legszívesebben abbahagynám ezt az egész feladatot, és elmenekülnék egy olyan helyre, ahol senki sem talál rám.<br />
Csak most jövök rá arra az elszomorító és furcsa tényre, miszerint mennyire hiányzik a régi, unalmas életem. Mennyire másabb és jobb volt akkor, amikor a szüleimmel éltem. Nem azt mondom, hogy a mostani életem nem jó, mert, azt hiszem, ezt sokkal jobban szeretem, mint a régi, kissé unalmasnak mondott életem, ettől függetlenül viszont rettenetesen hiányzik a nyugalom. Hiányzanak a csendes napok, amelyeken pihentem, filmet néztem, és nem azon gondolkodtam, hogy vajon melyik pisztolyomat használjam a gyilkoláshoz. Három éve az életem olyan, mint valami elcseszett krimi, amiből nincs kiút. Én viszont a kiutat akarom, mert már meguntam a folyamatos körbe-körbe szaladást.<br />
Mély levegőt veszek, megpróbálom türtőztetni magam, és nem sírni, ami iszonyú nehéz feladatnak bizonyul. Lehunyt szemmel sétálok el a zuhanykabinig, ledobom magamról a ruháimat, kinyitom az ajtót, és belépek a kabinba. A zuhanyrózsa alá állok, megengedem a forró vizet és hagyom, hogy a mocsok, ami az itt töltött napok után ragadt rám, lemenjen rólam. Kellemes, megnyugtató érzés szabadul fel a testemben, és olyan érzésem van, mintha egy új emberré változnék át. Most nincs itt Robin, hogy az arcomba köpje a hibáimat, nincs itt Josh, hogy megmondja, mit kéne tegyek, és nincsenek itt a szüleim sem, akiknek napok múlva halottaknak kell lenniük. Csak én vagyok, és a forró víz, amely teljes mértékben felszabadít a gondok alól. Ez az érzés pedig rettenetesen tetszik. </div>
Kabai Krisztinahttp://www.blogger.com/profile/05825855008937005146noreply@blogger.com10tag:blogger.com,1999:blog-8000440711126120916.post-43960064829604006942016-01-15T09:59:00.000-08:002016-01-22T10:24:34.684-08:00Hetedik fejezet<div style="text-align: justify;">
Nagyjából tizenegy körül ébredek fel, a mellettem lévő hely pedig még mindig üresen áll. Tekintve, hogy Robin előző este sem aludt velem, arra gondolok, hogy ma is inkább a kanapén tölti az éjszakát, így miután megdörzsölöm a szemem, lemegyek a nappaliba. A kanapé vetetlen, a takaró ott van, ahova még én helyeztem tegnap reggel. Ajkamat beharapva lépkedek a konyha felé, ám amint megpillantom, hogy nem ég a villany, azonnal visszafordulok. Robin nincs itthon, és fogalmam sincs, hogy hol lehet.</div>
<div style="text-align: justify;">
Idegesen kezdek el járkálni fel s alá a szobában, kezem karba fonom, és minden egyes másodpercben az órát figyelem. Tik-tak, tik-tak, tik-tak.</div>
<div style="text-align: justify;">
Telefonom csengése szakítja félbe összpontosításomat az óra nagyobbik mutatójára. Azonnal a szekrényhez lépek, kapkodva felveszem a telefont, melynek kijelzőjén Robin neve villog. Szívem kihagy egy ütemet, amikor ismét elolvasom a nevet, csak hogy megbizonyosodjak róla: tényleg ő keres.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hol a pokolban vagy? - dörrenek rá minden köszönés nélkül.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Én is örülök, hogy hallak, Leilah, de most baromira nincs időm elmagyarázni - morog rám türelmetlenül.<br />
<a name='more'></a></div>
<div style="text-align: justify;">
- Hol vagy? Mit csináltál? Miért nem szóltál, hogy elmész? A francba is, Robin, teljesen rám hoztad a frászt! - szidom le őt, ám ekkor hangos csapódást hallok. Mintha két autó egymásba ment volna. - Ez mi volt?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Leilah, szerinted? Valaki belém jött - fújtatja. Mélyen beszívja a levegőt, aminek az a következménye, hogy a vonal zörögni kezd. - Készítsd elő az elsősegélyes dobozt, meg egy sterilizált tűt és cérnát! Kurvára siess, mert nem tudom, hogy meddig bírom még - ezzel pedig bontja a vonalat.</div>
<div style="text-align: justify;">
Meg sem várta, hogy újabb, értelmetlennek tűnő kérdésekkel bombázzam őt és, hogy kérdőre is vonjam azért, mert nem hívott fel korábban.</div>
<div style="text-align: justify;">
Alapjában véve egy nyugodt ember vagyok. Bármilyen helyzetben képes vagyok megállni a lábamon, legyen az a helyzet nyugodt, vagy éppen feszült. Ebben a pillanatban viszont úgy érzem, fel fogok robbanni. A kezem már egy ideje remeg, a szívem zakatol, fejemben pedig percről-percre különböző összeesküvés elméletek szövődnek. Aggódom érte, ehhez kétség sem fér. Megállok a szekrény előtt, ahol vannak a gyógyszerek, ám még mielőtt kihúznám a fiókot, lehunyom a szemem, és mélyen beszívom a légfrissítő okozta kellemes illatot. Magamban elszámolok tízig, megpróbálom szabályozni a szívverésem és a légzésem is. Érzem belülről a változást, és azt is, hogy kezdek lenyugodni. Kinyitom a szemem, a kezemre pillantok, ami már egyáltalán nem remeg.</div>
<div style="text-align: justify;">
Kapkodni kezdek, előszedek minden olyan dolgot, amit az előbb Robin felsorolt. Fejemben lejátszódnak azok a délutánok, amikor a tízesek kissé elvesztették a fejüket, és olyan sérülésekkel jöttek haza, amelyeket River egyszerűen képtelen volt egyedül rendbe tenni. Rengetegszer figyeltem meg őt munka közben, így nem új dolog számomra, hogy egy sebet be kell varrnom, arra viszont még csak gondolni sem merek, hogy ezt a műveletet most Robinon kell végrehajtsam.<br />
Minden egyes szükséges eszközt a nappaliban lévő asztalra helyezek, különböző fertőtlenítőszerrel és gézzel együtt. Idegesen járkálni kezdek fel s alá, a kezem karba fonom, és ajkaimba harapva várom, hogy Robin végre megérkezzen. Tíz perc elteltével még mindig nem ér haza, és kezdek félni. A beszélgetésben tisztán hallatszott, hogy óriási bajba került, s van egy olyan érzésem, hogy ez a baj nem egy bolti lopást jelent. Nem mintha Robin kirabolna egy boltot, hisz egyelőre mindenünk megvan, na meg, amúgy sem erre vagyunk szakosodva, hanem a gyilkolásra.</div>
<div style="text-align: justify;">
Hangos csapódás hallik a garázsból, mire szaladni kezdek az ajtó felé, amely oda vezet. Egy mozdulattal kinyitom az ajtót, berohanok a helyiségbe. Az autó, amit eddig még sosem láttam - talán egy Audi volt, bár nem igazán vagyok otthon az autómárkákban -, most teljes mértékben romokban áll. A hátsóablaka teljesen be van törve, az oldalsó ablakok pedig be vannak repedve. Az autó fekete oldalain golyónyomok éktelenkednek, az egyik lyuk pedig rettenetesen közel van a tartályhoz. A szívem kihagyott egy ütemet. Ha csak öt centivel közelebb lett volna, akkor...</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ley, itt vagy? - hallom meg Robin kissé furcsa, rekedtes hangját.</div>
<div style="text-align: justify;">
Meghökkenve rohanok az autó azon oldalához, ahol ő ül. Tekintetem végigvezetem rajta, fejemben felmérem sérüléseinek súlyosságát. Arca tele van hegekkel, amelyekből vér szivárog, egyik tenyerével pedig a vállát szorítja. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Meglőttek? - kérdezem tőle nyugtalanul. </div>
<div style="text-align: justify;">
Erre inkább csak egy szemforgatással válaszol. Felszisszenve teszi kívülre a lábát, arcáról lerí, hogy fájdalmai vannak. Azon oldalához fordulok, amelyen nincs olyan sok sérülés, átkarolom őt, és bevezetem a lakásba. Lábai remegnek, alig bír utánam jönni, torkából halk morgást hallat. Kezével, ami a vállamon pihen, kissé megszorít, ujjait belemélyeszti csupasz bőrömbe. A nappaliba érve lefektetem őt. Egy ollóért nyúlok, felvágom a pólóját. A hasa tele van vágásokkal, a kezéből pedig ömlik a vér. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Fel tudsz ülni? - faggatom, miközben előkészítem a tűt és a néhány milliliternyi morfiumot.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ha nagyon muszáj - nyögi fájdalmasan. </div>
<div style="text-align: justify;">
Miután nagy nehezen feltápászkodik, mellé térdelek, és a karjába szúrom a tűt, ezzel belé fecskendezem a fájdalomcsillapítót. Szabad kezével a kanapé karfájába markol, ezzel csillapítva fájdalmát. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Mindjárt jobb lesz - nyugtatom őt, ám még magam is kételkedek abban, hogy ténylegesen így lesz.<br />
- Felületi a sérülés, vagy még benned van a golyó? - tudakolom őt. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Felületi, szerencsére. Elsőnek még észre sem vettem - mondja összeszorított állkapoccsal. </div>
<div style="text-align: justify;">
Fertőtlenítőszeres gézdarabbal lemosom a rászáradt, megalvadt vért a karjáról, majd megvizsgálom a sebet. Tényleg felület, épphogy csak súrolta a felkarját. Mutatóujjamat óvatosan végighúzom a felületen, mire felszisszen.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Az isten verje meg, Leilah, azt kértem, gyógyíts meg, és nem azt, hogy fájdalmat okozz! - mordul rám. </div>
<div style="text-align: justify;">
Akaratlanul is elnevetem magam. Az asztalon lévő krémért nyúlok, óvatosan bekenem vele a seb szélét. A morfium kezd hatni, ugyanis már nem szisszen fel annyiszor, na meg, a kanapét szorító keze is lazább. Mélyen beszívja a levegőt, néhány pillanatig bent is tarja, majd lassan, egyenletesen kiengedi azt. A fásliért nyúlok, amit egyelőre magam mellé helyezek. Egy tiszta gézdarabbal bekötöm a kezét, amelyre aztán a fásli kerül. Nem akarok neki fájdalmat okozni, így nem szorítom meg, hanem egy kapoccsal odakapcsolom a szabad végét a fásli többi részéhez. </div>
<div style="text-align: justify;">
Egy nedves törlőkendőben megtörlöm véres kezemet, közben pedig intek Robinnak, hogy lefeküdhet. Letérdelek a kanapé mellé, egy szemöldökcsipesszel elkezdem kiszedni belőle az üvegdarabokat. Néha-néha felszisszen, kezét még mindig ökölben tartja, és amikor jobban fáj neki, mint ahogyan azt ő előre elgondolta, a kezével belebokszol a kanapéba. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Mi történt? - kérdezem kissé halkan. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Elmentem elvégezni azt a munkát, amit apa mondott. Minden sínen ment. Egy olyan helyre bújtam el, ahonnan lehetetlenségnek tűnt, hogy észrevegyenek. Vagy tudták, hogy jövök, vagy egyszerűen ráhibáztak, mert az egyik meglátott. Vagy tízen támadtak rám, esélyem sem volt a nyerésre. Még ha lett volna mellettem kettő vagy három ember, akkor talán sikerült volna levernem őket, de így? Semmi esélyem sem volt. Inkább menekültem. Egy ideig nem is követtek, ám az autópályán egy golyó ment el a fejem mellett, majd még egy. A hátsó ablakom teljesen betört, így simán el tudtak találni. Végül meguntak követni, és leszálltak rólam. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Miért nem hívtál magaddal? Tudod, hogy segítettem volna - dorgálom le őt. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Hogy neked is bajod essen? Ezt most te sem gondoltad komolyan! - dörren rám, ajkamra pedig akaratlanul is egy mosoly kúszik. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Segíthettem volna neked, és akkor talán nem lett volna ennyi sérülésed - motyogom még mindig mosolyogva. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem kockáztathattam - feleli, majd ismét felszisszen. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Bocs - morgom. - A hasad megvan. Ülj fel, az arcod még hátravan.</div>
<div style="text-align: justify;">
Robin teljesíti kérésemet, és felül. A homlokán lévő ráncok kezdenek kiegyenesedni, ami annak tudható be, hogy már nincsenek akkora fájdalmai. Lassan kifújja az eddig benntartott levegőt, majd ajkát egy halvány mosolyra húzza. Tekintetével kezem útját követi, s figyeli, ahogy elveszem az asztalról a fertőtlenítőszert és egy anyagdarabot. Ez utóbbit az üveg szájára helyezem, megfordítom, így egy kevés szer az anyagra kerül. Az üveget becsavarom, s visszateszem az asztalra. Robin felé fordulok, aprót biccentek, jelezve, hogy hajoljon közelebb, majd, miután teljesítette kérésemet, elkezdtem letörölni az arcára száradt vért. Óvatos vagyok, igyekszem nem fájdalmat okozni számára, s vigyázok arra is, nehogy még súlyosabbá tegyem az amúgy sem kis sebeit. Ajkaimba harapok, ahogy feltérképezem a kisebb-nagyobb sebeit. Néhány érintésemtől megrebeg a szempillája, egyszer-egyszer fel is szisszen, amikor a fájdalmasabb helyekhez érek. Bocsánatkérések sorozata után elérek ahhoz a sérüléshez, amely a legnagyobb mind közül. Ennél még óvatosabb vagyok, alig érek a bőréhez.<br />
- Ott van egy üvegdarab - állapítom meg fanyarul.<br />
A kezemben lévő, most már véres kendőt az asztalra helyezem, majd elveszem onnan a csipeszt.<br />
- Ez egy picit fájni fog - apró bólintással jelzi, hogy felfogta.<br />
Mélyet sóhajtva hajolok hozzá közelebb, két ujjammal széthúzom a sebet, s a csipesz segítségével kiszedem az apró, ide nem illő üvegszilánkot. Robin összeszorított szemmel viseli el minden egyes lépésemet, keze ismét ökölbe van szorítva.<br />
- Kész vagy már? - türelmetlen hanglejtéséből arra következtetek, hogy teljes mértékben elege van már ebből a napból, és a sok sérüléséből.<br />
- Kicsit bírd még ki! - Megengedek egy apró mosolyt, majd kitisztítom a sebet.<br />
Ajka meg-megremeg, forró lehelete kissé égetően hat jéghideg, hófehér kezemre, ami miatt egész testemben megborzongok. Szemét még mindig nem nyitja ki, sőt sokkal jobban összeszorítja, emiatt pedig megjelenik néhány ránc a szeme sarkában. Bekötözöm a sebét, a többi hegre is egy kicsi, kerek, átlátszó tapaszt teszek.<br />
- Kész vagyok - jelentem ki, hangomban egy kevés büszkeség lelhető fel.<br />
- Végre - sóhajt fel, majd kinyitja a szemét.<br />
Néhányszor pislog, megpróbálja megszokni a villanyból áradó éles fényt, és felém pillant. Pár másodpercig szótlanul figyel, alsó ajkát harapdálja, végül pedig így szól:<br />
- Köszönöm.<br />
Ez az egy szó teljesen megmelengeti vadul kalapáló szívemet. Egész testem örömmel van tele, tenyerem nedvessé válik. A tudat, hogy segítettem rajta, teljes mértékben idillivé változtatja a pillanatot.<br />
- Nem tesz semmit. Azt tettem, amire köteles vagyok - felelem nyugodtan, tekintetem még mindig nem veszem le róla.<br />
Arca kissé eltorzul, a földre pillant, majd aprót bólint. Halkan motyog valamit, de nem értem, hogy mit. Rá szeretnék kérdezni, hogy mit is mondott, így szólásra is nyitom számat, ám szavamba vág.<br />
- Hoznál le nekem egy takarót? Ez az egy most nem lenne elég - mutat az említett anyagra.<br />
Néhány pillanatig gondolkodom, tekintetem közte és a takaró között cikázik. Végül döntök. Felszegezett állal felállok, és felé nyújtom kezemet.<br />
- Gyere! - Kérdő tekintetére inkább csak megforgatom a szememet. - Csak gyere!<br />
Kétkedve ugyan, de elfogadja a kezemet. Lassan felállítom, és átkarolom őt. Nehezen teszi meg a lépéseket, néha felszisszen, a levegőt pedig néhány másodpercig bent is tartja.<br />
A lépcsőhöz érve megremegek. Figyelembe véve, hogy az idegességtől és az izgatottságtól még mindig remeg a lábam, alig tudtam idáig elvonszolni Robint, így fogalmam sincs, hogy hogyan is fogunk felmenni a hálószobába. Mélyet sóhajtva veszek erőt magamon, és megteszem az első lépést a lépcsőn. Robin még jobban megszorítja a vállam - ez az érzés pedig egyáltalán nem kellemes, szinte már fájdalmas, sőt abban is biztos vagyok, hogy ennek nyoma fog maradni. Tudom, hogy nem saját akaratából teszi, és azt is, hogy fájdalmai vannak, arra viszont nem gondoltam, hogy ezt az érzetet meg akarja osztani velem. Oké, persze, elismerem, hogy a templomi szertartásokon a vőlegény és a menyasszony elismeri, hogy elviselik egymás fájdalmait, de mivel mi nem vagyunk ténylegesen összeházasodva, ez az eskü semmit sem ér.<br />
- Kurvára utálom a lépcsőket - nevet fel kínjában.<br />
Felszisszen, összepréselt ajkakkal próbálja elviselni azt a mérhetetlen és talán kibírhatatlan fájdalmat, ami a testét ostromolja. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer meg fogom sajnálni őt, de úgy tűnik, az élet útjai kifürkészhetetlenek, én pedig napról-napra olyan helyzetekbe kerülök, amelyekről még eddig álmodni sem mertem.<br />
- Még csak néhány lépcső, és felérünk - azt hiszem, a biztatás inkább nekem szól, mint neki.<br />
Robin ismét felmordul, ezt viszont csak egy grimasszal nyugtázom. Mikor az utolsó lépcsőfokot is átlépjük, egy halk sóhaj hagyja el a száját. A szorításán is enged, már nem annyira ég a bőröm, mint eddig. Lassan kifújom az eddig benntartott levegőt, majd a szabad kezemmel lenyomom a hálószoba ajtaját, s beengedem őt. Megpróbál önmagától elbicegni az ágyig, ám fél úton kissé összegörnyedve fordul felém. Tekintete segélykérő, fájdalmakkal teli. Ismét átkarolom őt, nagy erőfeszítések árán pedig eljutunk az ágyig. Erőtlenül rádobja magát a puha matracra, arcára pedig kiül a megkönnyebbülés.<br />
- Segítsek? - kérdezem elfojtott vigyorral.<br />
Ha külső szemlélőként nézném ezt a jelenetet, akkor biztos, hogy a hasamat fogva, a hátamon fetrengve röhögnék, nem törődve azzal, hogy mindez megalázásnak számítana Robinra nézve. Ám így, hogy nagyjából tudom, mit is érezhet, és hogy mekkorák a fájdalmai, azt hiszem, egy kissé megesik rajta a szívem.<br />
- Nem vagyok ágyhoz kötött, Ley! Csak meglőttek - puffog magában.<br />
Elterül az ágyon, a takaróért nyúl, amit nem ér el. Egy ideig erőlködik, megpróbálja magától elvenni a puha, selymes pokrócot, ám minden erőfeszítése kudarcba fullad, ő pedig dörmögve szitkozódik. Mindkét kezével a szemét dörzsöli, ám ezzel csak azt éri el, hogy meghúzódik a bőre, ami miatt ismét felszisszen.<br />
Szememet forgatva lépek oda mellé, és gondosan betakargatom őt. Ügyelek arra, hogy az érzékeny helyhez ne érjek hozzá, és arra is, hogy ott a takaró vastagabban fedje, mint a többi helyen. Mozdulataim abban a pillanatban lelassulnak, amint tekintetem találkozik a Robinéval. Kissé kábán figyel, talán épp azt emészti magában, hogy törődök vele. Tulajdonképpen még magam sem tudom, hogy miért bánok vele ennyire kedvesen és szeretetteljesen - talán ennek az az oka, hogy túlságosan is megsérült ahhoz, hogy most leálljak vele veszekedni.<br />
Egy mosolyt küldök felé, amit üveges, meghökkent tekintettel viszonoz, majd indulok is ki, hisz ebben a helyzetben szüksége van a pihenésre, ám nem teszek két lépést, egy kéz ragadja meg az enyémet, ezzel visszarántva az ágy mellé.<br />
- Aludj velem - kérleli.<br />
Egy pillanatra fontolóra is veszem a dolgot, tekintve, hogy épp egy órája lőhették meg őt. Figyelem az arcát, látom, hogy tényleg azt szeretné, hogy vele aludjak. Talán a sok fájdalomérzet elvette az eszét, s ezt csak azért mondta, mert teljesen magán kívül van.<br />
Mélyet sóhajtva adom be a derekam, ami miatt ajka felfelé konyul. Néhány gyengéd, lassú mozdulattal arrébb ül, ezzel helyet adva nekem. Úgy fekszem melléje, hogy távolság van közöttünk, s magunkra húzom a takarót. Néhány pillanatig még fészkelődöm, megpróbálom megtalálni a legjobb pozíciót a számomra, Robin is fészkelődik, ami miatt ajkamba harapok, hisz lehet, hogy kevés hely maradt számára, vagy épp hozzáértem a kezéhez, ami, ugye, nem a legjobb az ő esetében.<br />
Kissé megugrok, amikor megérzem a kezét a derekamra tapadni, ezután pedig a fejét a vállamba fúrja. Jóleső morgás hagyja el száját, másodpercekkel később pedig már békésen alszik.</div>
Kabai Krisztinahttp://www.blogger.com/profile/05825855008937005146noreply@blogger.com12tag:blogger.com,1999:blog-8000440711126120916.post-47695169913051361082016-01-08T12:05:00.000-08:002016-01-08T12:54:05.626-08:00Hatodik fejezet<div style="text-align: justify;">
Másnap reggel egyedül ébredek. Figyelembe véve, hogy ez az egyetlen hálószoba, és, hogy Robin nem itt töltötte az éjszakát, kicsit megrémülök. Feltápászkodok az ágyról, majd lehunyt szemmel kinyújtom az elgémberedett végtagjaimat. Mély levegőt veszek, és elindulok a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mielőtt belépnék a konyhába, kinézek a nappaliba, ahol is a kanapén megpillantok valakit - kizárásos alapon Robint -, aki békésen szunyókál. Térdét felhúzva, oldalra fordulva, arcát belefúrva a párnába egyenletesen lélegzik.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mosolyogva lépek felé - és Isten tudja, miért, de -, a takarót, aminek egy része már a földön van, felemelem, és a válláig húzom, hogy jól betakarja a szabadon maradt testrészeit. Kicsit megugrik, szemöldökei összefutnak, a homloka is ráncba szalad, ám nem ébred fel. Halk morgást hallat, élesen beszívja a levegőt, majd egyszeriben kipattannak a szemei. Elsőnek fátyolos a tekintete, figyel, kutat, megpróbálja felfogni, hogy hol is lehet és, hogy én mit is keresek mellette, majd, mikor mindez tudatosul benne elmosolyodik. Szemei összeszűkülnek, kezét pedig a homlokához emeli, ezzel árnyékot létesítve magának, ugyanis a villanyból áradó fény kissé rontja a szemét.<br />
<a name='more'></a></div>
<div style="text-align: justify;">
- Hány óra? - kérdezi reggeli rekedtes hangján, közben pedig kinyújtja a karját.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Fél kilenc - pillantok fel a falon elhelyezkedő órára. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Csinálsz kaját? - mormogja kissé fojtottan.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Magamnak igen - vigyorgok rá, majd egy vállrándítással a konyhába megyek.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hé, Asszony! - kiált utánam.</div>
<div style="text-align: justify;">
Hallom, ahogy a kanapé kissé recsegve jelzi, hogy a rajta ülő, kissé súlyos ember feláll róla, ami számomra csak egyet jelenthet: menekülnöm kell. Fejem hátra fordítva nézem meg, hogy megtudjam, mégis mennyire van messze tőlem, ám amikor észreveszem, hogy alig tíz méter van köztünk, észt vesztve rohanni kezdek. Hallom, hogy mögöttem van, sőt mi több, érzem is, hisz a belőle áradó melegség szinte felperzseli bőrömet. </div>
<div style="text-align: justify;">
Lelassítok, ezzel megkönnyítem a dolgát, hisz akkor is utolérne, ha tovább menekülök előle. Felé fordulok, kihúzott háttal várom, hogy elém lépjen. Kissé meghökken, amikor észreveszi, hogy nem menekülök tőle, ám nem hátrál meg, hanem határozott, meggondolt lépésekkel elém lép. Mélyen beszívja a levegőt, kíváncsian kutatja tekintetem, ám azt az örömöt nem adom meg neki, hogy a szemébe nézek. Másodpercekkel később megunja a küszködést, és egy markáns mozdulattal állam alá nyúl, és megemeli a fejem, ezzel kényszerítve arra, hogy elvesszek csillogó zöld íriszeiben. Ajkát szóra nyitja, majd azonnal be is csukja, kissé tétlenkedik, nem tudja, hogy mit is kéne mondjon nekem. Sóhajt, majd hozzákezd a mondanivalójának.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem kellett volna olyan tapintatlannak lennem az este... - szól, ám látszik rajta, hogy keresi a megfelelő szavakat, amelyek nem igazán jöttek a szájára. - Meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg van közted és a célszemélyek között egy olyan kapcsolat, amely nem épp a legegyszerűbb. Fogalmam sincs, hogy mit kéne most csinálnunk, és legszívesebben azonnal visszamondanám ezt az egészet, mivel a fentiek eléggé meg voltak zakkanva akkor, amikor ezt a döntést hozták, és tudom, hogy bármennyire is erős, eltökélt és magabiztos lány vagy, nem biztos, hogy meg tudsz birkózni ezzel a feladattal - hangjából süt a bűntudat, arca fájdalommal teli, pupillája kissé kitágult. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem... nem érdekel. Hagyjuk ezt - oldalra kapom a fejem, és a földet kezdem el pásztázni. - Nem igazán zavar... Megcsináljuk. Át kell lépnünk a fázist, ehhez pedig az kell, hogy elvégezzük a dolgunkat, nem igaz? - pillantok fel rá ismét.</div>
<div style="text-align: justify;">
Szememben könny csillog, ám minden akaraterőmmel arra törekedek, hogy ezek az őrült, nem ide való cseppek le ne csorogjanak kissé kivörösödött arcomon. Eltökélten figyelem őt, megpróbálok minden egyes negatív dolgot kizárni magamból annak érdekében, hogy egyáltalán ne süssön le rólam az, hogy mennyire félek ettől az egésztől. Félek? Ugyan, ez a kifejezés még csak meg sem közelíti azt, amit jelenleg is érzek. Valósággal rettegek, ez az érzés pedig percről-percre csak nő és nő, s már csak azt nem tudom, hogy ez az érzés meddig fog még kínozni. Rettegek a mai naptól, hisz tudom, hogy ismét találkoznom kell a szüleimmel. Rettegek a következményektől, amelyeket egyelőre még homály fed, de biztos vagyok benne, hogy ez a fehér, átláthatatlannak tűnő köd hamarosan fel fog szállni erről az ügyről, és minden egyes piszkos kis titok fényre fog derülni. </div>
<div style="text-align: justify;">
Hirtelen azt veszem észre, hogy Robin karja védelmezően tapad a derekamra, fejemet pedig automatikusan a vállába fúrom. Furcsamód nincs energiám eltolni magam tőle, az ép eszem viszont folyamatosan csak azt suttogja, hogy ez is csak egy csel. Lehet, hogy ismét tönkre akar tenni, épp úgy, ahogyan évekkel ezelőtt. Nem tudhatom, hisz honnan is tudhatnám? </div>
<div style="text-align: justify;">
Ebben a pillanatban viszont semmi sem érdekel. Érzem, hogy karjai között lenyugodok, és csak ez számít. Furcsa érzés ez. Máskor biztos, hogy beleszúrnék egy-két kést, jobb esetben egyszerűen csak lelőném. Ez a helyzet viszont annyira más. Annyira megnyugtató, kellemes, ettől pedig csak még jobban megrémülök. Robin mellett ilyet még sosem éreztem, és ez csak még bonyolultabbá és kényelmetlenebbé teszi az egész helyzetet. </div>
<div style="text-align: justify;">
Néhány másodperccel később kiszabadítom magam karja szorításából, kikerülöm őt, majd visszamegyek a konyhába, hogy hozzálássak a mai reggelinkhez. Már el is felejtettem, hogy percekkel ezelőtt még azt mondtam Robinnak, hogy nem készítek neki reggelit, ám, ha jobban belegondolok, akkor biztos vagyok benne, hogy akkor is készítettem volna neki ételt, hogy ha nem is ölel át engem, csendben, és bizonygat afelől, hogy nem muszáj elvállalnunk ezt a munkát. </div>
<div style="text-align: justify;">
A hűtőben kutakodok, és amint megtalálom a tojástartót, előveszek belőle négy darabot, és a konyhapultra helyezem azokat. A tűzhelyhez lépek, előveszek egy palacsintasütőt, amelybe másfél ujjnyi olajat öntök. Beindítom a gázt, a serpenyőt pedig a közepes méretű korongra helyezem. Ezután előveszek egy vágódeszkát, valamint a hűtőből egy kevés szalámit, amit felkockázok, és sajtot, amit lereszelek egy tányérba. Mielőtt még az olaj sercegni kezdene, egy mély tányérban összetöröm a tojást, és egy villával felkavarom. Ebbe a tányérba beleöntöm a szalámit, s addig kavarom, ameddig a darabkák külseje sárgává nem válik. Az egészet a serpenyőbe öntöm, majd kisütöm. Még mielőtt le venném a tűzhelyről a serpenyőt, a majdnem kész rántottára ráteszem a reszelt sajtot, majd néhány másodpercig várok azért, hogy a sajt ráolvadjon a tojásos szalámira. </div>
<div style="text-align: justify;">
A kész reggelit kiteszem, hogy hűljön, majd a nappali felé veszem az irányt, hogy behívjam Robint az ebédlőbe. </div>
<div style="text-align: justify;">
Még mielőtt kilépek a nappaliba, megtorpanok, ugyanis hangokat hallok. Robin épp telefonál. Hangja ideges, szavaiból kihallatszik, hogy legszívesebben széttépne valakit vagy valamit. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Bassza meg! A fenébe is, apa, ezt ugye ők sem gondolták komolyan! Normálisak ezek? - megáll, gondolom megvárja, hogy apja elmondja a saját részét, majd idegesen tovább folytatja - Akkor is! Remélem, hogy nagyon jó okuk volt arra, hogy ezt tegyék! Ha ez az egész nem jön össze, akkor nem csak a célszemélyek maradnak életben, hanem elveszítjük az egyik legjobb emberünket. Szerintem ezt ti sem szeretnétek... Mi? Direkt? Mégis miért? - hangja néhány fokkal magasabbá vált, döbbenten kezdett el járkálni fel, és alá. - Jó, oké, akkor hétvégén - ezzel bontja a vonalat. </div>
<div style="text-align: justify;">
Kissé megugrok, visszatipegek az asztalhoz, és ott várom meg, hogy bejöjjön. Alsó ajkamat rágcsálva próbálom magamban összerakni az egyelőre még összerakhatatlan kirakóst. Annyi darab hiányzik, annyi elem, ami nélkül még nem teljes a történet. Miről beszélhettek? Tulajdonképpen erre a kérdésre már magam is tudom a választ. Szinte már biztos, hogy én voltam a téma - és nem, nem csak azért, mert tudom, hogy jó vagyok abban, amit csinálok. Eddig is tudtam, hogy Robint foglalkoztatja a helyzetem, főleg azért, mert ő is érinti a dolog, ám arra nem gondoltam, hogy ennyire. Sőt, arra sem gondoltam, hogy ennyire komoly a helyzet. Mi volt direkt? Az, hogy a szüleimet kell megöljük? Akárhogy is nézem, eddig úgy tűnik, hogy ez csupán a véletlen műve. Vagy talán mégsem? A kihallgatott beszélgetés csak még több kételyt ébreszt bennem, emiatt pedig kezdek bekattanni.<br />
Robin mit sem sejtve lépked felém, arca még mindig ingerültséget sugároz, ám sokkal nyugodtabbnak tűnik, mint néhány perccel ezelőtt.</div>
<div style="text-align: justify;">
Amikor megpillantja az asztalon lévő tányérokat, szeme csillogni kezd, majd azonnal helyet foglal az egyik szabad széken, és hozzálát a reggeliének. Egy ideig hevesen falja a rántottát, úgy eszik, mintha napokig éheztették volna, ám egy idő után a rágása lassabbá válik, arca elkomorul, és úgy mered a terítőn lévő mintára, mintha szellemet látott volna. Teljesen a gondolataiba mered, és valószínűnek tartom, hogy teljes mértékben megfeledkezett arról, hogy én is itt vagyok, alig néhány méterre tőle. Csak bámul, szinte nem is lélegzik. Hirtelen egy vonallá préseli ajkait, orrán beszívja a levegőt, majd lassan kiengedi azt. Egy pillanat erejéig lehunyja a szemét, próbálja összeszedni minden egyes ép gondolatát, majd ismét hozzálát az evéshez. Látszik rajta, hogy nyomasztja valami; valami olyan, ami marja belülről, és legszívesebben az első adandó alkalommal megszabadulna tőle.<br />
Telefonja csengése szakítja félbe figyelési hadműveletemet. Megrázom a fejem, és Robint figyelem, aki épp a kezében lévő készüléket bámulja.<br />
- Apa az - mondja egy fanyar mosoly kíséretében.<br />
Talán ez az arckifejezés annak köszönhető, hogy percekkel ezelőtt még veszekedett vele. Őszintén megvallva, jelen esetben én is így néznék a saját apámra, hogy ha megtudnám, hogy valami nincs rendben az előre megtervezett dolgainkban.<br />
Végighúzza az ujját a képernyőn, majd kihangosítja a mobilt.<br />
- Jó reggelt, gyerekek! - hallom meg River csilingelő hangját. - Éltek még?<br />
- Kösz, anya, én is szeretlek - forgatja szemét a mellettem lévő srác, mire hangosan felnevetek.<br />
- Voltatok már a célszemélyeknél? - kérdezi ismét, mire elkomolyodok.<br />
Arcom kissé eltorzul, ahogy ismét megelevenedik előttem az előző nap minden egyes másodperce, a kezem remegésnek áll, szívem dobogása pedig felgyorsul. Robinra pillantok, aki ajkát harapdálva hallgat, az arcomat fürkészi. Tekintete szemem és a kezem között cikázik.<br />
- Voltunk - válaszol helyettem, ezzel felmentve engem a beszéd alól.<br />
- És? Valami észrevétel? Bármi, ami segíthet nektek? - faggat tovább River kissé türelmetlenül.<br />
- Egyenlőre még semmi, anya. Hétvégén szerveznek egy grillpartit, amire minket is meghívtak. Akkor talán össze tudunk kaparni néhány lényeges információt - feleli kimérten, ezzel pedig pontot is tesz az i végére, mivel a hanglejtéséből tökéletesen kihallatszik, hogy nem szeretne többet mesélni az ügyről.<br />
- Van egy kis probléma - vág közbe Josh. Hangja kissé bosszús, idegesnek és feszültnek tűnik. - Robin, emlékszel Axel Linley-ra? Tegnap hívtak a Cranstoniak, hogy betörtek az egyik irodájukba, a a felvételeken pedig az ő arca vigyorgott vissza rájuk. Mivel a heteseknek amúgy is elég sok gondjuk van, megkértek, hogy intézkedjek ez ügyben. Mit gondolsz, el tudod őt intézni még ma?<br />
Robin gondolkodni kezd. Pár pillanatig ide-oda cikázik a tekintete, majd végül bólint - ekkor jut eszébe, hogy mindezt apja nem látja, így el is mondja a döntését. Josh egy elégedett sóhajt hallat, majd hamarosan bontjuk a vonalat.<br />
Összeszedem az asztalt, és el is mosom a koszos edényeket. A konyhai munkák elvégzése után a hálóba veszem az irányt, lecserélem koszos ruháimat egy sportmelltartóra és egy tornanadrágra, majd Robin példáját követve lemegyek az alagsorba. A férfi, aki már több, mint egy napja a férjem, most észt vesztve püföli a felakasztott boxzsákot. Arcáról patakokban folyik le a sós verejték, ami miatt az egész felsőteste csillog - ez a csillogás pedig sokkal szexisebbé és vonzóbbá teszi őt. A gyér világosságban filmbeillő jelenetnek tűnik, ahogyan próbálja leadni a felgyülemlett feszültséget. Halkan szitkozódik, egyáltalán nem értem, hogy mit motyog magának. Morog, néha-néha felüvölt, kívülálló pedig azt hinné, hogy szegénynek valami pszichikai problémája van. Pedig ez nem igaz. Ez csupán a folyamatosan felgyülemlett és le nem adott feszültségnek a következménye, ami valószínű, hogy az elmúlt egy napban keletkezett a szervezetében.<br />
- A kurva életbe! - üt egy óriásit a zsákba, mire az egy hangos puffanással jelzi, hogy feladja a szolgálatot.<br />
Ám Robin nem áll le. Rúgni kezdi a szerencsétlen zsákot, össze-vissza csapkod, teljesen önkívületi állapotba kerül. Teljes sokkba kerülök, fogalmam sincs, hogy mit is kéne tennem. Hirtelenjében odalépek hozzá, kezem pedig végighúzom a karján. Kissé megugrik, egy mozdulattal a falhoz vág. Testem hatalmasat csapódik a falnak, kissé felszisszenek a hirtelen jött hideg miatt. Az előttem álló férfi hangosan zihál, testéből árad a hő, amely teljesen felhevíti testemet. Kezével megbénít, mozdulni sem tudok, bár nem is akarok, mert tudom, ha Robin ennyire ideges, akkor puszta kézzel is képes lenne a túlvilágra küldeni. Robin erős. Mindig is az volt, és ezzel nagyon is tisztában vagyok. Tudom, hogy ez az állapot ciklusos, és reménykedem abban, hogy hamarosan le is fog nyugodni, és nem fog semmiben és senkiben sem kárt tenni.<br />
Az arcát figyelem, amely rettenetesen vörös. A homlokán kidagadt ér minden egyes másodperc után megnő, majd ugyanabban a pillanatban vissza is változik eredeti állapotába. Néhány verejtékcsepp gördül végig az arcán, az álláról pedig lecsöppen a földre - mindezt lassított felvételben. Sőt, maga a helyzet is olyan lassan megy végbe, hogy úgy érzem, itt fog elérni a kaszás. Fogcsikorgatva szívja be a levegőt, ennek a tettének pedig eléggé vérfagyasztó hangja van, amitől megrémülök. Sosem féltem Robintól. Eddig is tudtam, hogy sok mindenre képes, mostantól viszont kétszer is meg fogom gondolni azt, hogy legyek-e szemét vele, vagy sem.<br />
- Nyugodj meg - saját magamat meghazudtolva ejtem ki ezeket a bátornak tűnő szavakat.<br />
Robin figyel, nem válaszol. Tudom, hogy hallja, hogy mit mondok neki, látszik is rajta, hogy felfogta ezt a két szót, ám mégsem tudja teljesíteni a kérésemet. Másik kezét megtámasztja a fejem mellett, így már teljesen hozzám passzírozódik. Szemét figyelem, amely most sötétzölden parázslik. Olyan félelmetesnek tűnt, mint még soha.<br />
- Robin, kérlek, nyugodj meg - ismétlem meg kimérten, és örömmel tapasztalom, hogy ezúttal megpróbál hallgatni rám.<br />
Légzése kezd szabályossá válni. Ekkor viszont azt veszem észre, hogy vészesen közel vagyunk egymáshoz. Érzem a szájából áradó mentolos leheletet, a testéből áradó forróság és a tusfürdő édes keveréke pedig teljesen megbódít. Úgy állok ott előtte, mint egy rongybaba. Nem mozdulok, mert egyszerűen képtelen vagyok megmozdítani a testrészeimet. Ajka szinte már súrolja az enyémet, amikor megtántorodik. Homloka ráncba fut, fújtat, majd ellöki magát tőlem. Idegesen trappol végig a termen, és egy ajtócsapással jelzi, hogy magamra hagyott. Egyedül olyan gondolatokkal, amelyeket még megmagyarázni sem tudok. </div>
Kabai Krisztinahttp://www.blogger.com/profile/05825855008937005146noreply@blogger.com6tag:blogger.com,1999:blog-8000440711126120916.post-20822963300123320762015-12-31T12:55:00.000-08:002015-12-31T12:57:59.903-08:00Békés, Boldog Új évet!<div style="text-align: justify;">
Tudom, tudom, kicsit elakadtam a részekkel, ám ennek az az oka, hogy kevés rész van meg előre megírva. Ezért döntöttem úgy, hogy ameddig itthon vagyok (azt hiszem, 11.-ig), megírok előre néhány fejezetet. </div>
<div style="text-align: justify;">
Utólag is szeretnék nektek kellemes Karácsonyt kívánni! Remélem, az angyalka azt hozta nektek, amire vágytatok!</div>
<div style="text-align: justify;">
Mint látjátok, új a design. Az év utolsó napját rendesen rápazaroltam, de megérte. Köszönöm azoknak, akik segítettek és véleményeket mondtak a félkész eredményekről is. </div>
<div style="text-align: justify;">
A hónap közepe fele érkezik a legújabb fejezet, reményeim szerint akkora már meg lesz írva néhány plusz fejezet is. </div>
<div style="text-align: justify;">
Tartogatok még meglepetéseket, ne aggódjatok. Rengeteg tervem van ezzel a történettel, s valószínűnek tartom, hogy miután befejezem, újraírom, egy két előfejezettel meg is toldom, ugyanis a prológus rettenetesen irreális. <strike>Nem is tudom, ki írhatta. Nem is ismerem. *szarkazmus*</strike></div>
<div style="text-align: justify;">
Utoljára is békés, boldog Új évet kívánok nektek, legyen egy csodás, szeretetben gazdag új évetek, sok-sok könyvetek, rengeteg élményetek és még sok más!</div>
<div style="text-align: right;">
<br />
All the love<br />
Ciara ××</div>
<div style="text-align: right;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="http://thebentleyhotel.com/wp-content/uploads/2014/12/Happy-new-year-tumblr-1_Fotor.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="http://thebentleyhotel.com/wp-content/uploads/2014/12/Happy-new-year-tumblr-1_Fotor.jpg" /></a></div>
Kabai Krisztinahttp://www.blogger.com/profile/05825855008937005146noreply@blogger.com6tag:blogger.com,1999:blog-8000440711126120916.post-42440714048507998142015-12-13T01:47:00.001-08:002015-12-15T08:02:01.782-08:00Ötödik fejezet<div style="text-align: justify;">
<i>Sziasztok!<br />mint látjátok, a blog ismét egy új résszel bővült, amely nem kevés meglepetéseket fog okozni.<br />Kellemes olvasást hozzá!</i><br />
<br />
Robin az asztalnál ül, előtte pedig egy tányér van, amelyen a sütemény megmaradt része pihen. Nyugodtan habzsolja az általam készített tésztát, észre sem véve azt, hogy mögötte vagyok. Óvatosan a vállára teszem a kezem, ami miatt elsőnek megugrik, majd szitkozódva üdvözöl.<br />
- Miért kell mindig ráhozni az emberre a szívbajt? - motyogja, majd még egy adagot töm a szájába.<br />
Kuncogva fordulok felé, s miután nekidőlök a konyhapultnak, figyelni kezdem őt. Néhányszor megrágja a sütit, majd megáll, fejét pedig lassan felemeli. Tekintetét nekem szegezi, szinte lyukat fúr bennem.<br />
- Most mi van? - kérdezi teli szájjal, ezzel láthatóvá téve a félig összerágott piskótát.<br />
- Semmi, folytasd csak nyugodtan - ajkamba harapok, ezzel visszafojtva a feltörésre készülő nevetésemet.<br />
Az asztalon lévő pohár után nyúl, amelyből megissza a vizet. Egy szalvétával megtörli morzsás arcát, feláll, majd betolja maga mögött a széket.<br />
- Kész vagy? - bólintással felelek, mire folytatja. - Akkor indulhatunk.<br />
<a name='more'></a><br />
Mélyet sóhajtva lököm el magam a pulttól, majd a kezembe veszem az előkészített tányért, és megindulok Robin után. Miután kilépünk a házból, Robin bezárja az ajtót, a kulcsot pedig gondosan a zsebébe süllyeszti. <i>Ő</i> indul meg elsőnek, én csupán néhány másodperccel később eszmélek fel gondolkodásomból, s iramodok meg utána. Miután mellé érek, a kezével a szabadon lévő kezem után kap, ujjainkat pedig összekulcsolja. Tette meglep, az első gondolat, ami az eszembe jut, az az, hogy azonnal lökjem el őt magamtól. Ám ekkor jut eszembe, hogy ez a szerepünk: azt a látszatot kelteni az emberekben, hogy együtt vagyunk. Ehhez pedig az kell, hogy a nyílt utcát megfogja a kezem.<br />
Észre sem veszem, hogy az arcom egy árnyalattal vörösebb lett. Csupán akkor tudatosul bennem mindez, amikor meghallom Robin halk kuncogását. Összeráncolt szemöldökkel felé pillantok, és értetlen arckifejezéssel figyelem őt.<br />
- Min nevetsz? - kérdezem kisvártatva.<br />
- Elvörösödtél - jelenti ki most már vigyorogva.<br />
Az út szélénél megáll, mire én is megtorpanok. Kezével megragadja a vállamat, maga felé fordít, majd közel hajol. Egy pillanatig megrémülök; mit akarhat? Miért van hozzám ilyen vészesen közel? Ajka miért nyílt szét olyan érzékien? Vajon miért fordul meg a fejemben, ha csak egy pillanatra is az, hogy szeretném, ha megcsókolna?<br />
Egy sóhajtás hagyja el számat, s lehunyt szemmel hagyom, hogy egy puszit nyomjon homlokomra.<br />
- Nem vörösödtem el - suttogom, szemhéjaim pedig azonnal felpattannak, hogy szemébe nézhessek.<br />
- Nem, tényleg nem - szarkasztikusan megrázza a fejét, ajkáról pedig levakarhatatlan a vigyor. - Noah, felkészültél?<br />
- Amennyire csak lehet, Jason - sóhajtom, és megindulunk a szemközti ház felé.<br />
A célszemélyek és a mi házunk között óriási különbségek vannak. Míg a miénk egyszerű és szerény, addig ez óriási, és vagy három emeletes. A kinézete hasonlít egy villáéhoz, de azért attól egy kicsit visszafogottabbnak tűnik.<br />
Robin megtorpan az ajtóban, egy pillanatig hezitál. Ökölbe szorított kezét felemeli, majd az ajtóhoz emeli; nem kopogtat. Mély levegőt vesz, tekintetével pedig a küszöbön elhelyezkedő Welcome! feliratú szőnyeget pásztázza. Kezére pillantok, ami kissé remeg. Azt a kezét, amelyet összekulcsolt az enyémmel biztatóan megszorítom.<br />
- Minden oké lesz, ne aggódj - hajolok közel a füléhez.<br />
Nem tudom, miért, őszintén, ebben a pillanatban nem is érdekelnek a következmények, de egy puszit nyomok a halántékára.<br />
Robin felszegett állal kopogtatja meg a fehérre mázolt faajtót. Pár pillanatig vár, fülel, hátha hall valami zajt a házból, de semmi.<br />
- Nem szeretném összetörni a reményeidet, de valószínű, hogy a csengőt jobban meghallanák, mint a halk kopogásodat - kuncogok fel.<br />
- Ne parancsolgass! - morog sértődötten, majd lenyomja a csengő gombját.<br />
Hangos dübörgés szűrődik ki a lakásból, mire csak sóhajtok. Másodpercekkel később kattan a zár, majd kinyílik az ajtó, és egy kislánnyal találjuk szembe magunkat. A lány alig három éves, tejszőke haja pedig kószán áll a feje búbján. Egy cuki virágos ruhát visel, hozzá illő lábbelivel.<br />
Leguggolok mellé, egyik ujjammal pedig megsimogatom az arcát.<br />
- Szia! Mondd csak, a mamiék itthon vannak? - kérdezem tőle kedvesen, mire csak beszalad.<br />
- Cammie, kicsim, gyere csak - hallok meg egy férfihangot, ami rettenetesen ismerős a számomra.<br />
A gyomrom azonnal görcsbe rándul, a légzésem elakad, valami pedig megáll bennem. A kezem remegni kezd, Robin pedig kérdőn néz rám. Nem felelek neki, nem teszek semmit, csak lefagyva várom, hogy a sejtésem ne igazolódjon be.<br />
Egy negyvenes évei közepén járó férfi áll meg előttünk, kezében a szőke kislánnyal. A férfi néhány ősz hajtinccsel rendelkezik, arcán pedig már meglátszik a kor, hisz a homlokán halvány ráncok húzódnak. Ajkán egy mosoly bújuk meg, közben pedig kezet ráz Robinnal.<br />
- Üdv, Jason Bellow vagyok, ő pedig Noah. Mi vagyunk az új szomszédok.<br />
Robin szerencsére tartja a frontot, én viszont megmukkanni sem tudok.<br />
- Én Nick vagyok, ő pedig itt a lányom, Cammie - mosolyog ránk, majd rám pillant.<br />
- Hoztunk egy kevés süteményt - erőt veszek magamon, s felé nyújtom a tányért.<br />
- Gyertek csak beljebb - invitál be, Robin pedig megragadja a kezem, s befelé húz.<br />
Ameddig a férfi behúzza az ajtót, addig Robin hozzám hajol, s a fülembe súg: - Mi a baj?<br />
Erőtlenül megrázom a fejem, a feltörekvő sírást pedig visszafojtom. Hamarosan egy nő jön ki az egyik helységből, aki egy pillanatra megtorpan. Arca üvegessé változik, ajka vékony vonallá alakul.<br />
- Jason és Noah Bellow, az új szomszédok - nyújtja Robin a kezét a nőnek, mire az nagy nehezen elfogadja azt.<br />
- Ivory - mosolyt kényszerít ajkára, majd felém nyújtja a kezét.<br />
Készségesen elfogadom, lassan megrázom, közben le sem veszem tekintetem a szeméről.<br />
Beinvitálnak a nappaliba, a nő pedig hoz nekünk üdítőt és ropogtatni valót. A süteményt elfogadja, és a konyhába viszi.<br />
A férfi kérdésekkel bombáz minket, a nő pedig engem figyel, ám én sem teszek másként. Rettenetesen megváltoztak. Mindketten. Nem csak kinézetileg, hanem névleg is. Ez pedig fura.<br />
Megrázom a fejem, ám ez csak ahhoz vezet, hogy megszédüljek. Szemem elé köd kerül, alig látok valamit. Nem tudom, hogy mi ez az érzés, azt sem tudom, hogy miért érzem azt, hogy a gyomrom egész tartalmát ki szeretném tenni. Emlékek bombázzák fejemet, lelki szemeim előtt sorra jelennek meg a különféle események. Olyan érzés fog el, mintha leperegne előttem az egész életem. Minden mozzanat, minden esemény a múltamból most ismét megtörténik velem, ettől az érzéstől pedig meg akarok szabadulni. Túl sok emlék, túl sok fájó pont, amit nem tudom, hogy meddig fogok elviselni.<br />
- Elnézést, megmutatná, hogy hol van a mosdó? - kérdezem a nőre pillantva.<br />
<i>Ivory</i> azonnal feláll, s megindul az egyik folyosó felé, én pedig feldobom magam, és követni kezdem őt. Megáll az egyik ajtó előtt, felkapcsolja a falon elhelyezkedő kapcsolót, s kinyitja előttem az ajtót. Miután ellenőrzőm, hogy a nő elment az ajtótól, lehajtom a mellékhelység fedelét, s ráülök. Megpróbálok erőt venni magamon, és nem sírni, ami hát... eléggé nehéz feladat. Annyira furcsa érzés ismét látni őket. Látni, hogy mások, látni, hogy boldogak. Látni, hogy jól megvannak nélkülem is. Azt hiszem, az utóbbi fáj leginkább. Nem is az, hogy lett egy gyermekük.<br />
Ekkor viszont eszembe jutott az, hogy miért is vagyunk itt. Ők a célszemélyek. Őket kell megölni. Miért? Miért épp őket? Miért épp most? Miért én?<br />
Annyi kérdés halmozódik fel bennem, hogy az agyam legszívesebben felrobbanna.<br />
Kóvályogva megyek el a kagylóig, megengedem a hideg vizet, s megmosom az arcomat. Gondolkodásom kezd visszatérni, a látásom is javulni látszódik. Még egyszer megmosom az arcom, majd megtörölöm az egyik törölközővel.<br />
Mély lélegzetet véve kimegyek a helységből, s visszamegyek a nappaliba. Robin még mindig furcsán néz rám, de csak lehunyt szemmel jelzem neki, hogy majd később elmondom. Helyet foglalok mellette, s hozzábújok. Férfias illata azonnal megcsapja az orromat, teljesen elbódít.<br />
- No, és, Noah, mondd csak, mivel foglalkozol? - kérdezi <i>Iv</i>, s belekortyol az italába.<br />
- Blogger vagyok, pontosabban egy internetes újságnak dolgozok - felelem a már jól betanult szöveget.<br />
- Oh, az nagyszerű munka, biztosan sokat fizet - szól közbe Nick, aki velem szemben foglal helyet.<br />
- Anya, apa, megmutathatom Noah néninek a szobámat? - tudakolja ujjongva Cammie, tekintete pedig a szülei között cikázik.<br />
Mindketten rám néznek, én pedig mosolyogva bólintok, és felállok a helyemről. Kissé fura, hogy a kislány ennyire barátkozó típus, gondolom ez azzal magyarázható, hogy elég sok vendég jött eddig hozzájuk. Cammie felém nyújtja apró kezét, s megfogja az egyik ujjam. Elhagyjuk a nappalit, s felmegyünk az emeletre. Időm sincs körbenézni, hisz annyira gyorsan húz, mintha valami kergetné őt, és azért megy ilyen sebesen. Másodpercek alatt az emeleten lévő szobában vagyunk, amely a kislányénak tulajdonítható. Természetesen minden rózsaszínben pompázik, ami nekem, fekete-mániás lánynak kissé irritáló és gyomorforgató. Ettől függetlenül mosolyogva foglalok helyet az ágyon, s figyelem, ahogy egy rózsaszín albumot cipel az ágyra. Törökülésbe helyezkedik mellettem, s ölébe helyezi az albumot, amit lassan kinyit. Más az első oldal képekkel van tele, s gondolom, hogy a többi oldal sem néz ki másképp. Belegondolva abba, hogy nekem ilyen sosem volt... azt hiszem, egy kicsit irigy vagyok a lányra.<br />
Rengeteg képet mutat, az utolsónál viszont megakadok. Ismét könny gyűlik a szemembe, s már tényleg csak egy kicsi tart vissza attól, hogy elbőgöm magam. A kép évekkel ezelőtt készülhetett, a két szülő mosolyogva karolja át szőke hajú kislányukat; mindhárman boldogak voltak. Nagy kár, hogy az az öröm, amit akkor éreztek, egyik napról a másikra elveszett egy óriási, véget nem érő fekete lyukban.<br />
Cammie ezután beszélni kezd, mindenfélét összehord, néhány szót alig értek, de minden mondatára mosolyogva bólintok.<br />
Nagyjából negyed órával később visszamegyünk a nappaliba. Leülök Robin mellé, aki azonnal magához húz, és homlokon csókol, ami miatt ismét megváltozik az arcszínem. Cammie, mit sem törődve azzal, hogy Robin eme kis gesztusa által teljes mértékben az álom világba kerültem, az ölembe ugrik, s kényelembe helyezi magát. Édes eper illat árad vékony tincseiből, testével pedig teljesen nekem dől.<br />
Ivory-ra pillantok, aki meglepett mosollyal figyel hol engem, hol a lányát.<br />
- Senkivel sem ennyire közvetlen - magyarázza, és a férjére néz, aki helyeslően bólint.<br />
- Amikor vendégeink vannak, akkor mindig a szobájában van, s nem mert közénk jönni. Most viszont... - intett felénk elismerően mosolyogva.<br />
- Ugyan, szeretem a gyerekeket - mosolygok rájuk.<br />
Robin rám pillant. Mosolyog. Van abban a mosolyban valami, valami megmagyarázhatatlan és furcsa, amit sehova sem tudok tenni.<br />
- Gondolom, egyszer ti is szeretnétek gyerekeket - kezdi elmélkedve Ivory, s jelentőségteljesen rám pillant.<br />
- Fiatalok vagyunk még mi ehhez - vágom rá azonnal, ezzel elhallgattatva Robint, aki már épp szóra akarta nyitni a száját.<br />
- Ugyan, kedvesem, ez nem akadály. Látod, mi is meddig vártunk! Mire Cammie befejezi az iskolát, mi már rég öregotthonban leszünk - mosolyog kedvesen a nő, eszébe sem jutva az, hogy ezzel mély sebet hagyhat a szívemben.<br />
Ez a seb pedig elképesztően nagy, szinte már gyógyíthatatlan. Pedig ő csak egy egyszerű mondatot mondott; egy olyan mondatot, ami szín tiszta hazugság. Tudom, hisz én vagyok az a hazugság. Egy titok vagyok a számukra, amiről jobb, ha nem is tudnak. Jobb, ha úgy halnak meg, hogy nem tudják, hogy a saját lányuk fog végezni velük.<br />
Percekkel később mosolyogva búcsúzunk el tőlük, majd átmegyünk a saját házunkba. Miután beérünk a nappaliba, egyszerűen ledobom magam a kanapéra, s magam elé meredve hallgatom, ahogy Robin kioktat.<br />
- Mégis mi a franc volt ez? A kurva életbe is, Ley, eszednél vagy? Úgy viselkedtél, mint valami agyhalott! Tudod, hogy emiatt nagyobb a lebukás veszélye? Remélem tisztában vagy ezzel, mert rohadtul felhúztál! - üvölt velem magából kikelve.<br />
- Bocs - motyogom, ám nem figyelek rá. Kezeimet tördelve figyelem ujjaimat, amelyek ismét remegésnek állnak.<br />
- "Bocs"? Csak ennyi? Nincs semmi mondanivalód? Az Isten verje meg, te nem vagy normális! - hitetlenkedve mered rám, hangjából csalódottság hallatszik.<br />
Felállok a helyemről, s átszelem a közöttünk lévő távolságot. Talán húsz centi van a teste és a testem között, de ez nem tántorít vissza, egyenesen a szemébe nézek.<br />
- Igen, Robin, bocs. Bocs, hogy egyszerűen képtelen voltam emberi mozdulatokra. Bocs, hogy csalódást okoztam neked. Bocs, hogy nem voltam képes a normális viselkedésre. Bocs, hogy lefagytam, csak mert szembe találtam magam a szüleimmel és a húgommal. Tényleg. Bocs - szarkasztikus monológom végén oldalra lépek, kikerülöm őt, s felmegyek a hálószobába. </div>
Kabai Krisztinahttp://www.blogger.com/profile/05825855008937005146noreply@blogger.com12tag:blogger.com,1999:blog-8000440711126120916.post-13806119004197926222015-12-05T02:58:00.000-08:002015-12-05T02:58:04.978-08:00Negyedik Fejezet<div style="text-align: justify;">
<i>Sziasztok!</i><br />
<i>Igen, igen, tudom, kedd nem most volt, és illett volna hoznom egy részt, de a héten valahogy semmi sem kedvezett számomra. </i><br />
<i>Most viszont itt az új rész, ami kicsivel több, mint 2200 szó. Kellemes olvasást hozzá, s ha van néhány percnyi időtök, hagyjatok magatok után egy rövidebb véleményt is. Tanácsot, gondolatot, segítséget. Bármit, amivel segíthettek engem. Ezáltal válik a történet teljessé és majdnem tökéletessé.</i><br />
<i>A<a href="https://www.facebook.com/groups/724297847669765/"> csoporthoz</a> még mindig tudtok csatlakozni! ××</i><br />
<i>Ciara ××</i><br />
<br />
Az ebédet követően pakolni kezdünk. A dobozokat és a két bőröndöt egy kisebb furgonba tesszük, amelyen még néhány bútor is helyet kapott. Miután minden felkerül a raktérre, Josh int a sofőrnek, aki el is indul az új lakásunk felé.</div>
<div style="text-align: justify;">
Percekkel később mindannyian a konyhában vagyunk, s épp elbúcsúzunk az otthoniaktól. River azonnal hozzám jön, szorosan magához ölel, s biztató szavakat suttog a fülembe. Biztosít arról, hogy semmi baj nem lesz és, hogy Robin nem mindig olyan, mint amilyennek eddig mutatta magát. Szeretnék hinni és igazat adni neki, de képtelen vagyok rá. Robin sosem változik - még akkor sem, ha kívülről úgy tűnik, hogy mégis. Ugyanaz a seggfej, kötekedős és idegesítő férfi marad, mint amilyen évekkel ezelőtt volt. Ha mégis azt feltételeztem volna, hogy tényleg változott, akkor a ma reggeli viselkedése rádöbbentene arra, hogy abszolút rosszul ítéltem meg őt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Minden rendben lesz - suttogja utoljára River, majd elenged, s hátrébb lép tőlem.<br />
<a name='more'></a></div>
<div style="text-align: justify;">
Ezután Josh karjaiban találom magam, aki ugyanolyan védelmezően tart, mint a felesége. Ahogy hozzá simulok, érzem, hogy az ő szíve is ugyan olyan hevesen kalapál, mint az enyém. Úgy tűnik, ő is ideges. A kérdés már csak az, hogy ő mi miatt? Én azért, mert rettegek attól, hogy Robinnal kell együtt dolgoznom, mi több, együtt is élnem. Félek attól, hogy akkora patáliát fogunk csapni, hogy már az első percben lebukunk, és akkor mindkettőnknek lőttek. Vajon Josh is emiatt tart? Bár, ha jobban belegondolok, akkor ő hisz bennünk. Tudja, ha komolyan vesszük a dolgunkat, akkor nem kockáztatunk - még akkor sem, ha ezzel le kell mondanunk az egyik legkedveltebb időtöltésünkről, azaz egymás vérének a szívásáról.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Meg fogjátok csinálni, ne parázz. Rendben? - néz a szemembe, és egy biztató mosolyt küld felém.</div>
<div style="text-align: justify;">
Félve ugyan, de bólintok. Hinni akarok neki, egyik részem pedig el is hiszi neki azt, amit mondott, de a másik részem még mindig kétkedik.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Indulunk? - kérdi Robin, s felém pillant.</div>
<div style="text-align: justify;">
Kilépünk az ajtón, s beülünk az autóba. Egy ideig egyikünk sem mozdul, csak meredünk magunk elé. Robin egyik keze a kulcson pihen, ami már az indítóban van, a másik pedig a kormányon. Mélyen szívja be a levegőt, közben pedig erősen koncentrál a kijelzőre. Valószínűnek tartom, hogy nem azt olvassa le róla, hogy hány liter benzin van a tartályban, hanem valami egész másra gondol. Valami, vagy valaki másra. Talán rám. A munkára. Vagy épp mindkettőre.</div>
<div style="text-align: justify;">
Pár perccel később kitolat a feljáróról, s elindul az cél felé, azaz Johnstonba.</div>
<div style="text-align: justify;">
A kezemben lévő táskából kiveszem a laptopot, felnyitom.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Add ide! - hallom a mellettem ülő srác érces és éles hangját.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mi? - fordulok felé értetlenül.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Rakd le a gépet és pihenj! Semmit sem aludtál, és pihenned kell - adja ki a parancsot ellentmondást nem tűrő hangon.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nehogy már megmondd, hogy mit csináljak! Amúgy is, még dolgoznom kell vele. Lehet, hogy átsiklottam valami felett, és most azt a valamit meg fogom találni - vágok vissza, majd ismét a képernyőnek szentelem a figyelmemet.</div>
<div style="text-align: justify;">
- A francba veled! - morogja, majd azonnal lefékez, és az út szélére húzza a járművet.</div>
<div style="text-align: justify;">
Egy mozdulattal kikapja a kezemből a gépezetet, összecsapja - figyelembe sem véve azt, hogy egy eléggé értékes tárgyat tart a kezében -, s hátradobja, mint valami mosott rongyot. Dühös pillantásokat lövellek feléje; olyanokat, amelyekkel már-már széttépem őt. Mert hát ezt akarom: cafatokra tépni, s úgy elverni, hogy többé sose tegyen olyat, mint amilyet az előbb tett. </div>
<div style="text-align: justify;">
- És, ha valami fontos is van azon a gépen? - dörrenek rá ingerülten. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Ha fontos az az akármi, biztos, hogy akkor is ott lesz, amikor hazaértünk. Most pedig aludj! - parancsol rám, mire megrettenek.</div>
<div style="text-align: justify;">
Vajon mikor válhatott ilyen parancsoló, irányítás mániás férfivá? Talán erre a kérdésre még választ sem szeretnék kapni. Csak még jobban megijednék tőle, amit persze nem akarok, hisz így is eléggé ijesztő az, hogy már fogalmam sincs, hogy ki ez a srác. Ez a megnyilvánulása csak még idegenebbé tette számomra, s még inkább biztosít afelől, hogy ezt a munkát egyszerűen képtelenek vagyunk együtt megoldani.<br />
Nagyot sóhajtva nekidöntöm fejemet az ablaknak, s kifelé tekintek. Szemhéjaim hamarosan lecsukódnak, s annak ellenére, hogy az autó őrült módon ugrál a rossz fő úton, elalszom.<br />
Arra kelek fel, hogy valaki rángatja a kezemet. Elsőnek csak egy halk morgással nyugtázom, ám amikor az ismeretlen még mindig nem állt le, kinyitom a szemem, s Robin türelmetlen fejével találom szembe magam.<br />
A srác eltávolodik tőlem, s hagyja, hogy had térjek vissza a való életbe. Megdörzsölöm a szemem, kinyújtom - már amennyire lehetséges - a kezemet.<br />
- Megjöttünk - jelenti ki, majd a csomagtartó felé veszi az irányt.<br />
Még egyet ásítok, majd kilépek a járműből. Egy kertes házakkal teli utcában találom magam, amely látszólag eléggé csendesnek mondható. Kellemesen meleg az idő, a nap sem süt olyan erősen, mint amennyire általában szokott. Arra a házra vezetem a tekintetem, amely előtt megálltunk. Nem volt olyan hú, de nagy, mégis, az a két emelet, amellyel rendelkezik, épp elegendőnek bizonyult számunkra. Bár, ha jobban belegondolok, akkor mi képesek vagyunk ezt is tönkretenni akkor, amikor veszekedünk. Ez ellen pedig nem tudok mit tenni.<br />
A második emeleten két erkély is volt, amelyeknek párkányán színes virágok pihentek. A ház fala fehér volt, tökéletesen passzolt a szomszédos házakhoz.<br />
- A cuccokat elhozták már? - kérdezem Robint, aki egy kisebb táskával a vállán közeledik felém.<br />
- Be is rendezték a szobákat. A ház már a miénk - hangjában fellelhető volt egy kevés gúny is, ám leginkább reményt sugall és biztatást.<br />
Reménykedik abban, hogy a munkánk jól sikerült, és biztat abban, hogy ne adjuk fel. Ez kell nekem. Remény és biztatás. Vajon ő képes nekem megadni mindezeket?<br />
Időm sincs ezen gondolkodni, hisz megragadja a kezem, s bevonszol az új házunkba. Kellemesen meglepődök, amikor elém tárul a beltér látványa. Gyönyörű mahagóni bútorok köszöntek vissza rám, melyek a barna minden árnyalatában figyeltek vissza ránk. Kellemes illat kering a levegőben, ami az egyik szekrényen elhelyezkedő légfrissítőnek volt köszönhető.<br />
Hirtelen azt veszem észre, hogy Robin, aki még pillanatokkal ezelőtt mellettem állt, most a hűtőben van - szó szerint -, és kaja után kutat. A srác felé közeledek, ajkamat kislányos mosolyra húzom, s úgy figyelem őt.<br />
Ki szeretne bújni a gépezetből, de amilyen szerencsétlen, a kelleténél hamarább emeli fel a fejét, így beleveri azt a legfelső polcba, amit szitkozódással nyugtáz.<br />
Hangosan felnevetek, s nekidőlök a konyha pultnak. A srác kimászik a hűtőből, egyik kezében egy rúd szalámival és egy kisebb kocka sajttal, a másik kezével pedig a fejét simogatja, amely súlyos károsodást szenvedett. Reménykedek benne, hogy nem maradandó a károsodása, ugyanis azt az emberiség fogja megbánni.<br />
- Ne nevess - pirit le, s felém mutatja mutatóujját, ami miatt ismét csak kacagni kezdek, ám most sokkal hangosabban és sokkal elevenebben.<br />
Erre csak a szemét forgatja, majd, miután a kivett dolgokat az asztalra helyezi, a nappaliba megy, s ledobja magát a tévé előtt elhelyezkedő kanapéra. A lábát felpolcolja az üvegasztalra, amely a kanapé és a tévé között helyezkedik el, majd a mellette lévő távirányítóval kapcsolgatni kezdi az tévé adásokat.<br />
- Tulajdonképpen miért is vetted ki a szalámit és a sajtot a hűtőből? - vonom kérdőre miután megállok mellette. </div>
- Ha jól tudom, márpedig jól tudom, te vagy a feleségem. Egy feleségnek pedig az a kötelessége, hogy kielégítse a férje vágyait. Talán nem így gondolja, Mrs. Bellow? - önelégült vigyor telepedik ajkára, hisz tisztában van azzal, hogy nem csak igazat mondott, hanem még félreérthető is volt a mondata.<br />
<div style="text-align: justify;">
Morgolódva megyek be a konyhába, s hozzálátok a meleg szendvics elkészítéséhez. Ám nem neki. Azt nagyon is elleste, hogy én úgy fogok táncolni, ahogyan ő fütyül. Ezt a játékot ketten játsszák, én pedig örömmel versengek vele. Akár a végsőkig, legyen az bárhol és bármikor.</div>
<div style="text-align: justify;">
A mikró egy kattanással jelzi, hogy a benne lévő szendvics kellőképp átmelegedett, így kiveszem onnan, és egy tányérra helyezem, amivel aztán a nappaliba megyek és leülök Robin mellé. A srác árgus szemekkel, szinte felfal a tekintetével. Halk morgást hallat, majd megpróbálja elvenni a kajámat, ám hadművelete kudarcba fullad.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Amikor azt mondtam, hogy készíts kaját, akkor arra gondoltam, hogy nekem, és nem magadnak - duzzog ölbe tett kézzel, fél szemmel viszont még mindig a kezemben lévő szendvicset nézi, amiből már jócskán hiányzott.</div>
<div style="text-align: justify;">
Telefon csengés szakítja félbe étkezésemet. Robin megnyomja a távirányítón az egyik gombot, a tévé képernyője pedig elsőnek feketébe, majd szürkébe vált. Ezután zúgni kezd, végül pedig megjelenik a tiszta kép: River és Josh mosolygós arcával találjuk szembe magunkat. Az utóbbi a számítógépével babrál, míg az első csak vigyorog, s ahogy a kamera megengedi, feltérképezi a szobát.<br />
- Nem is olyan rossz. Ám, titeket ismerve, egy hét múlva mindez romokban fog heverni. Nagy kár érte, eléggé alapos munkának tűnik - fintorodig el, ám szája sarkában megbújik egy apró, alig észrevehető mosoly.<br />
- Vicces vagy, anya - motyog fél szájjal a mellettem ülő, majd az apjára vezeti a tekintetét. - Még mindig nem szándékozol beszámolni arról, hogy kiket is kéne elcsábítanunk, hogy aztán szép csendben végezzünk velük?<br />
- Átküldtem az infókat mindkettőtök telefonjába, szerintem már meg is kaptátok. Tanulmányozzátok, jegyzeteljetek, jegyezzétek meg a fontosabb dolgokat. Tulajdonképpen a szembe szomszédaitokról van szó, tehát nem kell messze menjetek - adja ki a parancsot, majd, miután tudatosult benne, hogy megértettük a feladatunkat, elégedetten hátradől.<br />
- Javaslom, hogy készíts valami süteményt, hogy aztán vigyétek majd át nekik, mint valami <i>rendes, normális</i> új szomszédok. Tudod, <i>ámerikái</i> szokás - River anyáskodó énje ismét előtör, ezúttal viszont megspékelte mindezt néhány fura kézmozdulattal is, ami kissé nevetségesnek bizonyult.<br />
- Később megoldom - ígérem meg neki, s fél szemmel Robinra pillantok, aki helyeslően bólint.<br />
- Mikor érkeztetek meg? Kipakoltatok? Nektek is tetszik a ház? Minden cuccotok megvan? Még nem gyilkoltátok meg egymást? - bombáz kérdésekkel fogadott anyám, hangjában pedig izgatottságot és türelmetlenséget vélek felfedezni.<br />
- Úgy negyed órája. Nem, nem pakoltunk. Elképesztően csodaszép, szebbet nem is tudnák elképzelni magunknak. A cuccainkkal elvileg minden rendben van, de még nem néztem szét. Nem, River, még nem szedtük ki egymás szemét, de már tervezzük a hadműveletet - utóbbi mondatomnál szememet forgatom, s fura arcot vágok.<br />
Nem értem, miért hiszi mindenki azt, hogy akkor, amikor egy légtérben vagyok Robinnal, akkor mást sem tudunk tenni, csak egymás vérét szívni? Jó, tulajdonképpen ennek van alapja, de akkor is! Tudunk normálisan is viselkedni... elvileg. Gyakorlatilag már nem biztos.<br />
- Na, jól van, fiatalok, ideje a tettek mezejére lépnetek. Két hetetek van rá, használjátok ki az időt, és ne hozzatok ránk szégyent - Josh biccent, River integet, majd a kép elsötétül.<br />
Mélyet sóhajtva helyezem magam kényelembe a kanapén. Eddig feszesen tartott végtagjaimat kinyújtom, s halk sóhajjal jelzem, hogy semmi kedvem sincs felállni innen. Robin persze szúrós szemekkel pillant rám, majd a konyha felé biccent, jelezve, hogy ideje lenne teljesítenem a szóban tett ígéretemet, amihez tulajdonképpen semmi kedvem sincs. Igaz, hogy sikerült pihennem egy keveset az autóban, de az édeskevésnek számított, hisz általában minimum hét órát alszom, ha nem többet. Sokszor megesett, hogy ez a hét óra nem igazán jött össze, sőt, még a három sem, olyankor viszont abszolút használhatatlan voltam, ami nem csak nekem nem volt jó, hanem a körülöttem lévő embereknek sem. Ám Robin ezt nem tudja rólam; nem tudja, hogy a három évvel ezelőtti énem és a mostani énem teljes mértékben különbözik egymásról. Már nem vagyok ugyanaz a naív, félrevezethető kislány, akit akkor jól rászedett; változott a kinézetem is és a gondolkodásmódom is. Robin pedig minderről - vagy inkább egy részéről - semmit sem tud. Talán ez még a javamra válhat.<br />
- Meg kéne látogassuk a célszemélyeket, nem gondolod? - kérdezi rosszallóan, mire csak a szememet forgatom.<br />
- Oké, oké, megyek már - emelem fel a kezem védekezésképp, majd felállok, s a tányérommal együtt bevándorlok a konyhába.<br />
A tányért a mosogatógépbe helyezem, majd megállok a konyhapult előtt, s gondolkodom. Hirtelen egyetlen egy recept sem jut eszembe, így kénytelen vagyok a telefonomra hagyatkozni. Percekkel később megtalálom a megfelelő receptet, így nekilátok a sütemény elkészítéséhez. Valószínűleg River műve az, hogy a hűtő és a szekrények is teljesen fel vannak töltve, hisz minden szükséges alapanyagot és eszközt megtalálok, ami rendesen megkönnyíti a dolgomat.<br />
Délután ötre kész is vagyok a süteménnyel, ami többé-kevésbé már ki is hűlt. Az emeletre megyek, hogy feltérképezzem a házat. Rengeteg ajtó volt a folyosón, mindegyik más-más szobát rejt maga mögött. Mindenhova benyitok, s megpróbálom memorizálni azt, hogy egy bizonyos helységbe pontosan melyik ajtón keresztül juthatok el, végül pedig megállok az utolsó ajtó, azaz a háló előtt.<br />
Nem állok meg gondolkodni, nem is kopogok, egyszerűen csak benyitok a szobába.<br />
Robin az ágyon feküdt, közben pedig a laptopján pötyög. Homlokát összeráncolva pörgeti végig az adott oldalt, amit persze nem látok, hisz a képernyő épp háttal van nekem.<br />
- Kész vagyok - jelentem ki, mire összerezzen.<br />
Két kattintás után azonnal lecsapja a gépezet fedelét, mire megállapítom, hogy az én - jobban mondva az elkobzott - gépemmel bán ilyen csúnyán, és meglepően gyorsan. Arca furcsa módon nyugodt, ám szeméből tükröződik a rémület. Fél? Vajon mitől? Rejteget valamit? Micsodát?<br />
- Felhoztam a cuccodat, ott van a sarokban - int a fejével az említett hely felé.<br />
- Az az enyém? - figyelembe sem veszem az előbb elmondott mondatát, tekintetem csak és kizárólag a laptopra szegezem.<br />
- Igen. Meg kellett néznem valamit, az enyém pedig eléggé lassan működik - magyarázza, hangjából pedig szinte már üvölt, hogy nem mond igazat.<br />
- Engedélyt kérni nem szokás? - vágok vissza szemrehányóan.<br />
- Örülnél inkább, hogy felhoztam a cuccaidat - köpi vissza szemrebbenés nélkül.<br />
- Én is képes lettem volna rá - grimaszolok neki, majd lehajolok, hogy elővegyek néhány tisztább ruhadarabot a bőröndből.<br />
- Mégsem tetted meg - lépéseket hallok, közeledik felém.<br />
Kiegyenesedek, s a kezembe gyűröm az elővett dolgokat. Közel áll hozzám, a testéből áradó hő, ami az idegesség miatt keletkezett benne, szinte felperzseli fehér bőrömet. Ajkait összepréseli, s úgy figyel.<br />
- Te, drága férjem, parancsoltad azt, hogy süssem meg a süteményt. Vagy talán nem rémlik? - mosolyodok el, s alsó ajkamba harapok.<br />
- De, de igenis rémlik - lehunyt szemmel fújja ki az eddig benntartott levegőt, majd kimérten folytatja - Öltözz fel, kint megvárlak - ezzel megindul az ajtó felé.<br />
- Igenis, Mr. Bellow - vigyorgok feléje, mire megfordul. Szúrós pillantásokat lövell felém, majd bosszúsan elhagyja a szobát.<br />
Hamar felveszem a ruhadarabokat, megfésülöm a hajam, s magamra fújok egy kevés parfümöt is. Mindez után lemegyek a konyhába Robinhoz. </div>
Kabai Krisztinahttp://www.blogger.com/profile/05825855008937005146noreply@blogger.com6tag:blogger.com,1999:blog-8000440711126120916.post-16902009713501599952015-11-24T03:09:00.000-08:002016-01-09T10:29:18.283-08:00Harmadik Fejezet<div style="text-align: justify;">
<br />
<br />
<br />
<i><span style="font-family: "georgia" , "times new roman" , serif; font-size: large;">S</span>ziasztok!</i><br />
<i>Elképesztőek vagytok! Tegnap meghaladtuk a 3.000-es oldalmegtekintést! Fantasztikusak vagytok, nagyon szépen köszönöm! Az olvasók száma már a 34-et üti, ami annyira döbbenetes, hogy alig hiszem el! Néha tényleg elképedek ezeken a számokon! A <span style="font-family: Georgia, Times New Roman, serif;"><b><a href="https://www.facebook.com/groups/724297847669765/">csoportban</a> </b></span>is gyűlünk, ahova még mindig lehet csatlakozni! ^^ </i><br />
<i>Kellemes olvasást és, ha van időtök, akkor hagyjatok magatok után egy röpke véleményt! </i><br />
<i><br /></i>
<i><span id="goog_258571924"></span><span id="goog_258571925"></span><br /></i>
<br />
A megbeszélés után a nappalit veszem az uralmam alá. Képtelen lennék úgy aludni, hogy közben tudom, bármelyik pillanatban összeomolhat az elhozott számítógép.</div>
<div style="text-align: justify;">
Még mielőtt nekifognák a kutakodásnak, befészkelem magam a konyhapult elé, s nekiállok a nassolnivalóm elkészítéséhez. Igaz, nem is vacsoráztam, de éhes sem vagyok semmiféle főtt ennivalóra, így inkább a hűtőben kezdek el kutakodni. Mivel ott nem találok semmi ehetőt, a szekrényekhez fordulok, s ott keresgélek tovább. Végül megtalálom a számomra legkedvesebb dolgot, azaz a pattogatott kukoricás zacskót, amit azonnal felbontok, és a mikróba helyezek. Kereken három perccel később egy pillanatnyi csengő jelzi, hogy kivehetem a kipattogtatott kukoricát a forró gépezetből. Két-két ujjal óvatosan megfogom a barna papír sarkait, majd gyorsan az asztalra dobom, hogy még véletlenül se égesse meg az ujjbegyeimet. Egy tálat veszek elő az egyik szekrényből, majd beleöntöm a vajas finomság minden egyes darabját. Visszamegyek a nappaliba, ahol birtokba veszem a kanapét, amelyen nagyjából húsz perccel ezelőtt még Robin feküdt. A kukoricát a jobb oldalamra helyezem, a laptopot pedig az üvegasztalra.<br />
<a name='more'></a></div>
<div style="text-align: justify;">
Felnyitom a szerkezetet, majd megnyomom a bekapcsoló gombot. Nem vártam el túl sokat, tekintve, hogy Mr. Price nem volt hülye ember, és biztos, hogy lekódolt mindent. Ám tévedek. A gép azonnal beindul, és még csak kódja sincs. Azonnal bele tudom vetni magam a keresgélésbe.</div>
<div style="text-align: justify;">
Legelsőnek a mappáit nézem át. Képeket, táblázatokat, jegyzeteket keresek, amelyek bármit elárulhatnak arról, hogy mégis miért akarta eltenni a tízeseket láb alól. Magamhoz képes eléggé gyorsan átfutom a mappákat, ám egyikben sem találok semmit.</div>
<div style="text-align: justify;">
Sóhajtva dőlök hátra egy pillanatra, közben pedig nagyot markolok a tálba, s annyit, amennyit egyszerre ki tudok venni, belenyomom a számba. Annyi a szerencsém, hogy a többiek már rég az igazak álmát alusszák, s nem látták ezt a mozdulatomat; ám ha mégis tanúi lettek volna ennek a borzalmas tettemnek, valószínűleg azonnal kitagadnának.</div>
<div style="text-align: justify;">
Még mielőtt hozzá láthattam volna a következő ponthoz, azaz a közösségi oldalainak az átnyomozáshoz, ismét a konyhába megyek, hogy elkészítsek magamnak egy nagy adag kávét, amire rettenetesen szükségem van. Kezdem megérezni a húsz óra nem alvást, ez ellen pedig gyorsan tennem kell valamit.</div>
<div style="text-align: justify;">
A kávé hamar kifő, a forró italt pedig egy bögrébe töltöm, amivel ismét a nappaliba megyek, hogy folytathassam a munkámat.</div>
<div style="text-align: justify;">
Teljesen megfeledkezem az időről, s már csak azt veszem észre, hogy az emeleten becsukják az egyik ajtót. Egy fontosabb e-mail olvasását nem akarom megszakítani, így meg sem nézem, hogy ki az, aki legelsőnek felkelt. Csupán akkor döbbenek rá, hogy ki a legújabb társaságom, amikor rekedtes, fáradt hangon hozzám szól. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Régen nem voltál ilyen korán kelős. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Ki mondta, hogy lefeküdtem? - kérdezem fel sem nézve a számítógépből.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Min ügyködsz? - hagyja figyelmen kívül kérdésemet, majd lehuppan mellém. </div>
<div style="text-align: justify;">
- A tegnapi munkám maradványain. A pasas nemrégiben el akart tenni minket láb alól, az okát pedig nem tudjuk. Mondjuk a férfi már halott, de még mindig fúrja az oldalamat az, hogy semmit sem tudunk sem arról, hogy ki bízta meg őt, sem azt, hogy miért rontotta el a feladatát - magyarázom, de szememet le nem veszem a képernyőről. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Mikor indulunk? - kérdezi kissé fájdalmas hangon. </div>
<div style="text-align: justify;">
Úgy tűnik, ő is ugyanúgy vélekedik a dologról, mint én. Amikor arra gondolok, hogy néhány óra múlva már ennek a seggfejnek a felesége leszek, elborzadok. Olyan irreális és lehetetlennek tűnik a dolog, hogy még felfogni sincs időm. Az idő pedig telik, s hamarosan már csak azon fogom észrevenni magam, hogy egy idegen városban, egy idegen házban, egyedül ezzel a mérhetetlenül nagy idiótával azt fogjuk eljátszani, hogy egy párt alkotunk, sőt, ha ez nem lenne elég, akkor még mérhetetlenül szeretnünk is kell egymást. Még belegondolni is rossz, pedig nemsokára át is kell majd éljem. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Állítólag délben - rántom meg a vállam, miközben lecsukom a gépezetet. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Apa mondta, hogy még el kell mennünk Johnsonba és Warwickba valami papírokért, tehát vagy egy órás lesz az út, feltéve, ha szerencsénk van, és nincs forgalom - vázolja fel a tényeket úgy, mintha mindez normális dolog lenne. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Várj, várj, várj - ráncolom össze homlokom, s összegzem a gondolataimat. - Ez most ugye nem azt jelenti, hogy egy teljes órán keresztül együtt kell veled utaznom egy olyan kocsiban, amelyben csak mi ketten leszünk? </div>
<div style="text-align: justify;">
- Örülök, Ley, hogy most is olyan jól vág az eszed, mint három évvel ezelőtt - jelenti ki gúnyosan. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Ezt most te sem gondoltad komolyan - hüledezek. Nem, ezt tényleg nem gondolhatja komolyan. </div>
<div style="text-align: justify;">
- De, de komolyan gondoltam, hogy most is olyan jól vág az eszed, mint három évvel ezelőtt - ismétli meg önmagát, s elfolyt egy kisebb mosolyt. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem azt, te barom, hanem a másikat - ütöm meg a vállát, majd karba tett kézzel kényelembe helyezem magam. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Sajnos azt is komolyan gondoltam - mondja elgondolkodva, majd fellöki magát a kanapéról, s megindul az emelet felé. </div>
<div style="text-align: justify;">
Nem szól semmit, még csak egy mosolyt sem küld felém, ami mellesleg nagyon jól jönne - bár fogalmam sincs, hogy miért épp tőle. Azt sem tudom, hogy miért volt most velem ennyire kedves. Viszont, ha jobban belegondolok, akkor rájövök, hogy reggel hatkor még ő sem képes úgy nézni rám, mint egy hisztis libára, aki csak arra vár, hogy valamibe belekössön. </div>
<div style="text-align: justify;">
Pár perc elteltével Robin ismét a nappaliban áll, ezúttal viszont egy teljesen más szerelésben. Egy szürke melegítő és egy ugyanilyen színben pompázó felső fedi kidolgozott testét, ezzel eltakarva azokat a területeket, amelyek miatt a korombeli nők azonnal elolvadnának. Ha a viszonyunk nem lenne olyan, amilyen, akkor elmondhatnám róla azt, hogy tényleg elképesztően jóképű. Nagy kár, hogy a közöttünk lévő kapcsolat rosszabb, mint két idős, veszekedős házaspáré, akik nem tudják eldönteni, hogy milyen színűre fessék a falat. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Hova mész? - kérdezem, mikor már az ajtóban áll. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Agglegényként még lefutom a kilométereimet, ha nem bánja, Mrs. Bellow - nevet fel szarkasztikusan, majd egy hangos csapódással jelzi, hogy elhagyta a házat. </div>
<div style="text-align: justify;">
A falon lévő órára pillantok, ami már fél hetet mutat. Mélyet sóhajtva felállok, megragadom a számítógépet, és az emeletre megyek. Elsőnek Josh irodáját veszem célba, ahol is az íróasztalra helyezem a gépezetet. Ezután a saját szobámba megyek, s elkezdem bepakolni a bőröndömet. Egy olyan gondolat kerít hatalmába miközben pakolok, hogy lehetséges, hogy sokáig kell ott maradnunk. Josh sosem titkolózott egyetlen egy üggyel kapcsolatban sem, emiatt pedig az a sanda gyanúm, hogy ez az feladat sokkal másabb, mint az eddigiek - s nem csak amiatt, mert ez a szint átlépő feladatom. Talán ezért is osztották be mellém Robint, aki amúgy, bármennyire is nehéz bevallani, de nagyon jó abban, amit csinál. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Máris ébren vagy? - River hangja tölti be a szobámat, ami miatt azonnal megugrok.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mellkasomra teszem a kezem, s rémült arcot vágva ajándékozom meg egy rosszalló pillantással, amit csak egy anyáskodó mosollyal nyugtáz.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Le sem feküdtem. A laptopon dolgoztam - nem sokat magyarázom, hisz azonnal megérti. </div>
<div style="text-align: justify;">
River mindig is tudta, hogy sosem hagyom a fontos munkát a következő napra, bármerre is járjon az idő. Egy ideig még veszekedett velem ezzel kapcsolatban, főleg akkor, amikor olyan későn kezdek neki az efféle munkának, mint az este, de már hozzászokott ehhez, és nem csesz le azért, mert egy szemhunyásnyit sem aludtam. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Találtál valamit? - lép beljebb, s leül az ágy szélére.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Abszolút semmit. Vagy tudta, hogy nem fog sokáig élni, vagy egyszerűen csak azért támadott ránk, mert nem volt mit otthon csinálnia - vázolom fel elméletem.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ekkor teszem bele a bőröndömbe az utolsó darab felsőt is. Megpróbálom behúzni a cipzárt, de túl sok ruha került az amúgy is kicsi utazótáskába, így ezt a feladatot nehezen tudom megoldani. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Várj - szól River, majd nemes egyszerűséggel ráül a bőröndre. - Most próbáld!</div>
<div style="text-align: justify;">
Rivernek hála sikeresen be tudom húzni a cipzárt. Sóhajtva gurítom poggyászomat a sarokba, majd lehuppanok River mellé. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Félek ettől az egésztől - sóhajtom magam elé meredve. Az ölembe helyezem a kezem, s elkezdek az ujjaimmal játszani. - Sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy ilyen nehéz feladattal fogok szembe kerülni. Ne érts félre; nem attól rettegek, hogy elrontok valamit, hanem attól, hogy egy olyan dologgal fogok szembekerülni, amivel nem tudok megbirkózni. Ezek mellé még itt van Robin is, akivel sosem jutunk közös nevezőre. Ha nem is a munka miatt, akkor miatta fogom elrontani ezt az egészet - furcsa volt ilyen nyersen kiteregetni az érzéseimet, főleg úgy, hogy közben lehúzom annak a személynek a fiát, akivel épp beszélek. </div>
<div style="text-align: justify;">
River mégis meghallgat, s nem szól le azért, mert bántó és sértő szavakkal illettem egyetlen gyermekét. Ő nem tehet róla, hogy a fia ilyen szemét velem. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Robin jó ember - még akkor is, ha jelen pillanatban nem jöttök ki jól. Tudja, hogy mit csinál, és jelen pillanatban is száz százalékosan biztos abban, hogy bármennyire is nem bírjátok ki egymás mellett maximum két percig, végig tudjátok csinálni ezt a feladatot. És amiben Robin biztos, az tényleg úgy lesz. És most hiába akarsz közbevágni, s azt bizonygatni, hogy ez nem így van, mert te is tisztában vagy vele, hogy mégis. </div>
<div style="text-align: justify;">
Bármennyire is nem akarok hinni neki, bármennyire is meg akarom cáfolni a kijelentéseit, egyszerűen nem megy. Tudom, hogy igaza van. Ez a tény pedig megrémít. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Kilenc fele reggelizünk. Addig szabad vagy - mosolyog rám, majd feláll, és elhagyja a szobámat.<br />
Pár pillanatig ledőlök az ágyra, s a mennyezetet bámulom. Fura belegondolni, hogy a mai éjszakát már nem ebben a megszokott kuckóban töltöm, hanem egy teljesen idegen házban. Mindig is imádtam a szobámat, hisz otthonos és barátságos volt.<br />
Még mielőtt bele nem aludnák a sok gondolkodásba, felállok, s egy óriási terpesszel a szekrényem elé állok. Egy fintor telepedik ajkamra, majd, miközben kinyújtom elgémberedett végtagjaimat, végignézek a törölközős polcon. Miután kiszúrom a kedvencemet, egy sóhajtás kíséretében utána nyúlok, s kiveszem onnan, majd az ágyra dobom. Ezután előkészítem a felvenni kívánt alsóneműket, valamint azokat a darabokat, amelyeket zuhanyzás után fel fogok venni, majd nekiállok levenni magamról az összes ruhadarabot. Miután teljes mértékben levetkőztem, magam köré tekerem a törölközőt, s megindulok a szomszédos fürdőszoba felé.<br />
Mivel az ajtó fából van, és nem igazán hallatszik ki semmiféle hang, bemegyek.<br />
Elsőnek megdöbbenek a nem várt látvány miatt, aztán pedig azonnal megfordulok. Arcom teljes mértékben átveszi a vörös egyik legsötétebb árnyalatát, s attól tartok, hogy a fülem is erre a sorsra jutott. Halkan szitkozódom, s megpróbálok nem arra gondolni, hogy az a srác, akit világ életemben - jobban mondva azóta, hogy ennek a háznak a lakója vagyok - mindig is utáltam, most épp itt áll a hátamnál, egy szál törölközőben, ami csak az alsó felét takarja. Akaratlanul is, ha csak egy pillanatra, de felidézem magamban széles vállait, kidolgozott felsőtestét, ami miatt olyan... dögös volt. Nem, a dögös kifejezés még csak meg sem közelíti a kinézetét. Tökéletes és ellenállhatatlan. Hívogató, mégis szinte virít róla, hogy megbánom még akkor is, ha csak egy pillantást vetek rá.<br />
- Nem akarsz kimenni? - kérdezi összeszorított ajkakkal.<br />
- Nem csak a tiéd a fürdő - vágok vissza, mit sem törődve azzal, hogy tulajdonképpen én törtem rá, nem pedig fordítva.<br />
- Hát rendben - ejti ki lassan, majd halk moraj hangzik.<br />
Azt hiszem... azt hiszem épp most dobta le magáról a törölközőt. Hallom, ahogy fel-le járkál, közben kutakodik a szekrényben, figyelembe sem véve azt, hogy én itt szobrozok mellette egy szál semmiben.<br />
- Az Isten szerelmére, Robin! - mordulok fel, de még mindig nem fordulok meg.<br />
- Te jöttél be, vállald a következményeket - nevet fel a hátam mögül.<br />
Még egy pár pillanatig tétlenkedik; hallom, ahogy magára kap - végre - egy alsót. Magamban már azon voltam, hogy ha nem fejezi be, de azonnal, akkor biztos, hogy a várakozást kint fogom folyatni.<br />
Hirtelen egy kéz tapad a vállamra, majd egy mozdulattal maga elé fordít. Annyira fura érzés volt belenézni zöldes szemeibe. Talán ez az első alkalom, s van egy olyan érzésem, hogy tudom is, hogy miért nem néztem még bele mindeddig. Lányok ezreit értettem most meg, pedig úgy voltam vele, hogy Robin rajongói megfejthetetlenek.<br />
- Kiengedsz, vagy még bámulni fogsz egy ideig? - közömbös megnyilvánulása azonnal kiábrándít.<br />
Megrázom a fejem, ezzel elzavarva mindenféle fura gondolatomat, majd megpróbálom felvenni azt az oldalamat, amelyből nem látszik ki az, hogy teljes mértékben elvesztem úgy a gondolataimban, mint a szemeiben.<br />
- Nem bámultalak - felelem higgadtan, de ezt a megállapítást még magam sem hiszem el.<br />
- Meséld csak be magadnak, de mindketten tudjuk, hogy ez nem így van - harap duzzadt ajkába.<br />
- Úgy tűnik, az egód még mindig megvan. Pedig már reménykedtem abban, hogy otthagytad a csapatodnál - vágok egy fintort, majd oldalra teszek egy lépést, kikerülöm őt, s a zuhanykabinig riszálom magamat.<br />
Érzem a hátamon égető tekintetét, ami miatt, bevallom, jóleső érzés tölt el. Pillanatokkal később hallom, hogy a fürdő ajtaja becsapódik; Robin magamra hagyott. Mély sóhajtást követően ledobom magamról a törölközőt, majd bemászok a zuhanykabinba és megengedem a langyos, felfrissítő vizet.</div>
Kabai Krisztinahttp://www.blogger.com/profile/05825855008937005146noreply@blogger.com6tag:blogger.com,1999:blog-8000440711126120916.post-71120893260372492092015-11-16T11:32:00.000-08:002016-01-09T10:07:58.869-08:00Második Fejezet<div style="text-align: justify;">
<br />
<br />
Negyed óra múlva térek vissza a helyszínre, kezemben két benzines kannával, amit a földre helyezek. Még mielőtt fel nem égetném áldozatomat, és annak óriási házát, benne minden vagyonnal - amiért tényleg kár, mivel eléggé szép villában lakott -, elkezdek kutakodni. Mindeddig nem tartottam olyan fontosnak ezt a műveletet, ugyanis nem volt okom rá. Valahol legbelül viszont sejtem, hogy valamit rejteget, anélkül a valami nélkül pedig nem szándékozom elmenni.</div>
<div style="text-align: justify;">
Kirántom az asztali fiókokat, kiöntöm a tartalmukat, és megpróbálok kézzel fogható nyomot keresni . Bármit, ami arra utalhat, hogy oka volt megtámadni minket.</div>
<div style="text-align: justify;">
Semmit sem találok. Csak számlák számlák hátán, csekkek, fizetési utalványok, néhány bankkártya és egyéb ehhez hasonló jelentéktelen papírdarabok. Az egész szobát teljesen feltúrom, az ágy matracát is felvágom, reménykedve abban, hogy talán oda rejtett el valami lényeges bizonyítékot, de ott sem találok semmit.</div>
<div style="text-align: justify;">
Az egyetlen dolog, ami talán fontos lehet, az a kézi számítógépe, amit félreteszek. Akkor lesz igazán pechem, hogy ha azon sem fogok találni semmit, ami nem lenne jó több szempontból sem: ideges leszek, ami miatt felmegy a vérnyomásom; továbbá, ha ilyen állapotban vagyok, akkor nem jó velem egy légtérben lenni. Ezért már csak bízni tudok abban, hogy van azon a gépen valami, és nem csak a saját érdekemben, hanem másokéban is.</div>
<div style="text-align: justify;">
S most jön a ma esti munkám rizikósabb fele: el kell tüntetni a holttestet. Tekintve, hogy nem akarok semmiféle bonyodalmat a rendőrséggel - akik amúgy nem kedvelik túlzottan a <i>tízeseket</i> -, el kell tüntetnem a helyszínt is. <i>Tábortűz lesz, méghozzá a leglátványosabb módon.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<a name='more'></a></div>
<div style="text-align: justify;">
Legelsőnek is eloldozom áldozatomat, s nagy nehezen elvonszolom az ágyára. Úgy helyezem a testét, amelyből - ha mégis megmarad a csontváza, amit kétlek, tekintve, hogy percek múlva lángolni fog ez az egész tákolmány - az lesz kikövetkeztethető, hogy Mr. Price-ot álmában érte a halál. Reményeim szerint antropológusok nem fogják meglátogatni ezt a térséget, de azért biztos, ami biztos alapon mégis megteszem ezt az óvintézkedést. Miután befejezem a holttest elhelyezését, jönnek a papírok; teleszórom az egész ágyat azokkal a csekkekkel és számlákkal, amelyeket a szekrényben találtam. Mivel annyi papír van itt, mint egy jól működő nyomdában, mindenhova jut minimum egy fehér, vagy épp egy színes darab. A Mr. Price körüli részek megtelnek papírokkal, így hát nem marad más hátra, minthogy az egész ágyra, továbbá a szoba, a lépcső, és az előszoba padlójára is benzint öntsek, amit aztán meg fogok majd gyújtani.</div>
<div style="text-align: justify;">
Tervemhez híven kinyitom az egyik kannát, amelynek tartalmát az ágyra, valamint az ágy körüli területre öntök. Az üres kannát otthagyom, s a telivel együtt kimegyek, hogy a ház többi szegletét is átitassam ezzel a büdös gyújtóeszközzel. Ehhez a művelethez nem igazán vagyok hozzászokva, tekintve, hogy eddig sosem volt ilyen komoly ügyem, így jobb, ha nincsenek nyomok. Nem szeretnék még egy rendőrségi ügyet is a nyakamra, így is csak egy centi választ el attól, hogy le nem csuknak engem, és a csoport többi tagját is gyilkosság miatt.</div>
<div style="text-align: justify;">
Miután mindennel kész vagyok, elveszem a laptopot, majd kiviszem az előszobába. Még egyszer végignézek a gyönyörű bútorokon, és megpróbálok bűntudat nélkül visszasétálni a felső emeleti szobába.</div>
<div style="text-align: justify;">
Előveszem a zsebemből a gyújtót, majd felveszek egy papírdarabot, és meggyújtom azt. Egy pillanatig sem maradok tovább a szobában, hiszen bármelyik pillanatban lángra kaphatnak a benzinnel átitatott anyagok.</div>
<div style="text-align: justify;">
Nem is ülök tovább a házban sem; felkapom a laptopot, s észrevétlenül kisurranok az épületből. Tulajdonképpen az a szerencsém, hogy a szoba ablaka a hátsó udvarra néz, így a környező házakban lakó embereknek nem fog feltűnni az, hogy két méteres lángok ágaskodnak a lakásban.</div>
<div style="text-align: justify;">
Hamar bepattanok az autómba, begyújtom a motort, s már szélsebesen száguldok a házunk felé. Képes voltam mindezt bűntudat nélkül végigcsinálni, ami nálam nagy csoda, hisz bármennyire is ezzel foglalkozom, megszánom az embereket. Senki sem érdemel ilyen kegyetlen halált, még akkor sem, hogy ha a rossz oldalon állt. Mégis... talán ő megérdemelte. Talán ő rászolgált minderre. Mert az, amit mindeddig csinált, elfogadhatatlan és undorító.</div>
<div style="text-align: justify;">
Észre se veszem, máris otthon vagyok. Begördülök a kocsifeljáróra, behúzom a kéziféket, s megállítom a motort. Egy ideig még bent ülök az autóban, megpróbálom felfogni azt, hogy nagyjából fél órával ezelőtt felgyújtottam egy házat, amelyben annak az embernek a holtteste feküdt, akit én öltem meg, majd, miután már véglegesen tudatosul bennem ez a tény, kinyitom az ajtót, s kiszállok a járműből. A hátsóülésről elveszem az elhozott dolgot, bezárom a járgányom, s a ház felé lépkedek.</div>
<div style="text-align: justify;">
Belépve észreveszem, hogy ég a nappaliban lévő villany. Kíváncsian iramodok meg arra, s amint odaérek, elképedek. Elsőnek az órámra pillantok, ami még csak fél tizenkettőt mutat, aztán ismét a kanapéra, amelyen Robin alszik. Akármennyire is gyűlöltem a srácot, most megmosolyogtatott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hogy sikerült?</div>
<div style="text-align: justify;">
Ijedtemben megugrok. Josh a hátamnál áll, és felnevet a reakciómon. Csúnya pillantást vetek feléje, majd teljesen felé fordulok.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hamarosan a hírekben láthatod viszont a művemet - mosolygok rá büszkén.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Reméltem is. Keltsd fel Robint, aztán gyertek az irodámba! - ezzel otthagy minket.</div>
<div style="text-align: justify;">
Lerakom a kezemben lévő gépet az asztalra, majd a kanapé mellé állok, s nem teszek semmit. Fogalmam sincs, hogy milyen módszert kéne alkalmaznom ahhoz, hogy felkeljen. Csak állok, figyelem ártatlannak tűnő testét, s azt, ahogyan egyenletesen mozog fel-le a mellkasa. Végül letérdepelek a kanapé mellé, ám nem hajolok teljesen fölé, csak éppen annyira, hogy lássa, ki is ébreszti fel őt élete talán egyik legszebb álmából. Halkan szólogatom, közben elkezdem rázni a vállát, hátha az lesz a hatásosabb megoldás. Elsőnek csak felmordul, s összeráncolja a homlokát.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Robin, az Isten szerelmére! Kelj már fel! - szólok rá kissé hangosabban, mire azonnal kipattan a szeme.</div>
<div style="text-align: justify;">
Elsőnek csak néz, valószínűleg próbálja felfogni, hogy hol is van és, hogy vajon én mit is keresek mellette.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ley? - kérdezte kissé kábán.</div>
<div style="text-align: justify;">
Eltávolodok tőle, majd két lábra állok. Ő is nagyjából ugyanezt teszi, csupán kihagyja az utolsó lépésemet. Még egy ideig a kanapén ül, ébredezik.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Apád szólt, hogy menjünk fel. Biztos valami fontosat akar mondani - tájékoztatom, majd hátat fordítok neki, és megindulok az ajtó felé. Még mielőtt el nem hagyom a helyiséget, utánam szól.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Rám is szükség van, vagy csak értelmetlenül keltettél fel?</div>
<div style="text-align: justify;">
Már vártam, hogy beszóljon. Szinte már hiányzott a régi, seggfej, beszólogatós Robin McCall.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Robin, nem akarod befogni? Akkor talán sokkal normálisabb lennél - bármennyire is csípősre terveztem ezt a beszólást, valahogy nem úgy jön össze.</div>
<div style="text-align: justify;">
Elneveti magát, majd lassan, érzékien beletúr dús, sötétbarna hajába. Azt hiszem, megvan az az ok, ami miatt bomlanak utána a nők. Ha nem utálnám annyira, mint amennyire jelenleg is utálom, akkor azt mondanám, hogy ez a mozdulata dögös volt. Na jó, tulajdonképpen tudom, hogy ez a tette megütötte a szexisség mércéjét, de valahogy még magamnak sem merem bevallani, hogy mozdulata igenis a kedvemre volt.</div>
<div style="text-align: justify;">
Elhagyva a nappalit, felmegyek az emeletre, megállok az iroda előtt, s egy pillanatig tétlenkedek. Végül egy mély lélegzetvétel után lenyomom a kilincset, és belépek. Josh az íróasztala előtt ül, valamit gépel a saját gépén, River pedig egy könyvet olvas a díványon. Mikor belépek, mindketten rám emelik a tekintetüket; míg River rajtam is tartja a szemét, addig Josh folytatja az előbbi tevékenységét.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Robin? - kérdezi a nő, miután összecsukja a könyvet.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ébredezik... illetve, próbálja felfogni, hogy melyik bolygón van - helyesbítek kissé szarkasztikusan.</div>
<div style="text-align: justify;">
River csak a szemét forgatja, hisz már megszokta, hogy a fiával kapcsolatban sosem szoktam kedves szavakat szólni. Mindig is veszekedtünk, s van egy olyan érzésem, hogy ez most sem lesz másképp.</div>
<div style="text-align: justify;">
Végszóra toppan be az említett személy. Haja zilált, kissé kócos, tekintete fátyolos, fáradt. Becsukja maga mögött az ajtót, majd helyfoglalás helyett nekidől az egyik szekrénynek. Én inkább a falnak dőlök, s úgy várom, hogy Josh nekikezdjen a mondandójának.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mindketten egy fontos feladat előtt álltok, remélem tisztában vagytok mindezzel. Leilah, neked két olyan embert kell kivégezned, akik sokszor tették tönkre mind a cég fejeseinek, mind a rendőrségnek az idegeit. Különös módon ezt a munkát a rendőrség is támogatja, sőt, ha bármi gondotok-bajotok van, hozzájuk azonnal fordulhattok.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Miért beszélsz többes számban? - kérdeztem hirtelen.</div>
<div style="text-align: justify;">
Az elmondottakból csak annyi maradt meg, hogy mindent többesszámban mondott. A többi, talán lényegesnek titulált dolog elveszett.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Azért, mert együtt kell megcsinálnotok - jelenti ki az amúgy is logikus tényt.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ez az egyetlen dolog, amit nem akartam hallani. A tény, miszerint együtt kell dolgoznom <i>vele, </i>teljesen tönkreteszi a jövőbeli terveimet. Egy helyiségben sem vagyunk képesek megülni, hát még ha együtt kellene dolgoznunk... nos, abból semmi sem lesz, ugyanis képtelenek vagyunk erre. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Ez csak vicc, ugye, apa? - kérdezi dühösen Robin, tekintetével pedig átdöfi az apját.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Halálosan komoly vagyok, fiam. Ezt nem én osztottam, hanem a fentiek. Mindketten tudjátok, hogy soha a büdös életben nem osztanálak titeket egy munkába, mert tudom, hogy szívesebben mészároljátok le egymást, mint a célszemélyt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tudod, hogy ebből nem lesz fázisugrás - jelentem ki szárazon</div>
<div style="text-align: justify;">
- De, de lesz - vág közbe Robin.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Már hogy a pokolba lenne? Előbb szúrlak le téged, mint azt, akit kellene!</div>
<div style="text-align: justify;">
Felé közeledek, ő is ugyanígy tesz. Nincs köztünk több, mint fél méter. Összeszorítja a száját, élesen szívja be a levegőt. A kezeit ökölbe szorítja, készen tartja arra, hogy bármelyik pillanatban behúzhat nekem egy jobbost. Nem félek tőle. Tudom, hogy erősebb nálam, de az nem azt jelenti, hogy le is tud verni engem. Nem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nehogy én szúrjalak le, te... te... - de még mielőtt folytathatta volna, River közénk áll.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Az eszem megáll, gyerekek. Rosszabbak vagytok, mint az óvodások! - dörren ránk az említett.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mindketten visszatérünk az eredeti pozíciónkra. Míg én karba font kézzel bámulom Josht, aki mindeddig mozdulatlanul és szótlanul ült a helyén, addig Robin engem néz - és nem épp a legészrevétlenebbül. Figyel, kutatja a tekintettem, szinte lyukat váj a testemen. De nem nézek rá. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy lássa a szemem, ami kétségekkel és félelemmel van tele.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Lenyugodtatok? - kérdi higgadtan Josh.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Teljes mértékben.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Abszolút nem - vágjuk rá egyszerre.</div>
<div style="text-align: justify;">
A két idősebb csak a szemét forgatja. Egymásra pillanatnak az amolyan "én-kitagadom-mindkettőt" nézéssel.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Akkor most elmondom, hogy mit kell majd csinálnotok, rendben? Vagy veszekedtek még egy kört? - pillant ránk szarkasztikusan Josh. Nem felelünk, csak magunk elé meredünk, s hagyjuk, hogy folytassa. - Egy fiatal házaspárt fogtok alkotni...</div>
<div style="text-align: justify;">
- Istenem, mit vétettem ellened, hogy ilyennel sújtasz? - szűröm ki a fogaim közül.</div>
<div style="text-align: justify;">
Robin reakciója is hasonló az enyémhez. Halkan szitkozódik, miközben a fejét a kezébe temeti. Legalább valamiben egyetértünk. Ez, azt hiszem, haladás.</div>
<div style="text-align: justify;">
- ... akik néhány hónapja házasodtak össze. Robin, neked az új neved Jason Bellow, Lei, a tiéd Noah. Mindketten nagyon boldogak vagytok, és imádjátok egymást - az utóbbi mondatát kissé gúnyosan ejti ki. Mondjuk, jogosan. - Lei, te otthon dolgozol, blogger vagy, és folyamatosan a géped mellett ülsz. Te meg aligazgató vagy egy cégnél. Pingvinjelmez meg nyakkendő, tudod. Nagyjából ennyi.</div>
<div style="text-align: justify;">
- A célszemélyekről nem kapunk infókat? - pillantok felettesemre.</div>
<div style="text-align: justify;">
Josh állkapcsa megfeszül, egy ideig tétovázik, de aztán megszólal: - Hamarosan. Még én sem tudom a pontos infókat.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ennyi? - löki el magát a szekrénytől.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ennyi. Remélem, éjszaka <i>nem támadjátok le</i>, és nem nyírjátok ki <i>egymás</i>t idő nap előtt.</div>
<div style="text-align: justify;">
Nagy kár, hogy esténként Josh sosem gondol rosszra. Úgy tűnik, a fiának ilyenkor jön meg a pajzánabbik gondolkodásmódja, ugyanis elvigyorodva megy el mellettem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Beteg állat - mormolom úgy, hogy csak ő hallja.</div>
<div style="text-align: justify;">
Én is megindulok kifelé, mivel sietnék le a nappaliba, hisz ott hagytam a számítógépet.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ja, és még valami: holnap dél körül indultok.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Várj! Mi van? Holnap? Ilyen hamar? - fordul vissza Robin, s eltarolva engem visszajön az irodába.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Pedig azt hittem, hogy lesz időm felkészülni erre lelkileg - sóhajtom szarkasztikusan.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Az úticél Cranston, indulás pontban délben. Nyugodalmas jó éjszakát, gyerekek - mondja bőszen Josh, s elfojt egy vigyort.</div>
<div style="text-align: justify;">
Összefoglalva a mai napot: megöltem egy embert, felgyújtottam egy több millió dollárt érő luxusházat, találkoztam azzal a személlyel, akit a világon a legjobban gyűlölök, sőt, mint kiderült, vele kell dolgoznom, de ami még rosszabb, elméletileg még házasok is vagyunk. És ez a házasság-dolog holnap lép érvénybe. Azt hiszem, ez volt életem egyik legzűrösebb, legfárasztóbb és legszarabb napja.</div>
Kabai Krisztinahttp://www.blogger.com/profile/05825855008937005146noreply@blogger.com12tag:blogger.com,1999:blog-8000440711126120916.post-54921656699675486712015-11-10T05:47:00.001-08:002016-01-02T12:13:49.836-08:00Első Fejezet<div style="text-align: justify;">
Hú, őszintén, fogalmam sincs, hogy most mit is kéne írnom ide. Elsőnek is, köszönöm a sok-sok kommentet, a biztatást, és azt, hogy huszonegyen bizalmat szavaztatok nekem. Elképesztőek vagytok! Néha csak fogom a fejem, s azon gondolkodok, hogy hogyan is érdemelhettem ezt meg. Pedig csak egy rövidke prológus volt publikálva... mostantól viszont folyamatosan fognak jönni az újabb és újabb fejezetek. Piszkozatban már a hatodiknál tartok, ez a szám pedig rohamosan nő.<br />
Egyenlőre még nem tudom, hogy melyik nap fognak jönni a fejezetek, valószínű, hogy ez a tanulnivalótól fog függeni, de hetente mindenképp lesz minimum egy rész.<br />
Kellemes olvasást, véleményt pedig ne felejtsetek el magatok után hagyni!<br />
Csatlakozzatok a <a href="https://www.facebook.com/groups/724297847669765/?fref=ts">csoporthoz</a> azért, hogy elsőként értesüljetek a friss részekről, és a kiragadott szösszenetekről is!<br />
Wattpadon is megtalálható a történet, ha van kedvetek, akkor itt is nyomon követhetitek a két fiatal nem mindennapi életét.<br />
Ciara ××<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEi4937iCdAr_EffS_CaPWdSeWcxyHhkHx-q5ej_IeqdTxxGqNlHUQfVIuJ3hMMFO80p9NjDBCQGg3xdZjWlv_BihOuj-vjVQ03SCiCKHvhAZ0ydgtBb2XFlI9Gotd0WRd-sHYL5sMAaWtU/s1600/GAT.jpg" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEi4937iCdAr_EffS_CaPWdSeWcxyHhkHx-q5ej_IeqdTxxGqNlHUQfVIuJ3hMMFO80p9NjDBCQGg3xdZjWlv_BihOuj-vjVQ03SCiCKHvhAZ0ydgtBb2XFlI9Gotd0WRd-sHYL5sMAaWtU/s1600/GAT.jpg" /></a></div>
<br />
<br />
A már megszokott kattanás után elsötétül minden. A testemben felszabadult adrenalin teljesen kitölt, mintha más emberré változnék ezáltal a löket által. Jobban megmarkolom a pisztolyomat, vállmagasságba emelem a kezem, s várom az ellenségeimet.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ismerem a terepet, s már tudom, hogy mikor melyik oldalról jön a támadás. Ismét kattanást hallok, ezúttal jobb oldalról. A másodperc tized része alatt arra az oldalra fordulok, meghúzom a ravaszt, a célszemély pedig eltűnik mihelyst a golyó eltalálja őt.</div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Egy kilőve. Maradt még öt.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
Figyelek, s várom a következő embert. Ismét kattog valami, most viszont lövés is hallatszik, így azonnal a hang irányába fordulok. A golyó vállmagasságban süvít felém, ezért úgy térek el előle, hogy lehajolok. Miután a golyó elrepül fölöttem, felemelkedem, s elsütöm a fegyvert az ellenségem felé, akinek már másodpercekkel később hűlt helye van.</div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Ez meleg helyzet volt.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
A következő kettőt úgy lövöm ki, hogy lehajolok, ugyanis mindkettő egyszerre emelkedik fel, s egymással szemben is állnak. Mindkét pasas ugyanakkor engedi ki a golyójukat a tárukból, megölni pedig csak úgy tudom őket, hogyha lehajolok.</div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Még maradt egy.</i><br />
<i></i><br />
<a name='more'></a></div>
<div style="text-align: justify;">
<div style="text-align: left;">
Ő az, akit nagyon utálok. Az ábrázata miatt a hányinger kerülget: dagadt, az arcán fekete borosta éktelenkedik, a szája jobb sarkában pedig egy irdatlan nagy szemölcs virít. Undorító.</div>
</div>
<div style="text-align: justify;">
Most az egyik sarokban áll. Amint felemelkedik, rám vigyorodik. A düh teljesen átveszi a vezetést a testem felett, s nem egy, nem kettő, nem három, hanem négy golyót lövök a mellkasába.</div>
<div style="text-align: justify;">
Még a kifekvése után is felé szegezem a pisztolyt, várom, hogy életre keljen, hogy harcoljon velem, de nem teszi. Ott fekszik élettelenül, tehetetlenül, kimúltan. </div>
<div style="text-align: justify;">
Ismét sípolás hallatszik, majd a termet elönti a világosság. A pisztolyból kiveszem a tárat, majd ártalmatlanul az oldalamon lévő övbe helyezem.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mély sóhajtást követően leveszem a szememről a szemüveget, majd szőkés-lila tincseimbe túrok. Tudom, hogy elbasztam. Figyelnem kellett volna arra az emberre, aki miatt majdnem otthagytam a fogam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Örülhetsz, hogy ez csak egy szimuláció - hallok egy hangot a hangszóróból.</div>
<div style="text-align: justify;">
Josh ideges, ilyennek még sosem hallottam. Fúj egyet, majd folytatja.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kislány, mi van veled? Olyan vagy, mint akit elbaszott egy autó - jelenti ki szárazon.</div>
<div style="text-align: justify;">
Sípolás hallatszik, ami annyit jelent, hogy a mikrofont kikapcsolták. Pár másodperc múlva nyílik az ajtó, amin Josh lép be.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mi van veled? - kérdezi ismét, ami miatt a szememet forgatom.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szar volt az éjszakám. Később minden oké lesz - rántom meg a vállam hanyagul.</div>
<div style="text-align: justify;">
Tulajdonképpen rohadtul jól aludtam. Semmi bajom sem lenne, ha nem láttam volna valamit. Reggel a szokásos köreimet futottam le a közeli főút szélén, amikor egy eléggé ismerős autót pillantottam meg. Feketére volt mázolva, az ablak is ugyanilyen színben pompázott, de a rendszámról bárhol felismerem azt az autót. Robin.</div>
<div style="text-align: justify;">
Több, mint másfél éve lépett le itthonról, azóta pedig még az árnyékáról sem hallottam. Nem lehet itt. Nem jöhetett vissza. Minden annyira tökéletes volt nélküle, ezt pedig nem változtathatja meg.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Majd aludd ki magad! Pihentebben sokkal használhatóbb vagy - mosolyog rám biztatóan, s megpaskolja a vállamat. - Amúgy... tudom, hogy ez váratlanul fog érni, de... Robin hazajött. Emiatt pedig besz...</div>
<div style="text-align: justify;">
- Josh, tudod, hogy nem érdekel az a seggfej! Még akkor sem, hogy ha ő a fiad. Nem érdekel, hogy mi van vele és, hogy mi okból tért haza. Minden esetre én el fogom őt kerülni mindaddig, ameddig el nem húzza a seggét ebből a házból - vágom rá hevesen, majd anélkül, hogy megvárnám a férfi felháborodott reakcióját arról, miszerint az ő fia egy igazi szent, otthagyom őt.</div>
<div style="text-align: justify;">
Utálom Robint. Ameddig itt élt, mindig keresztbe tett nekem. Amikor Joshék rám találtak, akkor úgy éreztem, végre van egy családom. Josh - bármennyire is fiatal volt... illetve annak tűnt - volt az apa. A maga negyvenöt életévével ő volt a megtestesült apaság. A főnököm tényleg gondoskodott rólam, már ha a betanításomat annak lehetne nevezni... mondjuk ezt sokkal jobban élveztem, mint a kirándulásokat az igazi apámmal.</div>
<div style="text-align: justify;">
River pedig olyan Riveres volt. Ugyanannyi idős, mint Josh - csupán néhány hónappal fiatalabb nála -, mégis úgy nézett ki, mint egy szupermodell. Nem csak ő tartotta el a családot — háziasszonyi teendők és hasonló dolgok —, hanem megtanított lőni is. River nem olyan volt, mint az igazi anyám; rákérdezett a múltamra, az emberi kapcsolataimra, szinte minden érdekelte, ami velem kapcsolatos.</div>
<div style="text-align: justify;">
Egy ideig én kerültem a figyelem középpontjába, ugyanis én voltam az újonc. Figyeltek rám, törődtek velem, emiatt pedig Robin háttérbe szorult. Talán emiatt is utálhatott meg, és talán emiatt alázott meg rendesen.</div>
<div style="text-align: justify;">
Robin mindig is a rosszfiúk táborát erősítette - és van egy olyan érzésem, hogy ez most sincs másképp. Dús, fekete tincseit mindig 'most-dugtam' módban hordta, ami miatt eszméletlenül szexi volt. Nem mintha a haja nélkül nem lett volna olyan rohadtul jóképű, és mivel törődött a kinézetével, na meg tizenöt éves kora óta rendszeresen használta az edzőtermet, emiatt pedig széles válla volt, valamint kidolgozott felsőteste. Sosem rajongtam a kockákért, hisz néhány emberen annyira visszataszító tud lenni, de Robinon minden jól állt. Túl jól.<br />
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Beérve a szobámba ledobom magam az ágyra. Egyáltalán nem szeretnék találkozni azzal a rohadékkal, ezért sürgősen ki kéne találjak valamit.</div>
<div style="text-align: justify;">
Egy mozdulattal felállok, és a szekrényemhez lépek. Előkapok néhány szükséges darabot, majd bemegyek a fürdőmbe. Lezuhanyozok, hajat is mosok, ezután pedig ismét elfoglalom a szobámat. Megtörölöm majd megszárítom nedves hajamat, végül kiválasztom az esti ruhámat.</div>
<div style="text-align: justify;">
Sosem voltam az a tipikus sablonlány. Mindig próbáltam úgy öltözködni és viselkedni, hogy ez érezhető legyen. Amióta Joshékkal élek, nem járok iskolába, értelemszerűen diplomám sincs, a velem egykorúaknak pedig ez feltűnt. Egy ideig rettegtem az olyasfajta kérdésektől, amelyek miatt azonnal lelepleződhetek, de megtanultam őket kezelni. Sosem voltam az a fajta lány, akit a haja színe után ítélhetnek meg. Egy ideig a szőkéket képviseltem, ami kényelmetlen volt, ugyanis néhány ember úgy gondolt az ilyen hajszínnel rendelkezőkre, hogy ők a mai világ utcalányai. Talán ezért is gondolta rólam Robin egyik haverja, hogy azért fogadtak be, hogy ki tudjam elégíteni Robin vágyait. Még szerencse, hogy mégsem emiatt.</div>
<div style="text-align: justify;">
Csupán négy hónapja tetettem a hajamba néhány lila mellírt, de csak azért, mert már rohadtul elegem volt abból, hogy az emberek folyamatosan szekáltak a világos szín miatt. Az olyanoknak, mint én, az a legfőbb dolguk, hogy beolvadjanak a tömegbe, ez viszont a platinaszőke hajjal valahogy nem jött össze. Igen, igen, tudom, a lila is eléggé feltűnő, sőt, talán feltűnőbb, mint a szőke, de sokkal jobban érzem magam így.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Leilah, itt vagy? - hallom meg River csilingelő hangját.</div>
<div style="text-align: justify;">
Válasz helyett inkább felállok a kényelmet nyújtó ágyamból, és az ajtóhoz lépkedek. Lassan elfordítom a kulcsot a zárban, majd, miután kattanás hallatszik, kinyitom az ajtót. River mosolygós arca egyből felderít, szinte el is felejtem a fiát, aki miatt a mai kedvem szintje negatív számnak felelt meg.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Van valami baj? - kérdezem, közben pedig megpróbálom elkerülni a tekintetét.</div>
<div style="text-align: justify;">
River az a típusú ember, aki mindig átlát a szitán, és azonnal észreveszi, ha valami problémája van annak az embernek, akivel beszél. Néha ezért utáltam a beszélgetéseket, amelyeket vele folytattam, mert ha van valami takargatnivalóm, akkor azt ő egyből kiszúrja.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tudom, hogy estére van munkád, így hamarabb lesz a vacsora. Biztos, hogy semmi kedved nincs hozzá, főleg úgy, hogy Robin is velünk tart, de enned kell, mert máskülönben nem lesz energiád lepuffantani a rosszfiúkat.</div>
<div style="text-align: justify;">
Riverben még az is jó, hogy nem utálja az életmódját. Hozzászokott már a véres ruhákhoz és a sebek bekötözéséhez is, és már nem úgy gondol erre az egészre, mintha mi őrült pszichopaták lennénk, hanem próbálja elviccelni a dolgokat.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tényleg nem vagyok éhes, River. Még elő kell készítenem a ruhámat és a pisztolyomat is - próbálok minden egyes lehetséges kifogást felsorolni azért, hogy mégse kelljen lemennem az étkezőbe.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Rendben - válaszolja tömören, s megindul a lépcső felé.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ezek szerint hat a kifogásom, ami meglepő, hisz River sosem szereti, hogy ha éhesen megyek el a munkába.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mit sem törődve azzal, hogy lentről hangos nevetés és jókedv hallatszik, elkezdek átöltözni. Mindig is szerettem a feketét, alapjába véve csakis ilyen színű ruhákban jártam, így nem kellett külön darabokat beszerezzek a meló számára. Egy fekete farmert veszek fel, valamint egy hozzá illő rövidujjút. A hajammal nem kezdek semmit, sőt, inkább jobban összeborzolom, mivel az sokkal jobban illik az amúgy is rejtélyes külsőmhöz. Egy csizmát húzok a lábamra, amelyben elrejtek egy kisebb pisztolyt, amely vészmegoldásként van nálam. Az övemhez jön két nagyobb fegyver, valamint két póttár. Sosem szerettem felkészületlenül elmenni dolgozni, hisz senki sem tudhatja, hogy mi, esetleg ki jöhet közbe. </div>
<div style="text-align: justify;">
Mikor késznek nyilvánítom magam, megragadom a bőrdzsekim, majd magamra kapom, a pólómra pedig fújok egy kevés parfümöt, végül elhagyom a szobám. Nem akartam szótlanul elmenni itthonról, de semmi kedvem nincs találkozni Robinnal. Megpróbálok észrevétlenül kiosonni a nappaliból, amelyre amúgy tökéletesen rálátnak a konyhából.</div>
<div style="text-align: justify;">
Úgy tűnik, a sötét ruha most nem segít, mivel Josh észrevesz.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mikor jössz? - kérdezi komolyan. Ilyenkor mindig felveszi a mogorva, kissé munkamániás stílust, ami az őrületbe kerget.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Három óra múlva, ha semmi nem jön közbe - felelem neki.</div>
<div style="text-align: justify;">
Akaratlanul is találkozik a tekintetem az asztalnál ülő Robinéval. Szinte vonz magához, és úgy érzem, hogy teljes mértékben megbabonáz. Borostyánzöld szemei végigpásztáznak, ajkai szétnyílnak, s <i>o </i>alakot formáznak.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Beszélnünk kell, és nem halaszthatjuk holnapra. Siess, oké?</div>
<div style="text-align: justify;">
Josh ezután ismét a kajájával foglalkozik, így hát értelmetlennek tartom, hogy válaszoljak neki. Inkább csak bólintok, s megindulok kifelé. Még egyszer Robin szemébe nézek, s elhagyom a nappalit.</div>
<div style="text-align: justify;">
Őrül gondolatok kíséretében lépek ki a házból, s bepattanok a saját autómba. Fura volt. Rettenetesen fura. Mintha egy teljesen más ember ült volna az asztalnál, és van egy olyan érzésem, hogy nemigazán állok messze az igazságtól. Volt valami megbánásszerűség és fájdalom a szemében, ami gondolkodásra késztet. Vajon miért jött vissza? Semmi oka sincs rá, hisz az egyik legjobb csapatban dolgozik, és a sok munkának hála annyi pénzt szerzett már össze, hogy ő tartja el saját magát. Ebből következtetve pedig biztos nem azért tért vissza, hogy pénzt könyörögjön a szüleitől. Más ötletem viszont nincs.</div>
<div style="text-align: justify;">
Az este sötét, ami az égen elhelyezkedő esőfelhőknek köszönhető. Néhány esőcsepp, amelyek időközben saját útjukra indulnak, betöltik az ablakot, ami miatt alig látom az utat. Az út csúszós és sikamlós, bármelyik pillanatban történet egy baleset, mégsem félek. Elsősorban azért nem, mert hamarosan a munkám helyszínéhez érek, és az, hogy épp most, ebben a szent pillanatban, érne egy baleset, az csak a saját pechemnek lenne köszönhető.</div>
<div style="text-align: justify;">
Hamarosan leparkolok az út szélén, nem messze a kitűzött céltól. Mielőtt kiszállnék, fejben lejátszom a következő fél órám történéseit: Mr. Price ilyenkor ér haza a szokásos délutáni futásból, és nagyjából hét perc múlva megy be zuhanyozni. Ezalatt a hét perc alatt nekem el kell érnem a házáig, be kell menjek a lakásába, s el kell kapnom őt. Utána jön a neheze: meg kell őt kötöznöm, majd ki kell vallatnom. Nem is hangzik ez olyan nehéznek, tekintve, hogy ilyen könnyű dolgokat majdnem minden héten végrehajtottam. Nagy kár, hogy most nem olyan gyenge embert fogtam ki, mint eddig. </div>
<div style="text-align: justify;">
Ez az utolsó előtti feladatom a szintugrás előtt; most egy profibb, tehetségesebbnek mondott emberrel kell megküzdenem, ami azért jelent gondot, mert tudom, hogy mire képes. Hidegvérrel ölt meg egy öt hónapos terhes nőt. Ennek a szörnyű esetnek hála sokkal nagyobb gyűlölettel fogom megölni őt.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mély levegőt veszek, majd kiszállok a járgányomból. Az eső még mindig esik, bár most sokkal csendesebben, mint néhány perccel ezelőtt. Határozott lépéseket téve közeledek a ház felé, közben pedig megpróbálom elzavarni a negatív gondolataimat. Ez az eddigi legnehezebb feladatom, s talán egy kicsit... rettegek tőle. Igen, rettegek. Fura belegondolni abba, hogy az ellenségem nem gyengébb nálam, hanem sokkal, de sokkal erősebb. Talán túl sem élem. Talán túljár az eszemen. Nem tudom, hisz nincs is honnan tudnom. De az biztos, hogy a mai estén valaki meg fog halni. Abban már csak reménykedni tudok, hogy az nem én leszek. </div>
<div style="text-align: justify;">
Lassan lenyomom a bejárati ajtó kilincsét, s belépek a lakásba. Ahogy gondoltam, a pasas nem kiskanállal habzsolja az életet. Gyönyörű, fából készített parkettre lépek, amely csillog az ablakon beszűrődő sárgás fény miatt. Fejemben megjelenik a tegnap este tanulmányozott alaprajz, amely részletes leírást ad Mr. Price házáról, és annak minden szegletéről. A fürdőszoba az emeleten van, így megiramodok a lépcső felé. Ahogy közeledek a keresett szoba felé, egyre hangosabban hallom a zubogó víz hangját. Csendben nekitapadok az ajtó melletti falnak, s várok. Hamarosan be kellene fejeznie a tisztálkodást, de ha ez mégsem történne meg, akkor rátörök.</div>
<div style="text-align: justify;">
Az utóbbi tervre egyáltalán nem volt szükség, ugyanis nagyjából öt perc múlva kijön. Nem vett magára semmit, csupán a derekára kötött egy sötétkék színben pompázó törölközőt. Mit sem sejtve csukja be az ajtót, s megindul a szemben lévő szobája felé. Biztos vagyok benne, hogy arra nem is gondol, hogy néhány másodperccel később én már a hátához leszek tapadva, nyakához pedig egy kést fogok szorítani. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Ki... ki maga? - kérdezi remegő hangon. </div>
<div style="text-align: justify;">
Ha nem ismerném, akkor azt hinném, hogy fél. Minthogy napokig tanulmányoztam őt és a nemrégiben elkövetett bűncselekményeit, tudom, hogy mindez csak álca. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Az, akinek könyörögni fog az életéért - felelem kissé vigyorogva. </div>
<div style="text-align: justify;">
Sosem gondoltam azt, hogy a gyilkolás élvezet. Nem. A gyilkolás bűn, hisz ki vagyok én, hogy Isten helyett ítélkezzek az emberek felett? De, azt hiszem, ezt az embert élvezettel fogom a halálba kísérni. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Menjen előre, most! - rivallok rá, lábammal pedig belerúgok az övébe azért, hogy induljon meg. </div>
<div style="text-align: justify;">
A férfi engedelmeskedik, amin csodálkozok is, hisz Mr. Price sosem arról volt híres, hogy minden jött-ment embernek engedelmeskedik, hanem épp ellenkezőleg: azonnal nekiesik a támadójának, s addig püföli, ameddig az ki nem leheli neki a lelkét. Annyi ártatlan ember vére tapad a kezéhez, hogy az megszámlálhatatlan. Ez az egyik ok, hogy itt vagyok. A másik pedig az, hogy keresztbe tett annak a csapatnak, amelybe én tartozom.<br />
- Üljön oda le! - intek az íróasztalnál lévő székhez.<br />
A zsebemből előhalászom a fegyveremet, s felé szegezem. Látszik rajta, hogy meg van szeppenve, ami annyit jelent, hogy egyáltalán nem számított rám.<br />
- Mit akar? - kérdezi összeszorított fogakkal.<br />
- Itt csak én kérdezek - vicsorgok rá.<br />
A zsebemből előhalászom a kötéldarabokat, majd egyesével megkötöm a kezét és a lábát. Hagyja, hogy kikötözzem őt, hagyja, hogy azt csináljak vele, ami épp az eszembe jut. Nem értem, hogy mi van ezzel az emberrel.<br />
- Ki bérelte fel magát? - tudakolja ismét.<br />
Azt hiszem, egy kicsit felidegesített. Talán ennek mondható be az, hogy egy kicsit erősebben a kelleténél, de arcon csapom. Biztos nem fájhatott neki annyira, hisz bármennyire is ki volt vörösödve az arca, elneveti magát.<br />
- Azt hiszi, hogy megölhet? - ingerel tovább.<br />
- Nem hiszem, tudom. Ha tovább pofázik biztos, hogy nem marad életben. Pedig nem így terveztem el a mai estémet - köpöm oda.<br />
Megállok előtte, s a pisztolyommal babrálok. Még otthon megfogalmaztam a kérdéseket, ám most egyik sem jut az eszembe. Ez annak tudható be az, hogy az adrenalin szintem az egekben van, pedig még alig történt valami. Még csak épphogy hozzáértem.<br />
- Remélem tudatában van annak, hogy bármelyik pillanatban megjelenhetnek az embereim, akik cafatokra szaggatják magát - nevet fel gúnyosan.<br />
- Remélem tudatában van annak, hogy bármelyik pillanatban magába lőhetem a tárban lévő összes golyót - utánozom gúnyosan.<br />
Kissé gyerekes megnyilvánulás, s talán nem is úgy hat rá, mint ahogyan azt elterveztem. Nem ijed meg, hanem csak tovább nevet.<br />
- Kinek dolgozik? - kezdek neki a vallatásnak.<br />
- Kislány, én senkinek sem dolgozok. Az emberek dolgoznak nekem - jelenteti ki, mintha ez magától értetődő dolog lenne.<br />
- Jó, akkor másképp: miért tett keresztbe a tízeseknek?<br />
- Az nem tartozik rád - feleli mogorván.<br />
A kezem ismét csattan az arcán, ám ezúttal olyannyira, hogy a feje félig el is fordul. Ekkor fogy el a türelmem minden egyes részecskéje. A kezemben lévő pisztolyt a halántékához szorítom, és közel hajolok hozzá.<br />
- Utolsó szavak? - vicsorgok a képébe.<br />
- <i>A tízesek nem azok, mint akiknek mutatják magukat.</i><br />
És ennyi. A golyó belemegy a fejébe, óriási lyukat hagyva a halántékán.</div>
Kabai Krisztinahttp://www.blogger.com/profile/05825855008937005146noreply@blogger.com16tag:blogger.com,1999:blog-8000440711126120916.post-24887424438264974612015-10-23T09:39:00.002-07:002015-11-28T10:08:58.762-08:00Prológus<div style="text-align: justify;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i> Egy kis ízelítő a történetből. Nem lett kifejezetten hosszú, alig több, mint ezer szó, ettől függetlenül remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket. Bármilyen nemű visszajelzést, kommentet, jobb esetben feliratkozót, tanácsot, kisegítést, és bármi mást szívesen fogadok!</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i><b>Kellemes olvasást!</b></i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i><b>Ciara</b> ××</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Minden akkor kezdődött, amikor megszöktem otthonról. A folyamatos veszekedések, s az, hogy az őseim mit sem törődtek azzal, hogy mi van velem rádöbbentett, hogy csupán csak egy teher vagyok a vállukon. Mintha ezt nem hangoztatták volna eléggé.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ígyhát hamar meghoztam a döntést, talán túlságosan is hamar. Több időt kellett volna szánjak arra, hogy végiggondoljam a tervem minden egyes fázisát, és akkor talán most nem állnék itt, zuhogó esőben, egy falatnyi sortban és egy ujjatlanban. Ugyan a hátamon lévő táskában van meleg ruha, de ha azt most elhasználom, akkor lehetséges, hogy később, amikor szükségem lenne rá, nem tudom felvenni. Ezért ázom most bőrig.</div>
<div style="text-align: justify;">
Az eső kissé hideg, bár ez nem is csoda, hisz még csak május van. Az ég teljes mértékben felvette az éjszaka és a szürke felhők adta sötétséget, hold és egyéb égő hiányában - mivel hát áram sincs a városban - a telefonom gyér világát használom fel arra, hogy tudjam, mire is lépek rá.</div>
<div style="text-align: justify;">
Hangos kutyacsaholás szakítja félbe gondolatmenetemet arról, hogy én milyen bolond is vagyok és, hogy sokkal jobb volt nekem abban a házban, amelyben eddig éltem. Hogy miért is nem nevezem azt otthonnak? Az ember általában kétféle lakóhelyet különböztet meg: az első az a lakás, amelyben az ott lakó minden nap alszik, főz, eszik, iszik, mulat, de ha nincs ott más, csak ő, akkor egyedül érzi magát, honvágya van az után a ház után, amelyben a közelebbi rokonai, barátai, egyéb ismerősei élnek, akikkel van közös témája, s megvan közöttük az a bizonyos szikra, amely által fellobban a családias hangulat forró tüze.<br />
<br />
<a name='more'></a></div>
<div style="text-align: justify;">
Sosem éreztem magam igazán otthon. Mindig volt valami ellenérv, amelynek köszönhetően úgy éreztem, hogy nem tartozok ahhoz a családhoz. Mintha egy kívülálló lennék - egy idegen, aki csak véletlenül tévedett oda. Ettől pedig megrémültem.</div>
<div style="text-align: justify;">
A szüleim nem rossz emberek, de tényleg. Anya főzött, mosott, néha pedig takarított is rám. Elviselt, szeretett - már amennyire telt tőle -, gondoskodott rólam. Apa pedig... apa pedig olyan apás volt. Elvitt túrázni, sétálni, kirándulni. Mint egy igazi apa.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ám valahogy mégis más volt minden.</div>
<div style="text-align: justify;">
Anyáék túl fiatalok voltak akkor, amikor én a világra jöttem. A nagyi mesélte is, hogy az első hónapban el akartak vetetni, mivel anya túl felelőtlennek érezte magát arra a szerepre, hogy felneveljen engem. Apa viszont kiállt mellettem. Bizonygatta azt a tényt, miszerint én csak egy áldás vagyok a családban és, hogy rossz nem lehetek.</div>
<div style="text-align: justify;">
Tizenöt éves koromig ténylegesen mellettem álltak: babusgattak, velem nevettek, táncoltak, szórakoztak, de egy ideje már nem úgy mennek a dolgok, mint régen. Amióta elég idős vagyok ahhoz, hogy egyedül is megsüssek egy adag rántottát, azóta ők újraélik a fiatalságukat: éttermekbe, bulikba járnak, iszogatnak, s nem törődnek azzal, hogy mások mit gondolnak róluk.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ez mind szép és jó, de csak most jön a feketeleves.</div>
<div style="text-align: justify;">
Anyáék túlzásba vitték mindezt. Hetekig nem jöttek haza, vagy ha igen, akkor seggrészegek voltak, és szinte már az ajtóban egymásra cuppantak, ami egyenesen visszataszító és undorító volt egy kamaszodó lány számára.</div>
<div style="text-align: justify;">
Amikor részegek voltak, akkor kiabáltak rám; lehordtak mindennek, leminősítettek, szinte már undorodtak tőlem. Ez pedig kölcsönös volt.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ha nem kezdtek volna el ismét kamaszodni, akkor talán nem fordultam volna ehhez a drasztikus lépéshez. Akkor talán még minden a legnagyobb rendben lenne.</div>
<div style="text-align: justify;">
Viszont most itt állok egy óriási táskával a hátamon, amelybe a legszükségesebb holmik vannak belepakolva, s várom, hogy valami csoda történjen.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ám a csoda nem jön.</div>
<div style="text-align: justify;">
Biztos valahol elakadt, vagy elbaszta őt egy busz. Fogalmam sincs, mindenesetre jöhetne már, mert teljesen elvesztettem a reményt minden iránt, s attól tartok, hogy itt fogok megrohadni ennek a koszos, sáros, pocsolyás sáncnak a szélén. Ez pedig eléggé megalázó dolog tud lenni.</div>
<div style="text-align: justify;">
Egyik pillanatról a másikra úgy éreztem, itt a vég. Feladom. Ennyi volt. Elengedem magam, s leülök a sárba. Gusztustalannak találom, s úgy érzem magam, mint a farmon élő disznók, akiknek a dagonyászás már mindennapi dolog.</div>
<div style="text-align: justify;">
Nem érdekel. Jöhet bárki, akár a halál is, engem már nem érdekel semmi.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mondjuk a halál nem jött, helyette egy fekete furgon áll meg előttem. Egy pillanatig eluralkodik rajtam a pánik: mi van akkor, hogy ha ezek embercsempészek? Vagy drogdílerek? Esetleg szervkereskedők? Ha a három közül valamelyik, akkor nekem végleg befellegzik. Ám ekkor döbbenek rá arra, hogy nekem már akkor volt reménytelen a helyzetem, amikor kitettem a lábam az ajtón.</div>
<div style="text-align: justify;">
Egy magas, kissé borostás férfi száll ki az autóból. Fekete dzsekit visel, valamint sötétebb farmert és sportcipőt. A kinézete kissé furcsa, titokzatos. Mintha rejtegetne valamit előlem - pedig az is megtörténhet, hogy nem is egy nyelvet beszélünk.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hé, kislány, minden oké veled? - kérdezi, s leguggol velem szembe. De, úgy tűnik, meg fogjuk egymást érteni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mondhatni - válaszolom elkeseredetten.</div>
<div style="text-align: justify;">
Tizenhat éves vagyok, fázok, mérhetetlenül kajás vagyok, nincs családom, sem lakásom, egyedül vagyok, de azért minden oké velem, de tényleg. Komolyan.</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
- Összevesztél az ősökkel, ők pedig kidobtak? - ez a pasas rátapint a lényegre.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem tudják, hogy leléptem. Bár észre sem fogják venni - rántom meg a vállam.</div>
<div style="text-align: justify;">
A férfi együttérzően bólint.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Van hova menned? - fejrázás. - Éhes vagy? - bólintás. - Szeretnél fedélt a fejed fölé? - bólintás. - Mindezt megkaphatod... - ilyenkor jön az, hogy... - De azt kell tenned, amit én mondok - még mielőtt megszólalhatnék, folytatja. - Nem, nem azt akarom, hogy a szexrabszolgám légy. Annak még a feleségem sem örülne - most azt hiszi, vicces volt. Téved. - Szót kell fogadnod nekem. Engedelmeskedned kell, vagy olyan büntetést fogsz kapni, ami miatt szenvedni fogsz. Benne vagy?</div>
<div style="text-align: justify;">
Nem gondolkodom rajta sokat. Túlságosan is elveszi az eszem a korgó gyomrom. A pasi normálisan néz ki, s olyan hihetően adja elő a dumáját, hogy iszom a szavát. Belemegyek abba, hogy elmegyek vele Isten tudja, hogy hova.</div>
<div style="text-align: justify;">
Megpaskolja a vállam, felsegít a mocsokból, s a furgonhoz vezet. Rutinos mozdulattal kinyitja a hátsó ajtót, ahol egy fiatal nő ül, kezében egy takaróval. Mosolyogva invitál magához, én pedig kábultan, kissé megadóan engedelmeskedek neki. Leülök az egyik ülésre, s hagyom, hogy betakarjon és, hogy letörölje rólam a felesleges vizet.<br />
<br />
<br />
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Akkor még nem is sejtettem, hogy hova visznek. Meglepődni pedig időm sem akadt. A ház óriási volt, szinte eltörpültem mellette. Saját szobát kaptam, új ruhákat, és egy szerető családot is. Na meg, egy új munkát.</div>
<div style="text-align: justify;">
Egy nappal később elkezdtek kiképezni. Josh önvédelmi fogásokat tanított, verekedési mozdulatokat, River pedig célozni, lőni, fegyvert tölteni. Sokat küzdöttem. Túl sokat. Minden nap kifáradva, szinte félholtan estem be az ágyamba. Fájt minden egyes porcikám, a fejem szinte hasogatott. Szenvedések szenvedéseket követett, különböző testrészeimet majd' minden nap kötözni és ápolni kellett. Az idő elteltével fejlődtem. Egyre jobb lettem, sokkal több mindent kibírtam, mint korábban. Josh és River büszkék voltak rám. Három év alatt egy olyan bérgyilkost faragtak belőlem, aki veszedelmes, mindent és mindenkit képes egyik pillanatról a másikra a túlvilágra küldeni. </div>
</div>
Kabai Krisztinahttp://www.blogger.com/profile/05825855008937005146noreply@blogger.com14tag:blogger.com,1999:blog-8000440711126120916.post-33803711831466360162015-10-21T08:16:00.002-07:002015-10-24T12:10:24.286-07:00Off - nulladik bejegyzés<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiMXSXBcaWxatXL5AC2YCV4dN5t7jE9X87CEIwtrrZgW4nyvJPg_ChdRVH7NukHXC5w7g5onnqwMp5fOYuKYV2WAi38BX4AWEJb-IOk5llEaEJ3Lmqv1nbC1W_hjmmgcB2xRXeM6qwVdr0/s1600/15+-+1.gif" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiMXSXBcaWxatXL5AC2YCV4dN5t7jE9X87CEIwtrrZgW4nyvJPg_ChdRVH7NukHXC5w7g5onnqwMp5fOYuKYV2WAi38BX4AWEJb-IOk5llEaEJ3Lmqv1nbC1W_hjmmgcB2xRXeM6qwVdr0/s1600/15+-+1.gif" /></a></div>
<div style="text-align: justify;">
Őszintén, fogalmam sincs, hogy most miről is kéne itt hablatyolnom nektek. Valószínűleg arról, hogy </div>
<div style="text-align: justify;">
mi is a célom ezzel az oldallal, na meg magával a történettel. </div>
<div style="text-align: justify;">
Akkor, amikor kitaláltam ezt a történetet, úgy voltam vele, hogy ez is a süllyesztőbe fog kerülni. Az sem biztos, hogy végig fogom tudni az egészet írni. Lehet megbukok, de az is lehet, hogy sikerrel veszem az akadályt, és végre lesz egy igazán jó befejezett történetem. Ki tudja? </div>
<div style="text-align: justify;">
Visszatérve a fejezetekhez és a többi infókhoz, csupán csak annyi a mondanivalóm, hogy nagyjából pár napon belülhozom a prológust. Mindeközben sok-sok meglepetéssel fogok még jönni (könyvborító, trailer, idézetek, stb.), így nem kell elszomorodni attól, hogy talán ebben az évben nem is lesz semmiféle érdemleges dolog ezen az oldalon. </div>
<div style="text-align: justify;">
Mint ahogyan az az infók modulban is olvasható, az első fejezet NOVEMBER 10-én fog megjelenni. Azt a fejezetet több, mint két hónapja írtam meg, rengeteget dolgoztam rajta, így reménykedem, hogy majd nektek is tetszeni fog. </div>
<div style="text-align: justify;">
Kellemes olvasgatást és, remélem velem tartasz az elkövetkezendőkben! </div>
Kabai Krisztinahttp://www.blogger.com/profile/05825855008937005146noreply@blogger.com2